Mondjuk, hogy ma

van nálam a Big Blogging Day, a továbbiakban BBD, és akkor nem fogom magam annyira lelkiismeretfurdalásosan érezni, hogy már a nemtudomhányadik postot írom. Ahányszor leültem a gép elé ma, mindig írtam valamit, aztán nem kötelező elolvasni ugye, engem meg segít túlélni ezt a napot. Azt hiszem, tévedtek a tudósok, a január 31.-e az év legdepiveszélyesebb napja. Ez van, ezt kell szeretni.
Amúgy...nem jön, hogy elhiggyem, de rávettem T.-t, hogy menjen el helyettem németórára. Mindent bevetettem, eljátszottam a hattyú halálát, eljátszottam a Rómeó és Júliát is, mindent, amit drámaíró valaha kitalált, annyira nem akartam ma menni sehovase, de németre meg pláne, hogy nem. Szóval, így már sokkal jobb, és holnap már február, és az jobban hangzik, mint az, hogy január. És kicsit változtattam a blog külsején is, a tartalom az marad a régiben. Már nagyon elegem volt abból a színből, ami így utólag bevallom, tényleg hasonlított egy kicsit a rózsaszínhez...

Most már aztán tényleg

nagyon szégyellem magam, hogy még mindig itt...de muszáj megkérdeznem: a 31-es az egy prím szám? Ugye, hogy az? Az előbbi listához még két hozzáfűzés:
5a. Ugyanaz vonatkozik Mariah Carey "Hero" nevű zengeményezésére is.
7a. Ugyanaz azzal a különbséggel, hogy fél négy.
Na viszlát.

Ódenagyon

bosszant engem, mikor valaki:
1. Mindenben azt veszi észre először, amit nem kellene.
2. Titokban kockacukrot eszik, pedig a gyerekeinek szigorúan megtiltotta.
3. Csak piszmog a dolgaival összevissza, minthogy sittysutty gyorsan végezne velük, aztán viszlát.
4. Szereti, ha övé az utolsó szó, még akkor is, ha csak annyit mondhat, hogy neked van igazad.
5. Próbálkozik altot énekelni Whitney Houston "I Will Always Love You" c. dalához, pedig világos, hogy nem ért hozzá.
6. Nem tervez előre még egy nappal sem, vígan él a mának (mondjuk nem pont a mai napról beszélek, ezt kicsit átvitt értelemben kell érteni, értitek, nem? :), ahelyett, hogy tisztességesen idegösszeroppanást kapna mindenféle előrelátható+láthatatlan dolgoktól. (Ő a tücsök a Tücsök és hangyában)
7. Fél háromkor még úgy gondolja, bőven van ideje az ötórakor bemutatandó német fordításra, amire amúgy pontosan egy hét ideje volt.
8. Aki állandóan okoskodik, és a kákán is csomót keres. És talál.
9. Nagyon bosszantom saját magamat.

Nem szeretem, amikor

vacakol a net, főleg, ha nem is netezni akarok, csak valami zenét hallgatni a youtubeon, mert az meg már milyen, hogy mire belelendülnék a ritmusokba, akkor megakad az egész, aztán mire kizökkenék a ritmusokból, megint beindul...na azért mondom. Ez pont olyan, mint mikor Mr. Bean énekelte a templomban a halleluját, és mindig hamarabb akarta befejezni, mint a többiek. Kivülről vicces hallgatni az ilyet, de végülis amúgy én csak akkor éneklek, ha magamban vagyok. Meg akkor is, ha fülhallgatóval hallgatok valamit és elfelejtkezem magamról.

Tényleg seholsincs

a "nachdem"-es mondatok képzése c. fejezet a németkönyvemben. Akkor hol hallottam én arról, hogy van ilyen? Pedig muszáj lenne megtalálni, különben megint nem lesz kész házifeladatom délutánra... Amúgy gyerkőcök is be lettek íratva németórára, és hihetetlen, mennyire örülnek neki. Hiába, ez van, ha a nemzetközi helyzet fokozódik. (Azért az is hihetetlen, hogy mennyit tudok én nyavalyogni emiatt...)

Az úgy volt, hogy

vagy két napja létrehoztam egy új emailcímet, meg minden, mégpedig azért, hogy létrehozzak egy új blogot. Azt is létrehoztam, megvan valahol. Valószínüleg ez is egyike eleve kudarcra ítélt kósza ötleteimnek, merthogy ilyen sok van nekem. Mert arra gondoltam, hogy mivelhogy mikor ezt az egész blog-mizériát elkezdtem, eszembe se jutott, hogy lehetne kicsit óvatosabban nekilátni, valami nicknevet választani, vagy ilyesmi...Nem, én mindjárt a nevemet tettem meg blogcímnek, felraktam egy csomó képet, szóval naivítás a köbön. Nem mintha bármi rossz ért volna közben, de akkor is. És gondoltam, legyen egy másik blog, ahol én leszek maga a homály. Na, és az van, hogy totálisan elfelejtettem...nem a jelszót, arra emlékszem, hanem az új emailcímet. Mindent megpróbáltam, de nem és nem sikerül belépni, pedig akartam írni valami jó titkosat. Szóval üzenem az új emailfiókomnak és az új blogomnak, bárhol is leledzenek, hogy viszlát, mert én ugyan nem vagyok fatalista, de most úgy tűnik, hogy még a tudatalattim se akarja, hogy én legyek a legújabb ismeretlen bloggerina.
Apropó blog: ma olvastam egy újságban, hogy az átlag magyar blogger az huszonöt éves és férfi. Najó, hogy már megint nem vagyok benne az átlagban.

Tessék, megint egy kis

lököttség, (Oszkárt kell érte hibáztatni)...Naszóval ez azoknak való, akik bár rendszeresen olvassák az irományom, attól még szívesen letörölnék az egészet. (Tudom, hogy ott vagytok, kár is tagadni!) Most megtehetitek valami dinók segítségével! Állok elébe! Van hangja is.

Mintha nem lenne épp

elég, hogy morcos ez a reggel (van ilyen, mitcsináljunk?), még ezt is meghallgattam vagy százszor, meg az összes feldolgozást, ami létezik. Régebben akár színésznőnek is elmehettem volna, akkor is tudtam sírni, ha viccesre gondoltam közben, de most már ez nem megy, viszont ez a dal...igen, ez ki tudná hozni belőlem a tragikát.
Apropó Beatles...állítólag Izráelnek 43 év után jutott eszébe bocsánatot kérni az együttestől azért, mert 1965-ben nem engedték őket koncertezni. Most viszont szép bocsánatkérő levelet írtak a még élő tagoknak valamint az elhunytak családtagjainak, és szeretettel várják már őket egy kis zenélésre. Ez is szép példája annak, hogy sohadesohase késő, és hát látom már van olyan is, hogy postumus-bocsánatkérés , vagymi, manapság már minden van.
Amúgy, arra gondoltam, postolnék egy hangos-bejegyzést, tehát írás helyett beszélnék, még nem tudom mit, de aztán elvetettem a gondolatot, mert: 1. biztos nem tudnék komoly maradni, 2. fogalmam nincs, hogy kell az ilyet kivitelezni.

Sikerült megnézni

az Into the Wild második részét, nagyon nehezen sikerült megszerezni. Az első részt angol hanggal, magyar felirattal, a másodikat francia hanggal, román felirattal... Márcsak valami német szó hiányzott a totális bábeli zűrzavarhoz..
Amúgy rájöttem, hogy a könyveink nagy része nélkülözhető. Csak ott állnak a polcokon, kár a fákért, amit miattuk kivágtak. Megszámolhatnám az ujjaimon, hogy melyek nélkül nem lennék meg. Persze, csak ha előtte már teljesültek a maslowi piramis alsóbb szintjei. Mindezt a film hatására is mondom, de már előtte is eszembe jutott az esedékes könyvespolcportalanítás közben...

Enikőnek amolyan

labilis napja van: vagy sír-rí, vagy nevet. Arany középút az nincs. (Mondjuk nekem is szokott ilyen lenni, csak az nem ilyen látványos.) Szólok neki, hogy hagyja már abba a sírást, hát miért sír már annyit? Erre ő teljesen normális hangon: Jó, de előbb kisírok magamból minden sírást. És folytatja a bömbölést tovább...
Anna pedig arra a következtetésre jutott, hogy ebben a családban Apa a Főnök, és Anya (vagyis én) a kiskirályné.

Ez itt a

Bibliám. Illetve hát csak a borítója látszik, ami jó ötletnek tűnik, hogy rátettem, mert már sikerült felfognia tea + kávényakonöntést, és Enikő-firkákat is. Azt mondják, hogy ez az év a Biblia éve, ezzel akarják felhívni a figyelmet az örök értékekre. Az emberek manapság annyi butaságra hívják fel a figyelmet még butaságosabb akciókkal, hogy jó, hogy ilyen is van, és ezért elhatároztam, ennek tiszteletére, nameg saját javamra is idén elolvasom átólzéig a Bibliát. Nem hiszem, hogy eddig megtettem volna. Annak idején az egyház elidegenítette az emberektől a Bibliát, pedig az embernek joga van a saját meggyőződés lehetőségére.

Ójajnahát, már megint

Isten hozott, bús hétfő...Bár ma kicsit zavarban voltam, hogy milyen nap is van, mert az iskolásaimnak ma szabadnap, de verset kéne tanulni, meg délben zongoraórára menni, utána szolfézs stb. és ez nekem azt jelenti, hogy nyaggatni kell az aprónépséget, és én ilyenkor mindig unalmas vagyok egyeseknek, de vállalom.
Amúgy tegnap sikerült valami nyuszifüleket készíteni, csak nagyon kajlák lettek és állandóan lekonyulnak, de szvsz a rendes nyusziknak is pont ilyen a fülük.
Közben próbálom magam túltenni azon, hogy akaratomon kívül bánatot okozok másnak. Tulajdonképpen jó lenne senkinekse annyira fontos lenni, hogy ilyen-olyan dolgaimmal hatással legyek a jókedvére...Persze csak a szám jár. Merthogy nekem jobban fáj, hogy neki fáj az, amit én okozok...És néha rém mérges vagyok magamra, hogy sokszor olyasmik miatt is szomorú vagyok, amit megfogalmazni sem érdemes. Csak tudnám, hogy mostmér'isdemér', hogy ilyen az ember...(Költői sóhajtozások session closed.)

Szóval az úgy kezdődött, hogy

nekiültem ma németezni. Fordítani. Közben rájöttem, hogy régesrég elfelejtettem, hogyan kell képezni a "nachdem"-es mondatokat, meg társait. Persze sehogyse találtam meg a könyvben az erre vonatkozó részt, de ahogy beleolvastam, mind jobban vissza kellett lapozzak, mert közben rájöttem, hogy a "nachdem"-es mizériánál sokkal egyszerűbb dolgokat sem értek. És most itt tartok az első kötet 8. oldalánál, előtte már csak a német ábécé van. Valami visszahúzó spirálba kerültem, kezdhetem előlről az egészet. Naezvan.

Csak mondom,

hogy itt lehet szavazni az Év Érméjére ( Coin of the Year), azt hiszem a múlt évre vonatkoztatva, de végülis mindegy, mert az a lényeg, hogy a magyar 50 Ft-os is az elsők között van, és semmibese kerül szavazni egyet. Mondjuk, azt nem tudom, ésmivanha a magyar 50 Ft-os lesz az év érméje...egyszerűen csak jó győzni, ez is elég ok, nem?
Amúgy életemben nem láttam még olyan szép érmét, mint az ausztráliai 1 dolláros...de azért a mi pénzünkre szavaztam.

...

Ha kerülsz, ne kerülj el messze,
köténykéd lennék, ne tépj össze,
dalocskád lennék, ne hallgass el,
kenyérkéd leszek, ne taposs el.
(József Attila, Sok gondom közt, 1928)

Aranyat ér ez a Google, de tényleg...Néhány hete hallottam a rádióban ezeket a sorokat, azóta keresem, és ennyi idő kellett, hogy rájöjjek: hát itt a jó öreg Google...

Az úgy volt, hogy

kerestem-keresgéltem a neten összevissza nyuszijelmez után.:) Most mért, más is ezt csinálja, már az én blogomra is rátaláltak "nyuszijelmez házilag" keresőszóval, de az illetőnek nem volt szerencséje velem. Na, és ráakadtam erre a kis tesztre, és mivel tesztmániás vagyok, nem hagyhattam ki (főleg, hogy csak vagy 4 kérdésssel rendelkezik) és hát íme az eredmény, amit még fel kell dolgozzak magamban...

You Are Bert

Extremely serious and a little eccentric, people find you lovable - even if you don't love them! You are usually feeling: Logical - you rarely let your emotions rule you You are famous for: Being smart, a total neat freak, and maybe just a little evil How you life your life: With passion, even if your odd passions (like bottle caps and pigeons) are baffling to others

The Sesame Street Personality Quiz

Unom már, hogy

egész áldott este azt csinálhatok, amit akarok, és a laptop is szabad, akkor ülök ide, amikor csak jólesik...ha nincs, kivel harcolni érte, akkor nem is esik annyira jól, na. Nem baj, holnap este már azt fogom írni, hogy: unom már, hogy állandóan harcolnom kell, hogy ideüljek, satöbbi. Mindig mondom, hogy vegyünk már egy olyan router-izét, így mondják?, mert az meg milyen már, hogy van két gép, és mégis sorba kell állni egy kis világhálóért?...de nem és nem, mert így izgalmasabb. Kellenek az ilyen kis hétköznapi, jól bejáratott dialógusok, hová lennénk nélkülük? Hová lennénk, ha nem lenne számítógép, internet, akkor valami tudományos könyveket kapkodnánk ki egymás kezéből, vagy mit csinálnánk?...A minap elszégyelltem magam, mikor egy Illető azt mondta, hogy ők esténként beszélgetnek Illetőnével, a hitvesével (így hívja a feleségét, még senkitse hallottam így utalni a feleségére a 21. században), szóval azt akarta mondani, hogy értelmesen töltik az idejüket. Mi meg csak ülünk a gép előtt (az vessen rám követ, aki mer ), aztán még a német szavakat is a webforditas.hu-n nézzük meg, pedig karnyújtásnyira vannak az ötven kilós szótárak is. Mindezzel csak azt akartam mondani, nem direkt persze, mert azt túl könnyű megfejteni, hogy hiányzik. Párosanszépazélet...így igaz. Az ember sokszor csak úgy mondja, hogy hiányzol...és egész más ebbe belegondolni és ezt beismerni. Ez egy kicsit fájdalmas. Még jó, hogy az ember ( németül ez úgy jön ki, hogy "man", én állandóan ezt használom, man így, man úgy...) nem sok mindenkinek engedi meg, hogy hiányozhasson. Vagyis ki tudja, lehet, hogy nem jó, de mindenesetre biztonságos.
Najó, evezzünk habosabb vízekre...Mondtam már, hogy még mindig megvan a karácsonyfánk? Mert arra gondoltam, praktikus lenne most már meghagyni jövő karácsonyig, mert még jól tartja magát, és én ugyan le nem bontom ezen a hétvégén sem...

Mondták, hogy

mától nagy leárazások vannak a teszkóban, és hát rászántam magam, elmentem. Azért ez a nagy elszánás, mert nagyon nem szeretek vásárolni, mindent kitalálok, csak hogy minél ritkábban kelljen menni, de azért néha muszáj, mert a dolgok sajnos nem másznak el maguktól hozzánk, és enni-öltözni kell. Szóval leárazások. Nem vettem semmit. Csak egy kis raffaellót, mert már nagyon rég nem vettem, mert önuralmat akartam gyakorolni, és gyakoroltam is eddig, és még mielőtt valaki meggyanúsítana, hogy függő vagyok ezektől a kis fehér bigyóktól...igen, az vagyok.

Az meg már milyen,

hogy ilyen hideg van?...pedig konvektor felhúzva, vörösáfonyatea gőzölögtetve, papucs a lábamon...Közben azon gondolkozom, vajon hogyan kell nyuszi illetve valamilyen-kisbogár-jelmezt készíteni? Jövő héten farsangolás lesz. És én kicsit nagyon nem tudok varrni. Színezni, ollóval vágni, ujjamat elvágni, ragasztani a ragasztópisztolyommal, új abroszt pillanatok alatt összepecsételni, kilyukasztani tudok. Varrni azt nem. Amúgy...ma valami bizonyítványokat hoztak haza a kicsik, és jól megsimogattam a buksijukat, mert Sára a "jó"-ról "kiváló"-ra javított, és Annának is kiváló lett. Az az igazság, hogy soha nem foglalkozunk a jegyeikkel, meg ilyenekkel, de azért jó, hogy jól sikerült a félév. Szerintem. Enikőnek elfelejtettem megsimogatni a buksiját, erre ő elindult világgá, egy jobb anyukát keresni magának. A jobbanyukák biztosan tudnának nyuszijelmezt is készíteni...

Van egy ismerősöm,

elég jóban vagyunk...mindig lefáraszt, ha beszélünk, de azért kedvelem...:) Érdekes, ahogy mindenről és mindenkiről tud mondani valami rosszat. Erősebb, mint én, mert én meg csak hallgatok, hümmögök, és képtelen vagyok szinte bármit is mondani, mert elég beszédes illető, én meg nem strapálom magam a beszéddel, ha látom, nem kíváncsi valaki a véleményemre, csak a sajátját szeretné közölni. Tehát, tulajdonképpen úgy tűnik, mintha egyetértenék vele. Szégyellem is magam miatta rendesen. Van egy másik ismerősöm, aki viszont pont az ellentéte, de még róla is tud rosszat mondani az ismerős numero 1. : óóóó, hát ez az ismerős numero 2. is... arra se tudna rosszat mondani, aki tegyük fel... adna neki egy pofont. Azóta tudom, hogy még egy jó embert és jó tulajdonságot is lehet rosszként beállítani.
Meg aztán...annyira nem vagyok naiv, hogy ne tudjam, nagy valószínüséggel engem is kibeszél a hátam mögött. Nem zavar, mert bármit is mond rólam, valószínüleg igaza van, sőt még a felét se tudja a sok mindenségnek, amit ki lehetne beszélni rólam. Ezért jó, ha rendelkezik az ember öniróniával, akkor kevésbé hajlamos a sértődésre.
De...nem is tudom, mit akarok mindezzel mondani, hát most meg én beszéltem ki őt. És figyelembe véve, hogy szegény Putyint is hányszor emlegetem, bizony, szomorú...de nem én vagyok a gyenge láncszem a SárinéniKatinéni-letyepetyelepetye féle körjátékban...

Még egy kis Balkán :)

Valami elképesztően szép, hallgassátok meg. Benne van a világ összes bánata és öröme. (A videoklipp, vagymi csak összevissza berakott képek halmaza, tényleg csak hallgatni kell.) Itt meghallgatható ugyanez, magyarul is.

Már nem azért,

de ahol több gyerek van, elkerülhetetlenek az olyan alkalmak, főleg esténként, amikor egyszerűen kezelhetetlenek. Mikor rohangálnak egyik helyről a másikra, mint a kergemérgezettegerek, közben visítanak, nevetgélnek, vihognak megállíthatatlanul...Felesleges bárminemű szónoklat, szívrebeszélés. Roppant idegesítő egy idő után...El nem tudom képzelni, az egykék mivel tudják kiborítani a szüleiket...de biztos van rá módszerük. Bezzeg amikor valahol utcán, vagy akárhol idegen emberek kérdezgetik, hogy jaj,és mind a három a magáé?, s hogy ikrek-e, és hogy egy apától vannak-e :), meg ilyeneket, akkor pillognak nagy szendén, mint a kistörpillák...
Nade, nem is erről akartam beszélni, hanem arról, hogy most találtam meg a tegnap este írt listámat a mai teendőimről. És ott olvasom, hogy : blogszünet. Most már mindegy...kicsit elfelejtettem megnézni a listát, meg úgy egyáltalán...az meg már milyen teendő, hogy valamilyen-szünet.. negatív, vagy milyen? Jó is, hogy nem tartottam be.

Bóbiskok és Bóbiskák...

Ezeket a szavakat most találtam ki, a "bóbiskolás"-ból eredeztetve, az első a fiús, a második a lányos verzió. Persze, nem véletlenül...arról jutott eszembe, hogy valamelyik szemtelen újságíró észrevette és megírta (ezek direkt ilyeneket figyelnek!), hogy Bill Clinton bizony kicsit nagyon elaludt egy New York-i baptista templomban, a Martin Luther King emléknapján tartott ünnepségen. Állítólag 4-5 órát alszik csak egy nap, és ezért jellemző rá bóbiskolás.
Bill Clinton korábban már többször bemutatta a szundítás művészetét. Leghíresebb, a sajtót bejárt szunyókálásai közé tartozott, amikor a New York-i baseball csapat, a Mets mérkőzésén hunyt egyet, illetve amikor Ronald Reagan temetésén bóbiskolt. Bill Clinton mellett a híres szundítók között tartják számon John F. Kennedyt és Ronald Reagant, továbbá Winston Churchillt, Thomas Edisont és Bonaparte Napóleont. ( Stop)
Azt olvastam, hogy Albert Schweitzer 3 órát aludt egy nap, ami azért elég durva hosszú távon. Én kb. 6 órát alszom, kivéve hétvégén, de ha napközben mondjuk előadásra kellene járni, akkor simán elszundítanék, amire anno volt is példa. A némettanulás is kihozza belőlem a bóbiskát, de mostanában azt vettem észre, hogy a némettanáromra is ugyanilyen hatással van a tanítás...

Egy kis forró csoki

bearanyozza a gyerekek napját...Ők élvezték magát a csokit, én meg élveztem, hogy ők mennyire élvezik...Az a gyanúm, hogy a cukrászkisassony meg azt élvezte, hogy én élvezem, hogy ők mennyire élvezik...:) Mellesleg tanítanak, hogy élni és örülni tudni kell.

Kultúrpolgárok figyelem,

ma van a Magyar Kultúra Napja. Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon fejezte be a Himnusz megírását. Ezért 1989 óta január 22-én ünnepeljük a Magyar Kultúra Napját. Én eddig nem hallottam róla, de nem is állítom, hogy kultúr lennék. Most már tudni fogom.

Ami a Himnuszt illeti...személyes vélemény: szerintem nagyon szép, én állandóan elérzékenyülök, ha hallom, nem tehetek róla, ez van. Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy elcsodálkozzak: ha jókedvet, és bőséget kérünk, azt miért olyan búbánatosan kérjük. Ja, hogy pont azért, mert ilyenek vagyunk...Igaz. És tulajdonképpen illik is hozzánk, hogy állandóan a balsorsot emlegetjük fel, mintha mi nem tehetnénk arról, hogy az volt, ami, és az van, ami van. De ezt csak azért mondom, hogy szurkálódjak, mert már megszoktam, le kellene szokni róla. Himnuszt nem változtatgat az ember, ha kell-ha nem, de mentalitást már jó lenne azért...