10.

ez a test, ez a lélek, ez az idegrendszer, ez az önbecsülés, ez a magamról kialakított kép sokkal, de sokkal törékenyebb, mint bármely cserépedény

hogyan köszönjem meg, hogy mikor a legmélyebben vagyok,
mondjuk kialvatlanul, vagy elgyötörten, vagy veszekedés után, vagy úgy, ahogy,
s mondjuk épp csak elkezdődött a munkaidő, s kellene nagyon gyorsan, nagyon hibátlanul dolgozni,
s mondjuk tudom, hosszú órákig még nem lehet se aludni, se sírni, se kibékülni...
hogyan köszönjem meg a pont akkor eszembe jutott gondolatot is, mely megtart,
most is, mint annyiszor már:
ez a kincsünk pedig cserépedényekben van
bármily törékenyen - s ennél szebb adventi gondolat a világon nincs -
ott van bennünk mégis mindörökre a kincs

9.

Miután tegnap majdnem feladtam, gondolván, hiba volt idén is, immár hatodik éve elkezdeni ezt a kalendáriumot, ha egyszer nincs időm, fáradt vagyok, ide kell menjek, oda kell menjek - ma reggel új kedvvel indulok tovább.
Ha csak holnapig, akkor hát holnapig.
Mert ilyen az élet, pont ilyen. A gondviselés napról-napra történik, nem egy hónapra előre.
Talán soha ennyire még szétesetten nem ért az advent s introvertált lényem minden darabkája csak úgy áhítozik, hiába, némi csendre, némi saját időre.
Mégis. Pont ez lenne a lényeg.
Hogy a kegyelem nem kiemel a helyzetből, miben vagyok, de megerősít benne, megtöltve értelemmel, csodával.
A karácsonyi öröm néha nem több annál, hogy felkelek még korábban, mint szoktam, forró csokit főzni a családnak, különösebb ok nélkül, egy egészen hétköznapi reggelen. Tejszínhabbal, piros, fehér pöttyös bögrében, természetesen.
Néha ennyi is elég. S ha ennyi is elég, akkor én ezt még mindig meg tudom tenni.

8.

A mai napomról az az évekkel ezelőtti eset jut eszembe, mikor váratlanul toppant be valaki hozzám, s annyira leírhatatlan káosz uralkodott éppen a kicsiny lakásban, ahol akkor laktunk, hogy úgy kellett elmosnom két csészét a teához, s úgy kellett letakarítanom zsebkendőnyi területet az asztalon, hova lerakjuk a bögréket.  
Tessék, ez vagyok, így vagyok, Isten hozott a világomban... - mondtam.
Miután elment, ragyogóan kitakarítottam, de hiába vártam-vártam, nem toppant be akkor már váratlanul senki.
Könnyű akkor írni, beszélni, vendéget fogadni, mikor minden a legnagyobb rendben. Mikor jó a kedv, okos a gondolat, ragyog az ablak s vállra száll az ihlet madara.
De hát, de hát... Nem tudok ma adni semmi mást, csak két éppen elmosott csészét s egy zsebkendőnyi sebtiben letakarított területet az asztalon.
Tessék, ez vagyok, így vagyok. Isten hozott a világomban.

7.

Úgysem fogom elárulni, mitől tört darabokra egyik földszinti ajtónk üvege így, az adventi csend, gyertyafény s várakozás kellős közepén, de tény, hogy darabokra tört.
A szemmel egészen jól látható káron túl - mit némi zsebpénzlevonás árán tulajdonképpen jóvá lehet tenni - jobban érdekel a szívek mélyén levő, s hogy ki fogja a becsapkodott ajtók után szétrepkedő láthatatlan szilánkokat összeszedegetni mégiscsak.
Hát mi. Mi szedjük össze. Ajándék mivoltunk nem szűnik meg csupán attól, mert összetörünk néha ezt-azt.  Belefér. Passt schon.
Én akkor is csak téged akarlak.
Mint ahogy van ez a nyuszi, kivel tényleg csak a baj van, már évek óta. Beteges, harapós, barátságtalan.
Mégis. Az enyém.
S mert az enyém, szeretem.

6.

A világ rohanása ellen úgy lázadok, ahogy tudok. Meg ahogy sikerül.
Asztalunkon adventi koszorú, gyertyák, alma. Ha máshol nem is, ezen kicsi felületen igyekszek megtartani valami folyamatos rendfélét. Lehessen leülni, meginni egy teát, olvasni valamit, megbeszélni napi kis gondjainkat.
Munkahelyemen nem vagyok sem a legokosabb, sem a leggyorsabb, s ezen az sem segít tán, hogy kicsit mindig tovább maradok, kicsit mindig többet adok magamból annál, mi számonkérhető. Elég egyébként az is, ha csak én tudok róla.
A kisasszonyok ide-odafuvarozása nem teher, lehetőség: kettesben töltött időre, fáradt fejem behunyt szemmel való pihentetésére várakozás közben, utcai lámpa fényénél tovább olvasni a evangéliumokat.
A meghívás arra szól, hogy elinduljunk és menjünk az úton, függetlenül attól, ki milyen gyorsan hagy le maga mögött minket.
A meghívás arra szól, hogy ragyogjunk, rendületlen ragyogással. Nem visszahúzódva, ha valakin erősebben szikrázik a csillámpor, nem előretörve, ha nincs nálunk különb éppen, közel s távol, senki.
Mint csillagok az égen, pontosan, szépen, nappal is, éjjel is - de nem elfelejteni:
fényük csak akkor látszik majd, ha leszáll az éj, s teljes sötétségbe borul odakint a világ.

5.

Vannak fárasztó emberek. A minap oly klienshez volt szerencsénk, - nagyon hangosan beszélt, pont azon a frekvencián, hogy kezd az ember apránként megbolondulni tőle, parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangon, mindezt órákig - kitől mindannyiunknak megfájdult a feje az irodában. Hazajőve csak végigdőltem az ágyon, a kolléga pedig, aki személyesen foglalkozott vele, másnapra szabadnapot vett ki. Komolyan.
Ilyen napokon tudom igazán értékelni
az itthon békéjét
a gyorsan elkészíthető, egyszerű, anyabarát ételeket: legyen áldott a spagetti s a paradicsomleves receptjének feltalálója
a gyertyák fellobbanó lángját a konyhaasztalon: ne kelljen még villanyt felkapcsolni a gyorsan sötétedő délutánban
az egyszerű darab papírt, ceruzát, vízfestéket
a kedves barátot, ki majd postaládáját - melybe folyton csak számlákat és reklámújságokat dobálnak be - kinyitván, egyszer majd talál egy régimódi, szívvel-kézzel írt karácsonyi levelet, tőlem, még nem tudom, mit írok bele, de a végére egészen biztosan azt, hogy
szeretettel a messzi távolból:
márta

4.

Két dolgot is elfelejtettem az utóbbi tizenkét órában (kettőről tudok, a többiről bizonyára még azt is elfelejtem, hogy elfelejtettem):
kivenni a papírzacskóból a zsemléket (kőkemények lettek így reggelre), és
elmenni tegnap este egy eléggé fontos szülői értekezletre. Majdnem éjfél volt már, mikor megérkezett a szomszéd szobából valamelyik kisasszony üzenete a telefonomra: Anyaaaaa, nem mentél el és m  i  n  d  e  n  k  i ott volt... Hát én nem. Megnyugtatom, ettől még nincs itt a világvége, merem remélni, csatolok egy csomó szivecskét, ő is küld egy csomó szivecskét, elmegyünk aludni.
S mert feledékeny vagyok, kétbalkezes, érzékeny, van három gyerekem, két nyulam, egy macskám:
nem mondhat tán nekem senki semmi olyast, mit ne éltem volna át valamely formában, olyast, mit ne tudnék megérteni vagy elképzelni.
Jó vagyok magamhoz. Irgalmas.
Már csak azért is, mert ez az egyetlen útja-módja annak, hogy jó tudjak lenni, s irgalmas, másokhoz is.

3.

Soha semmi miatt annyit panaszkodni, sóhajtozni, szemet forgatni, időt húzni mint a zeneórák miatt, nem lehet. Szerintem.
Azon heti fél órák miatt, igen.
Plusz az itthoni gyakorlások.  Plusz a zenekari próbák. Plusz a Christkindlmarktok.
Hosszú évek óta hallgatom, valamelyik reggel is az autóban, hol türelmesen, hol türelmetlenül, hisz nekem majd' két órát kell dolgoznom, hogy egyetlen kisasszony heti zeneóráját kifizethessem, de ennyi év után úgy tűnik, végre eszembe jutott a tökéletes válasz
- nem mintha lenne remény rá, hogy megértik végre, vagy remény rá, megértem végre, az életet sújtó nehézségek mibenlétét, okát, célját lehetséges esetleg kicsit más szemmel, szívvel, lélekkel is szemlélni, mint általában szokás  -
szóval egyszer csak eszembe jutott kora reggel, vezetés közben, hogy:

és arra gondoltatok-e már, hogy mindezt, ami miatt ti annyit jajongtok, mi igazából ajándéknak szánjuk, semmiképpen sem büntetésnek?

2.

- Hát te, Anya, mit csináltál itthon egész nap? - kérdezte valamelyik kisasszony valamelyik nap, mikor nem kellett bemennem dolgozni.
- Én kérlek, nem csináltam ma semmi mást, csak ezt a lasagnet, amit most éppen esztek. És tényleg. Mert megérzi a testem mindig, ha szabad kissé elesettnek lennie. Mert a lasagnenál időigényesebb étel nincs is. Mert mindjárt háromfélét is szoktam készíteni: egy zöldségeset, egy sima paradicsomosat, egy húsosat. Mindenkinek olyat, amilyet szeret.
De még mielőtt belegondolhatnék napjam múlékonyságába, lassúságába s hiábavalóságába, kapok ajándékba még egy mondatot: 
- Az jó, mert én meg egész nap ennek örültem az iskolában. Hogy hazajövünk, és rend lesz, az asztal megterítve, s te éppen kiveszed a sütőből a kedvenc ételemet.
Mert néha elég annyi is, hogy étel van az asztalon.
Vagy annyi is, hogy ki-belélegeztem egész nap.
Elég annyi is - nekem nem, mert én mindig mindenáron hasznos, okos és jó akarok lenni, -
de aki szeret, annak elég annyi is, hogy vagyok.

1.

Megpróbálni lejutni a hegyről így télvíz idején, így friss havazás után, vagy közben, eléggé bátor vállalkozás. Hétköznapokon muszáj. Vasárnap nem kötelező istentiszteletre menni, mégis elindulok. Nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, egy útkereszteződésben át is csúszom teljesen az út másik oldalára. Oly manővereket, autóvezetési praktikákat tanulok meg hirtelen a saját bőrömön, mit nem tanít amúgy sehol senki. Odalent a síkságon ömlik az eső. Biztonságban megérkezünk.

Őszintén, attól félek, nem tudok mi újat, szépet mondani. Nincsenek jegyzeteim, terveim, időm, kedvem, erőm. Hosszasan fényesített mondataim, merre vagytok, ó?
Az én lámpásom is megkopott az évek folyamán.
Csak azt tudom, nem tehetem meg, hogy itthon maradok.
Össze is törne a szívem, ha nem lenne számomra idén adventi út és öröm.
A megérkezést még nem tudom, csak az elindulás enyém, és ez is ajándék.
Minden ajándék.
A köd, a hó, a szél, az eső, a munka, a fáradtság, az ünnep, a fények.
Hogy itt vagyunk, s mindezt átélhetjük - néha kimegyek csak azért, hogy érezzem a bőrömön, milyen érzés a szél, az eső, a hó - szóval, hogy itt lehetünk, egyszerűen csak ezt,
köszönöm.

Igen, tudok róla,

hogy legfeljebb egy (elnéző ) mosolyra érdemes ez a lelkesedés, mivel örülni vagyok képes a telefonomnak, köszönöm az elnézést és a mosolyt is. A fotók persze rossz minőségűek, de ez meg kit zavar. Engem nem. Én azért csak kattintgatok, ha kell, ha nem.
Tegnap este, valamelyik kisasszonyra várakozván, -  mostani életem felét folyton valamelyik kisasszony fuvarozásával töltöm éppen - szóval bekeveredtem egy adventi vásárba.
Fáradt voltam. Nem tetszett a tömeg, nem tetszett a túl hangos zene, nem tetszett a mű-örülés a mikrofon körül a színpadon.
A fények viszont, s ahogy sugaruk át-áttörte a városra ereszkedő sűrű ködréteget, szépek voltak.
Úgy járkáltam lassan körbe-körbe, nem vásárolván semmit, mint ki ezen a világon van ugyan, de azért mégsem. Végül, a még hátralevő fél órát valahogy eltöltendő, beültem a zsúfolt, de meleg gyorsétterembe, rendeltem egy teát, s belemerültem a könyvembe, mit máskor olvasni úgysincs időm. Mint ki a Holdról pottyant oda, nem?
Mindig arra jövök rá, hogy nem számít. Nem számít a világ zaja, a felszínesség, a gonoszság és rosszindulat, változékony élethelyzetünk, semmi sem számít.
Akkor is van remény, mélység, szépség, mindenütt, mindenkiben.
(Na jó, nem mindenütt és nem mindenkiben, de azért engedtessék meg, hadd higgyek benne mégis, jó? Jó.)

Mint űzött vadé,

olyasmi az életem.
Úgy osztogatom szét minden nap mindenem, mint még soha.
Mert ha mindent vagy semmit, akkor egyérteműen mindent, ha igen vagy nem, akkor egyértelműen igen, őszintén, teljes szívből, hogy máshogy.
A ki tudja mióta első szabad hétfőn aztán csak végignézek csendesen a leírhatatlan káoszon. Csodálatos hétvégénk volt.
Mielőtt nekiállnék rendet rakni, még kipróbálom, mely szögben kell tartanom a fejem, - ha ablakhoz nyomom az orrom mondjuk, akkor működik leginkább - hogy ne lássak mást, csak a rendíthetetlen, megállíthatatlan, rettenetes, gyönyörű havazást odakint.
Idén is lesz Advent. Minden bizonnyal én is elkészülök, mire ideér.
Vagy nem készülök el, és így fogok akkor ünnepelni, ahogy éppen vagyok, ilyen szétesetten, ilyen fáradtan,
ilyen mindenképpen boldogan.

Még akkor lementem

a tó partjára, épp csak magamra húzva a legvastagabb kötött pulóvert, mit a bőröndben találtam, mikor elkezdett derengeni odakint. Szerettem volna látni, érezni, átélni a Napnak a keltét. Nem számít, hogy majd' megfagytam, nem számít, hogy rajtam s a kacsákon kívül mindenki más aludt még a környéken.
Ennek a boldog órának az emléke beragyogja kicsit az azóta már rég beköszöntött mindennapokat. A koránkeléseket, a stresszt a munkahelyen, a tényt, hogy mire megfőzöm az ebédet, már be is sötétedik, s hogy az emberek, kikkel találkozom, egytől-egyig olyan rosszkedvűek valahogy.
Néha úgy érzem, akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül lehetek. Hogy minden erő, életöröm úgy száll el belőlem, mint pára a felkelő Nap fényében, ha rám zúdulnak mások elvárásai, követelései, panaszai, a mélységesebbnél mélységesebb szomorú történetek, mikkel nem nagyon tudok mihez kezdeni.
Az ember itt kevés a szeretetre.
S mégis. Csak ennek van értelme. Otthagyni a boldog helyeket, s elindulni oda, hova az elhívás szól. Minden bizonnyal, legalábbis ami engem illet, nem egy gyönyörű tó partjára, hol örökösen épp felragyog a felkelő Nap fénye a dombok mögül.
Kezembe akadt a(z egyik, mert legalább millió van) félbehagyott barna kötésű naplóm, mit életem egyik legsötétebb, leggyümölcstelenebb időszakában írtam. Nem is mondatokat írtam, csak szavakat, töredékeket, kesergéseket. Semmi értelmét nem láttam akkor, sem az életemnek, sem a naplómnak. Most újraolvasva már tudom:
kincs volt minden perc, kincs minden betű.

Inkább ne firtassuk,

mekkora erőfesztítés és harc oly helyet találni az utolsó utáni pillanatban,
(de még mielőtt rájönnénk, üres a hitelkártya s újfent beteg a nyúl s nem elérhető átmenetileg az állatorvos, szóval oly helyet, ahol legyen wlan, de ne kelljen túl nagy hegyet mászni, ne legyen túl közel, de se túl messze, tehát, oly helyet) 
ahol eltölthetünk két egész napot együtt, így, ilyen gyönyörűen, amilyenek külön-külön s együtt is vagyunk, ilyen hajszoltan, ilyen elkényeztetetten, ilyen kamaszodóan...
Hadd legyen még két napunk, mielőtt beállít a tél ide fel a hegyre, lapátolhatjuk aztán tavaszig a havat egész álló nap.

Van, amiért érdemes harcolni.
Feladva már sok hiábavaló harcot is van, amiért érdemes.
Az együttlétért. Néhány újabb szép emlékért. Néhány közös szelfiért a tó partján. Reggeli napfény csillanásáért a zsemlémre kent lekváron. Hogy, akármily apró időre, de kiderülhet, milyen vagyok igazából: vicces, okos, nevetős, cool s úgy süvít szerteszét álló hajszálaim közt a szél - miközben dicsőségesen száguldozom kölcsön-kerékpáron a gyerekek mögött - mintha húsz éves lennék, vagy annyi sem.

Aranyló homokszemek peregnek át kis edénykét formálni igyekvő ujjaink közt akaratlanul, megállíthatatlanul.
S még ha csak ennyink is lenne - de ennél sokkal-sokkal több és szebb - s ha mégis, akkor is, ez is, bizony, egyáltalán
n  e  m     l  e  n  n  e    k  e  v  é  s  .

Tizenhat

- megszámoltatott! - különböző nemzetiség képviselteti magát a vasárnapi istentiszteleteken, melyeken részt veszünk. Német, kanadai, lengyel, magyar, osztrák, kongói, szíriai, afganisztáni, eritreai, nigériai, kazahsztáni, iráni, s ki tudja még miféle.  Az utóbbi időben minden alakult, nőtt, változott, a világ maga, s benne mi sem maradhatunk ugyanazok.

A lelkész maga holland, nem beszél túl helyesen németül. 

De úgy igazából mindenkinek megvan a maga személyreszabott kis defektje.

 Mégis, innen élek, egyik hétről a másikra. Innen tudom, hogy van remény s hogy szeretve vagyunk, örökkévaló szeretettel. 

Hogy eme kétségbeejtően törékeny cserépedényben valami elképzelhetetlenül értékes kincset hordozunk. 

S hogy van hely az asztalnál, mindenkinek. 

Ahogy tegnap is elhangzott az Úrvacsora előtt töredezett, de szívből jövő német és angol nyelvtudással, hogy mindenki értse, még én is: 

Ihr seid alle willkommen! Welcome! Please, join us for the Lord's Supper...

 

De rég írtam ide!

Magamhoz képest mármint. Még csak fel sem tűnt. Persze, átmeneti jelleggel épp belehabarodtam az instagram szép világába, ahol tiszteletemet teszem napi egy-két szó erejéig. Ott azért még nem tartunk, hogy ennyire se fussa.
Megengedem a világnak, s benne végtelen nagylelkűséggel magamnak is, hogy változzon.
A munkahelyemen az egy évvel ezelőtti csapatból csak egy személy dolgozik még mindig ott.
Én kicsit belehalok minden egyes búcsúba. S az összes közeli s távoli, inboxból és postaládából már jó ideje hiányzó barátom hiányába is belehalok, igen. Mert nehezen változom, s nehezen engedem az elmúlást.
De aztán.
Egyszer csak aztán, talán hosszú évek után, de akkor is, eljön az a pont, amikor már nem mennék vissza.
Mert itt, így ahogy, ezekkel a karikákkal a szemeim alatt, ezzel a bölcsességgel, ezzel az ütött-kopott szívvel:
így jó nekem.
(Vagy csak túl sokat hallgatom a kedvenc énekeseimet.

...Been talkin' 'bout the way things change
And my family lives in a different state
If you don't know what to make of this
Then we will not relate
So if you don't know what to make of this
Then we will not relate

Rivers and roads
Rivers and roads
Rivers till I reach you
Rivers and roads
Rivers and roads
Rivers till I reach you...)

a világ végén,

itt, ahol néhány kisasszony szerint - kikről többet sajnos nem árulhatok el - lakunk, ködbe burkolózik esténként az erdő.
ilyenkor indulunk el rendes napi sétánkra, kettecskén.
csak nagy ritkán jönnek a gyerekek is, ők inkább tanulnak, vagy dolguk van, vagy egyszerűen csak bevonulnak a szobájukba, a telefonjukba, bezárkózva egy oly külön világba, hova én nem léphetek be csak úgy.
kitéve a láthatatlan tábla: átépítés miatt átmenetileg zárva.
én pedig, mit tehetnék.
örülök, hogy van facebook, és like, és instagram, és whatsapp, és emoticon, s ki tudja micsoda, miről még nem is hallottam.
főzök egy-egy csésze forró csokit, habbal a tetején, leteszem az asztalukra, majd, mielőtt kilépnénk a szitáló ködbe, küldök még egy üzenetet is, kódolva, hogy akkor is értsék, komolyan mondom, ha egyszer véletlenül a Marson kötnének ki:
♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥  ♥

a főhősnő

a filmben, melyben futva teszem meg minden áldott reggel a parkoló s az iroda közötti utat, az én vagyok.
felrohanok a lépcsőkön, átvágtatok az úton, majd végig a házak között, tócsákat kerülgetve.
a film meg-megáll némely, a képzeletbeli képernyőn kissé hosszabban elidőző képkocka kedvéért,
mindig abban a pillanatban, mikor finoman földet ér egy-egy alázuhanó falevél.
sietés közben is látom, érzem, olvasom:
mindenütt színek, illatok, csípős hideg, ködön átsejlő reggeli lámpák.
mindenütt szépség és vers.
a hosszú, rejtett, munkával töltött órák körül csak díszlet, mondhatni, az Ősz.
de nekem ez is elég,
egyetlen irgalmas lassúsággal lehulló piros falevél is elég,
hogy tudjam:
az én életem, az én színeim, az én zuhanásom is
figyelemmel kíséri
valaki.*
(mindennek értelme lesz, egyszerűen csak boldoggá tesz, ha tud rólam valaki, kinek fontos vagyok. )

Und doch ist Einer, welcher dieses Fallen
unendlich sanft in seinen Händen hält.  
(Rainer Maria Rilke)

van

egy piros, fehér pöttyös táskám,
egy piros, fehér pöttyös bögrém,
(amiben forró csoki, amin tejszínhab)
s ma, mire észbekaptam,
- rövidke ebédszünetemben a boltba egy szelet müzli okán betérvén -
nem beugrott a kosaramba
egy ugyancsak piros, fehér pöttyös
esernyő is?

Ime

az elso (es utolso) telefonrol irt bejegyzesem. Okos, marmint a telefon, a gyerekektol orokoltem. Nem talalom az ekezeteket, s eleg hozzaernem a kis kepernyohoz, maris mindig tortenik valami katasztrofa. Olyan remenytelenul odivatu vagyok, nicht wahr? Mindenesetre, miota whatsapp-en szolok a gyerekeknek, hogy kesz a vacsora, s teszek utana mindig egy-egy masnis rozsaszin szivecsket is, azota egesz turhetoen cool anyuka vagyok.
A fotok is a telefonommal keszultek ebedszunetben. Az osz meg mindig gyonyoru. Csak fotoztam es fotoztam a mulando szepseget, hogy sose felejtsem el. Mutattam itthon a kisasszonyoknak, nekik is tetszett.
Igazabol az o vilagukba szeretnek beugrani, jelen lenni, amennyire lehet es szabad nekem is, s ha ehhez meg kell tanulnom kezelni ezt a micsodat, hat akkor megtanulom.
Lett legyen barmi.

Egyetlen

ok, amiért írom ezt a blogot, mégpedig nyilvánosan - sokat gondolkoztam rajta, miért folytatni, s miért így, ilyen védtelenül - az a remény. 

Mert, legyek csak nyugodtan őszinte: millió nálam műveltebb, viccesebb, mélyebb, mittudomén milyenebb író van, s a képek, hát tessék csak egyetlen pillantást vetni mondjuk a Pinterest-re. 

Az eltelt mennyi is? - hét, nyolc év óta rég túl vagyok már ráadásul minden lehetséges kommentvadászaton, függőségen és túlzáson is. Amúgy ezek mind fontos állomások az úton, amin járnunk adatik, bármilyen úton, melyet elkezdenünk s kitartóan végig is járnunk adatik.

De ebben a reménytelennek tűnő helyzetben, melyben a világ az utóbbi időben van, a remény minden apró mécsese fontos, hogy világítson. Akkor is, ha nem látja senki. A jó gondolatok, jó szavak, magányosan véghezvitt vitéz jó tettek akkor is fontosak, ha nem magasztal érte senki. 

Amolyan elhívásféle.

 Föld sójának s világ világosságának lenni elhívás, s a legtöbbször borzasztó magányos is. 

Nem értik néha még a legközelebbiek sem.

 De akkor is. Menni kell, égni kell, ízesíteni kell.

Míg világ a világ, s még két nap.

Mondhatni,

nem túl okos döntés gyorsan, pontosan és szépen, ahogy a csillag megy az égen, dolgozni.
Annak fényében, hogy ledolgozott óráimért s nem az elvégzett munkáért kapok fizetést, annyira tényleg nem.
Mondhatni, mégsem érdekel, mert így kapok néha egy-egy szabadnapot, mit azzal tölthetek, amivel csak akarok.
Főzhetek, moshatok, takaríthatok.
Most, csupán egy órával a gyerekek érkezése előtt végül rájövök, nem csináltam semmit.
Semmit, csak elővettem némi fonalat, és horgolótűt, és ragasztót, hozzá valami alighogy felsejlő, régi-régi lelkesedést magamban, na meg féltve őrzött, gyűjtögetett őszi kincseimet a kabátom zsebéből.
Itt-ott látott ötletet próbálok ezzel a két saját kezemmel valóra váltani.
Mit számít, hogy végül nem is lesz különösképpen szép?
Úgy hallom, az idei ősz színe a piros. Szeretem.
Hol vannak már az idők, mikor még a szürke volt a kedvenc színem?
Tűnődöm, nem értem, keresem, de
nincsenek már seholsem.