Még mindig

itt vagyunk, tehát Pápán, mához egy hétre indulunk a nagy útra, de a cuccok már ott vannak a bérelt lakásunkban, amit én még nem is láttam élőben, de már nagyon szeretek, mert így döntöttem, és kész. A gyerekek holnap vizsgáznak. Kicsit alig van valamink most a lakásunkban, kölcsönkért matracokon alszunk, de elképzeljük, hogy nyaralunk, és így izgalmas végülis. Dobozolni már nem kell, ami jó, mert már annyira untam. És...mikor máskor, Oscar Wilde-ot olvastam a tegnap, nem tudom pontosan mikor, mert annyi mást is csináltam mellette, de egyszerűen muszáj a semmiből is időt szánnom az ilyesmikre, és igen, elismerem, elég érthetetlen egy szokásom ez, de hát mindenki úgy éli túl az ilyen nemszeretem időket, ahogy tudja. Tibi azt mondta, hogy a németországi lakásunk közelében dombok vannak, és a gyerekek szobájából rálátni a vasútra, ahol piros vonatok zakatolnak, és ez szerintem annyira szép lehet.
És, nahát, lesz mosogatógépem...nem tudom, örüljek-e neki vagy sem, mert akkor miről fogok én ezután olyan jó kis nyafogós-mosogatós pósztokat írni?!....