Most jöttem haza Sára szülői értekezletéről. Annyira büszke vagyok Rá. Mutogattak mindenféle felmérőt, hogy mikor miből hány százalékot teljesített. Van közte nagyon jó és kevésbé jó. Aztán a falon van egy úgynevezett Iskolavár. Ez olyan , mint egy társasjáték, minden kisgyereknek van egy kis figura megfelelője, és a kapott piros pontok arányában léphetnek előre, egészen a várig. És megy a verseny, hogy ki ér be elsőnek. Hát látom, hogy az én Sárám, illetve a figurája, ott kullog a végén.
Mondom magamban, ejsze csaktán nem az én gyerekem a csapathajtó ebben a társaságban...
Kérdezem is a tanító nénit, hogy ez a tényleges helyzetet mutatja? Állítólag többé-kevésbé igen, de Sárával az a helyzet, hogy fikarcnyit sem érdeklik a piros pontok,és az itthon elvégzett feladatait, amiért pont jár, ott be se mutatja. Szóval tele vagyunk meg nem adott és be nem számított piros pontokkal. Ott lapulnak valahol a füzetek és könyvek lapjai között. Keresse meg aki akarja. Hát ez van, meg vagyok nyugodva teljesen, nincs baj a prücskömmel, csak mint ahogy már említettem, ő egy álomvilágban él, ahova nem jut be a valóságos világ törtető és versenyző szelleme.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
1 comment:
lehet nem a piros pontok a szeretetnyelve :)
Post a Comment