Gondolhatjátok, mennyire

vártam, hogy délben végre mehessek az iskolásaimért...Próbálok én laza lenni, de izgultam miattuk nagyon. Meg aztán ma vezettem itt először autót, és ilyen apró sikerélmények is kellenek, mert én külföldön eddig valamiért nem mertem vezetni sehol, de ezt csak a női agyak érthetik meg, mert logikus magyarázat nincs rá. Szóval visszatérve a sulira: abszolút pozitív volt, a lehetőségekhez képest. Mert az, hogy idegen minden, az tény, de az itteni gyerekek valami tündériek voltak... hallottam, ahogy próbálják magyarosan szólítani Sárát és Annát ( nem tudják kiejteni az "a" betűt a németek), meg elköszöntek, adtak nekik kóstolót a tízóraiukból, ilyenek. Érdekes, Sára olyanokat mondott, hogy a padtársnője vagy a tanító néni ezt vagy azt mondta, és mikor kérdeztem, hogy hát honnan tudja, akkor nem tudta megmagyarázni, de bizonygatta, hogy bizony azt mondták. Úgy látszik, igaz, hogy a szavak a kommunikációnak csak egy részét teszik ki. Anna kissé szorong, szinte végigaludta a délutánt az átélt izgalmak hatásaképpen. De itthon sok biztatást kap, és remélem, hogy idővel feloldódik. Szóval, ilyen volt az iskola, aztán délután papírokat intéztünk, mert a bürokrácia az itt is olyan, mint bárhol a világon, és jó lenne legalább tudni, hogy mi minden kell, de sokszor csak véletlenül jövünk rá, hogy még kell ilyen-olyan papíros. És végre van lámpaféle felszerelve a fürdőben is. Az élet apró örömei...