Életünk

minden egyes időszaka többé-kevésbé más, mint az előző. Az őszi levelek aláhullása és szépsége arra tanít, nem kell félnünk elengedni dolgokat. Minden időszak ajándék. Magában hordozza a növekedés lehetőségét.

Amiben hiszek, az az egyszerű változtatások ereje. 

Eldöntöttem, naponta legalább egy-másfél órát gyalogolni fogok. Ha nincs is kedvem hozzá, egyszerűen mégis elindulok. Tudom, könnyen beszélek. Van egy kutyám. De az a helyzet, hogy kutyával vagy nélküle, általában túlteljesítem a célomat.

Más változtatást nem tervezek. Az irodában mindig gyaloglással töltöm a fél órás ebédszüneteket. Valaki, aki többnyire otthon dolgozik, mondta, munka előtt mindig elindul, sétál húsz percet, majd mikor hazaérkezik, munkahelyként tekint a lakására. Nem iratkozok be sporttanfolyamra, nem telepítek lépésszámláló applikációt a telefonomra, nem bonyolítom túl a dolgokat. Egyszerűen csak megpróbálok elindulni s menni. Eddig mindig autóval intéztem a bevásárlást, már csak azért is, mert semmi kedvem nem volt a vállamon felcipelni a dombra, ahol lakunk, a dolgokat. Egy hete gyalog indulok postára, boltba. Néha elfelejtem, majd ott állok a túl súlyos szatyrokkal plusz a kutyával. 

A másokat talán elriasztó - a falu üres utcái erre utalnak - időjárás nem akadály. Mindig is úgy tekintettem ködre, szemerkélő esőre, földig érő felhőkre mint elindulásra késztető szépséges meghívást.

Feltett szándékom művészi szintre fejleszteni a gyaloglást. 

Mert jelenleg nem jutnak eszembe a szavak, melyekkel ennél szebben fejezhetném ki azt, amiben hiszek: 

ez az élet, ez az időszak mindenestől értékes és szép, s ami van, egyszerűségében is e l é g .

Szépség a konyhában.

Mi haszna van a szépségnek? Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az embernek egyszerűen szüksége van a "haszontalan" dolgokra. Néha tüzet rakunk az udvaron, odakint vacsorázunk a csillagos ég alatt. Ahogy lassan legég a tűz, mind közelebb húzódok hozzá. Esténként már nagyon hideg van. Belenézek a parázsba, megcsap a fa illata. Régi sátorozások hangulatát idézi, s valami elfeledett otthonosságot is. Váratlanul az jut eszembe, a legmegfelelőbb válasz ennyi szépségre a térde borulás lenne. De nem borulok térdre. Csak hallgatok, vagy folytatom a beszélgetést valami praktikus, mindennapi apróságról. Ezek az időnként meglepő, szokatlan válaszra késztető pillanatok rendszeresen beférkőznek a konyhákba, irodákba. Séta közben találtam egy faágat. Már sötét volt, sárga levelei visszatükrözték az utcalámpa fényét. Itthon vázába tettem s úgy rendeztem el, hogy másnap őt érje először a reggeli fény. 

A szépségnek nem tudom, van-e haszna. Mégis szükségem van rá. 

Néha teljesen érdemtelenül és váratlanul - mint a kegyelem - csak úgy meglep. 

Máskor én lepem meg őt. 

Nem számít rám, nem vár rám, de én mégis itt vagyok, és előkészítem az útját.

Üres fészek. Csordultig telt szív.

Hajnalok hajnalán indulunk, hogy akkor is pontosan odaérjünk a kulcsátadásra, ha közbejönne váratlanul valami. Az autó megpakolva, a legkisebb résbe is, még az ülések alatti helyre is, az utolsó pillanatban is tömködünk ezt-azt. Egy pár cipőt, konyharuhát, törölközőt, ágyneműt. Kis fazekat, lámpabúrát. Egy viharvert plüssmackót. A párnának már csak az ölében jut hely. Képtelen volt aludni az éjjel, de ahogy elindulunk, ráhajtja fejét s máris mély álomba merül. Csendben vezetek több száz kilométert. Akkor is tovább alszik, mikor pirkadatkor, már az autópályán félrehúzok egy benzinkúthoz tankolni, kávézni. 

Nap végén indulok vissza, egyedül. Kirepült az utolsó fióka is. Üres fészek vár rám otthon s egy élet, mely újraformázásra szorul. Nem vagyok szomorú. Mégis elöntik szememet a könnyek, odakint is elered az eső. Egy idő után, ahogy kiérek a nehéz, esőcseppekkel teljes, földig érő szürke felhőhalmaz alól, csodálatos színjátéknak leszek tanúja. Először csak a jobboldalt elterülő, nyugaton egy sávban szinte földön túli szépségű kékre figyelek fel. Mélysége van, tágassága, magassága, eddig még soha nem látott színárnyalatban összeolvadva. A naplementét eltakarják a felhők. Egy idő után rést tör magának a fény, sugárszerűen teríti szét önmagát egy narancssárga, félkör alakú részen. Erre apró, hófehér felhők helyezkednek el. Baloldalt, keleten, a szürke millió árnyalata gomolyog felettem. De egyetlen talpalatnyi helyen s csak néhány pillanatra ugyan, mégis feltűnik egy rövid, széles szivárványrészlet. Másodpercenként változik a látvány. S míg csodálattal figyelem, észrevétlenül eláll az eső is. Odakint és idebent.

Nem marad bennem más, csak valami végtelen nagy fáradtság és hála. Szépségtől túlcsorduló égbolt terül el felettem. Susan Sontag szerint pedig a szépség mindig is része volt a vigasz történetének. (Szerinte e kettőt az idealizálás története köti össze, s ha az idealizálás arra a belső munkára való készséget jelenti, mely mindenét odaadja, hogy önmagánál szebbé, jobbá alakítsa azt, ami van, akkor szerintem is.) 

Valahol valami mindig véget ér, valahol valami mindig elkezdődik. 

A kettő közötti repedés nem szépséghiba. Nem tragédia. 

Ez a fajta, az élet élésével természetesen együttjáró szívfájdalom ajándék, melyet ugyanúgy gondolkodás nélkül elfogadnék, mindegy hányszor kezdhetném újra és újra.

A vigasztalás szolgálata.

"Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet", olvastam múlt héten az evangélikus útmutató - s mindennapi inspiráció forrása - szerinti aznapi Igében. Úgy emlékszem, szép, aranyló volt a reggel. Úgy emlékszem, nagyon megérintett.

Már ősz van. Még ősz van. A kertben nyílik az őszi bánat. 

A karácsonyi kekszekkel, marcipángolyókkal, adventi kalendáriumokkal teli áruházi polcok csak átmeneti kísértést jelentenek egy-egy színes falevélen átragyogó napfény szépségének fényében.

"Vigasztaljátok népemet", olvasom. Ismételt lejátszásra állítok be egy régi dalt, egész nap hallgatom, ízlelgetem a szavakat. S úgy szeretném: töltse be a koncerttermeket, nappalikat s a szíveket jó szó és felemelő zene. Árassza el a kis, lakótelepi konyhákat régi, kissé recsegő rádión át Händel "Messiás"-a, s benne a kincsként hordozott szavak: vigasztaljátok népemet...Comfort ye, comfort ye...

Ha csak az elmúlt hét futó találkozásaira gondolok, úgy érzem, semmire nincs nagyobb szüksége ennek a világnak, mint sok gyengéd vigasztalóra. 

S miután, 

(vagy inkább közben, észrevétlenül,

- hiszen aki mást felüdít, maga is felüdül -)

amennyire erőnk, időnk, szívünk szeretete lehetővé teszi, 

egy mosollyal, üzenettel, meleg levessel, vagy csak néhány percnyi csenddel

mindenkit megvigasztalunk,

engedjük meg, hogy mi magunk is szívből megvigasztalódjunk.

Semmi sem vész kárba.

Mindent felhasználok, ami az elmúlóban levő hét küzdelmes mindennapjaiból így a végére megmarad.

Az őszi reggelek hűvösét. A dombok felett lebegő pára megunhatatlan látványát. A csillagok csendjét. A vászoncipőmön át zoknit eláztató harmatot, mikor indulás előtt még gyorsan megsétáltatom a kutyát. Az éjfélig nyújtózkodó munkaórákat az óra halk ketyegése alatt. Összegyűjtöm az egészen apró időréseket, a kidobásra szánt papírokról letépem a még üres részeket. Nem dobom ki az időnként semmivé kopó gyengédséget. Már a hiánya is pótolhatatlan kincs. Megőrzi a szívet sebezhetőnek, túlérzékenynek. Felhasználom a zenei aláfestés nélküli, rendetlen konyhaasztalok mellett életre kelő, ismételten ámulatba ejtő mindennapi kegyelmet. Feljegyzést készítek a kenyér ízéről. Az első gesztenye fényéről. A lábam elé hulló falevél színéről. A megszokott mozdulatról, ahogy valaki, akit szeretek, megigazítja a félrecsúszott szemüveget. A dallamról, amitől váratlanul könnyek szöknek a szemembe hazafelé az autóúton. 

Mindent megőrzök, mindent felhasználok.

Minden reggel mindent újrakezdek.

Semmi sem vész kárba.

Olyan

a nap huszonnégy órája a kezemben, mint az ujjak között visszatarthatatlanul, a legmeghatóbb igyekezet ellenére is elszivárgó víz.

Olyanok a gondolatok, mint a múlt felett való töprengésből s a jövőt illető találgatásból folyton a jelenbe visszaterelt aprójószág. Fárasztó.

Olyanok az ötletek, igyekvések, tervek, mint az asztalomat elárasztó könyvek, folyóiratok, jegyzetek, fonalak, gyertyák, fotók, virágok, száraz levelek. A kevesebb több lenne.

S bár a mából már sok idő eltelt, s bár még semmi érdemlegesre nem jutottam, még mindig mondhatom: kedd van. A hét java még hátra van. Mindjárt tizenegy óra. Szabadnapom van. 

Az önfegyelem jó dolog. A rutinok, a koránkelés, a céltudatosság, a listák - mind, mind jó eszközök. Azt az érzést adják az embernek, hogy ellenőrzés alatt tarthatja az életét. Feledtetik egy kicsit a tényt, hogy igazából nem.

A hétfőt és a kora reggeli órákat már nem hozhatom vissza. Nem is akarom. Kialudtam magam s nem írtam tennivalós listát a mai napra. Nem nyilvánítom pazarlássá az időt, amit egy új minta kötésével töltöttem, bár egy számítási hiba miatt az egészet újból kell kezdenem. Nap elején elmulasztottam az energikus kezdetet, s a végén sem mutathatok fel, ha így folytatom, sok mindent. 

De ez a pillanat! Ez a kézzelfogható, ragyogással és ígérettel teljes, jelen pillanat nagyon jó alkalom arra, hogy felkeljek. Hogy végre elinduljak. Hogy elmosolyogjam magam. Hogy éljek.

Nyár elvitelre.

 

Találtam egy régi cipősdobozban két pecsétet "with love" és "for you" felirattal. Nem emlékszem, mikor vettem őket. Sose voltak használva. A hozzájuk tartozó, valaha kék és pink tintával átitatott párnácska megvizezve is csak halvány pecsétet hagy maga után a papíron, kézzelfogható nyomát sok nagyszabású tervnek, képviselve azt a milliónyi jószándékból kiinduló, másnak örömet szerezni akaró, majd feledésbe merült ötletet, melyek végigkísérik az egész életemet. 

Boltba indulok. A bevásárló listához hozzáadok egy új tételt: sárga virágok. Apró, papírra nyomtatott cetliket tervezek hozzájuk, halvány kék és pink nyomdaszöveggel. Vázákba rendezem őket, majd egy-egy "nyár elvitelre" - vagy ahogy errefelé jobban értik, "Sommer zum Mitnehmen" - felirattal ellátva kiteszem őket az út szélére. Valóra váltok a füstbe ment, általános millióból legalább egy, egészen pici, konkrét tervet.

Jázmintea porceláncsészéből.

Mikor évekkel ezelőtt három kisgyermekkel utaztunk még s az autópályák mentén levő pihenőhelyeken elővettem a gyors ebédhez odakészített színes, műanyagból készült csészéket, tányérokat, egyszer felfigyeltem egy török családra. Ők valamilyen apró gázfőzőt vettek elő, a hagyományos török tea elkészítéséhez használt kétrészes teafőzőt s végül tálcára szépen kirakták a hozzá illő kis üvegpoharakat is. Azóta volt szerencsém igazi török teát inni, ezt úgy készítik, hogy a teafőző alsó részében vizet forralnak, míg a felső részében megfőzik a koncentrált, erős teát. Ezt körülbelül negyed óráig áztatják, az alsó rész forró vize tartja közben melegen. A pohárba először a teakiöntőből öntenek körülbelül a negyed részéig, majd felöntik forró vízzel. Hihetetlenül erős. Hozzám hasonló kezdők este ne igyák, mert egy szemhunyásnyit sem tudnak aludni majd egész éjjel. 

Azóta sok év eltelt, de soha nem felejtettem el e régi történet szépségét. Megérintett. Valamit átformált bennem, észrevétlenül. Hatására idén először nem műanyagpoharat, műanyagtányért vittem az utazásra, hanem porcelántányérokat s üvegpoharakat. A néhány nap múlva esedékes házassági évfordulónkra gondolva pedig utolsó pillanatban odacsomagoltam két kristály borospoharat is. 

Tegnap rendbetettem egy kis területnyi kertet. Jázminteát főztem hozzá, s időnként leültem meginni egy-egy csészényit.

Mert ha valamit szeretettel csinálunk, az soha nem időpazarlás. Nem számít, hogy valami nagy dologról van-e szó, vagy valami olyan egészen apróról, mint valami harapnivaló előkészítése egy parkolóban. Tulajdonképpen még az sem számít, hogy műanyagból vagy kristályból készült-e a pohár. A szeretet számít. Mert a szeretet soha nem időpazarlás. Soha nem túlzás.

Le jardin singulier.

Egy csodálatos, Provence-ban eltöltött hét és körülbelül 3000 kilométernyi utazás után napok óta igyekszem, inkább kevesebb, mint több sikerrel visszarázódni a hétköznapokba. A néhány hete kicserélt kazán nem működik jól, mégsem. Az autó ma reggel az utca végén leállt, s azóta sem lehet beindítani. Az irodában, bár másképp terveztem, egyelőre befejezetlenül vár rám egy, a vártnál sokkal bonyolultabbnak bizonyuló könyvelés. Elhanyagoltam kertet és blogot. Apropó kert. Apropó blog. 

Ahogy autózgattunk - az akkor még működő járművel - az apró, ámde hatalmas hegyek között elterülő francia falvak között, az út mentén felfedeztünk egyszer egy térképet. A legszebb térkép volt, amit valaha láttam, egy túraútvonal vázlata. Le voltak rajzolva a sziklák, a fák és az ösvények, úgy nézett ki, mint egy gyermekrajz. A végén ott állt a cél: egy kert. "Le jardin singulier" - ez volt a neve. A magányos, vagy az egyedüllálló kert. Annyira megragadta a képzeletemet, hogy kérésemre másnap visszatértünk megtenni a túrát. Sokkal fárasztóbb volt, mint amire a rajz alapján számítani lehetett. De annyira kíváncsi voltam a kertre. Az elvárásaimat ugyan kordában tartottam, nem akartam csalódni. Ha csak egy szép virágot vagy fát találunk, gondoltam, akkor is megéri. A magányos kert egy magányos ház körül terült el. S ahogy közelebb mentünk, láttuk, be lehet menni, nyitva van a kapu. A ház földszintjén könyvesbolt működött s egy szerény étterem, az étlap elfért egy fa dobókockán: rántotta, kávé, limonádé, sör, ilyesmi. Messze, de messze felülmúlta a képzeletemet.

Ha új nevet adnék a blogomnak, talán ez lenne: "Le jardin singulier." Csodálatosan szép. Találó, nem csak az enyémre, de minden más társaméra is, akik évek óta írnak naplót, blogot. Illik mindenkihez, aki hűségesen gondozza a kertjét, a növényeit. Aki rózsát és fát ültet. Aki mer személyes, megszólítható és őszinte maradni egy mind inkább személytelenné váló világban. Aki minden reggel felkel és teszi a dolgát, többnyire értő és elismerő tekintetek nélkül. Aki széppé, kedvessé teszi a világnak azt az apró sarkát, ahol él. Aki elvégzi a rá bízott munkát.

A munka áldás. Reggel korán kelek s azzal kezdem, hogy emlékeztetem a szívemet, kimunkálom benne a reményt. Általában nem pottyan csak úgy az ölembe. Megdolgozom a kapcsolatokért, amelyek az én felelősségem. Szolgálatkészség, figyelmesség és jelenlét nélkül nem él túl a legszebb, a legvágyottabb kapcsolat sem. Írok a blogba. Még nem tudom miről, de ahogy ráteszem az ujjaimat a billentyűzetre, eszembe jut egy szép kert, amit láttam. Elvégzek néhány tornagyakorlatot, már a bemelegítésnél elfáradok. A hűtőszekrényben található maradék zöldségből levest főzök. Az utazásból hazahozott emlékekből apró ajándékot készítek a távolban élő gyermekeimnek s el is viszem a csomagokat a postára.

Gondozom a kertet, bármit is jelentsen adott helyzetben a szó. Hogy legyen hol megpihenjen, ha véletlenül erre tévedne egy megfáradt, szomjas túrázó.

Aprópénz.

"Te tényleg minden terhet összegyűjtesz. Ez majdhogynem lopásnak minősül. Nézd meg, mi az, amit tényleg a te dolgod hordozni, a többit add szépen vissza, mert nem a tiéd." - mondta egy barát, miután egy egész napon át alig tudtam abbahagyni a sírást a világot az utóbbi időben elárasztó hírek miatt. "Igen, de úgy tűnik, Isten megadta nekem a könnyek ajándékát", idéztem válaszul Dorothee Sölle versét*, " - nem mintha kértem volna -, s most fogalmam nincs, mihez kezdjek vele."

Persze, igaza van. 

Nem lehet megszakítás nélkül, hetekig száz százalékon égni, lobogni, teljesíteni, mindenkinek minden lenni. Fenntarthatatlan a testnek, az elmének, a léleknek.  

Van egy virágmintás pénztárcám, abban tartom az aprópénzt parkolásra, kávéra. Virágra. Valamelyik nap a városban volt dolgom, s ahogy kihajtottam a barkácsáruház parkolójából, felfedeztem az út túloldalán egy virágmezőt. Nem szeretem különösképpen a kardvirágot, de tele volt s lélegzetelállítóan gyönyörű lett tőlük a rét. A becsületkassza mellett ott állt az ára: 60 cent egy szál. Hazahoztam egy csokrot, hogy örömet szerezzek vele a férjemnek. A kardvirágról mindig a gyermekkora jut eszébe, s a nagymama kertje.

A világfájdalom - nem az, mely a saját kis egyéni közérzetet alakítja általános rossz korhangulattá, hanem a világ sorsának alakulása felett érzett valódi, személyes felelősség érzéséből eredő gyötrelem - olyan, mint egy száz eurós bankjegy, amit sehol sem tudok beváltani. Bár érthető, azért használhatatlan mégis, mert félelemre épül. Lehetetlenné teszi a tisztánlátást. 

A szeretetben nincs félelem. 

A szeretet nem beválthatatlan bankjegyekkel rohangál, hanem, a világnak eme távoli, kiváltságos sarkában legalábbis, ahol én élek, sokkal inkább idealista nőszemélyek táskájának mélyén lapuló kis, naiv, virágmintás textil pénztárcákkal. Megfizethetetlen dolgokat vásárol aprópénzért: emlékeket, fáradt arcon átsuhanó mosolyt, álmokat, felragyogó tekintetet, képeslapok hátuljára írt verset, csodát. 

A szeretet nem nyugszik bele soha, hogy nem tudja megmenteni a világot, de békére lel néha már csak abban is, ha nem veszíti el önmagát.

 

* wie kann ich reden wenn meine tränen nur für mich sind.../gib mir die gabe der tränen gott/ gib mir die gabe der sprache/ gib mir das wasser des lebens

Éjfél körül.

Nincs két egyforma nap. Mindegyik olyan, mint egy-egy bonyolult és végtelen finomságú mátrix, tele apróbb-nagyobb meghívással, millió lehetséges és ugyanannyi elkerülhetetlen eseménnyel. Így nap végén már nem nagyon emlékszem semmi különösre. A világ sorsa miatti aggódás s az ajándékba kapott málnás fagylalt szépen megfér egymás mellett. Az estig tartó munkanap is, s az egyetlen hullócsillag, amit már pizsamában kibotorkálva a sötét udvarra, de mégis csak láttam. A tönkrement gázkazán, a fejfájást csillapító pezsgőtabletta, a gondosan elkészített bérelszámolások, a kollégákkal elfogyasztott kávé ebédszünetben az étterem teraszán, melynek vékony, műanyag, törtfehér színű falán halványan átsejlett egy szöcske sziluettje - mind, mind olyan emlék, amit holnapra talán már elfelejtek. Nem oltják ki egymás fényét, egyik sem kisebbíti a másik drámaiságát. Gazdaggá tesznek, valamilyen titkos úton-módon. S végtelenül hálássá, hogy ebben a világban, ahol bármi más is szóba jöhetne, mégis: ember lehetek.

Képeslap.

Úgy akarok visszagondolni rá majd télen, mint életem egyik legszebb nyarára. Olyan apró ötletektől a legszebb, mint például az állólámpa átköltöztetése a nappaliból a balkonra, hogy lehessen sötétedés is után is, akár éjfél utánig is odakint olvasni. Attól a legszebb, hogy következetesen ebéd előtt fogyasztom el a kedvenc dinnyeízű jégkrémet. S hogy, ha esetleg már hajnal előtt megébrednék, nem alszom vissza, hanem felkelek, majd egy nagy, meleg sálba burkolózva köszöntöm a reggelt. A szomszédságban sorban, egymás után felhúzott redőnyök hangjától a legszebb. A szemközti házsor ablakaiban megcsillanó fénytől. A fáradt, különösebb ok nélküli, egy képeslapnyi szövegben is elférő, jól beosztva egy egész napra elegendő boldogságtól.

Mindig is

a mindennapok érdekeltek a legjobban. Előreláthatólag az utolsó kívánságomnak is - feltéve ha lesz majd hozzá erőm, időm - a palacsintához lesz köze. Csak venni, egy ilyen szokásos hétfő reggelen, mint a mai, amikor a hétvége folyamán elfogyott a kenyér, egy kis lisztet, néhány tojást, tejet, vizet, hozzá pár kanálnyi olajat. S csak sütni még egyszer az életben néhány palacsintát. Eperlekvárral és nutellával tölve, természetesen.

Napló.

Utazni bizonyos szempontból nem jelent mást, mint biztonságosan eljutni egyik csésze kávétól a másikig. Majd elfogyasztani, mindegyiket úgy, ahogy a körülmények lehetővé teszik. Talán sietve, állva, valamelyik benzinkút parkolójában. Vagy egy útmenti bódé mellett, ahol túrós-tejfölös lángost veszünk ebédre. Korán reggel, a szürke fellegek alatt, továbbindulás előtt, a vendéglátókkal. Esetleg nyugodtan, beszélgetve, barátokkal, egy szép étterem teraszán. Vagy megfőzve saját magamnak a szüleim konyhájában, ahol a kezem magától tudja még, hol tartottuk mindig is a kávét. Egy rozoga hegyi étterem teraszán a Kárpátokban. Papírpohárból vagy porcelán csészéből. Instant vagy szemes kávét. Forrón, langyosan, hidegen.

Amikor utazom, átadom magam a tájnak, az embereknek. Önmagamat viszem ajándékba. Nincs időm olvasni, írni. Csak a kávéscsészéket fotózom le, amikor eszembe jut. Mindegyikhez fűződik egy beszélgetés, egy gyönyörű szempár, hangulat, kedvesség, íz és illat. A zöldnek egy különleges árnyalata, egy-egy érdekes gondolat, másféle vélemény, nyári kánikula, sütemény. A fotókat kinyomtatom, utólag ragasztom be a naplóba. S folytatom. Akár írás nélkül is, a naplót. Akár kimozdulás nélkül is, az utazást: egyik naptól a másikig, egyik embertől a másikig, egyik csésze kávétól a másikig.