Mikor öt nappal ezelőtt megérkeztem a Keleti pályaudvarra, nem siettem túlságosan leszállni a vonatról. Ráértem. Magam elé engedtem mindenkit. Nem nézegettem az arcokat. Senki sem tudott itthonról elkísérni, s az eszembe sem jutott, hogy várhat rám esetleg valaki. Annyira nem, hogy amikor megpillantottam a tömegben egy virágcsokrot tartó, szép, fiatal lány arcát, pillanatokig fel sem merült bennem, hogy esetleg ismerhetem. Hogy netalántán épp a saját gyermekem az, aki egy nappal előtte érkezett Berlinből repülővel csak azért, hogy várhasson rám, s hogy ne egyedül induljak majd kicsivel később életem egyik legizgalmasabb eseményére.
Készült már rólam nem egy, nem két olyan kis videó, ahol meglepnek egy-egy váratlan hírrel vagy hazaérkezéssel, s én teszem magam, hogy nem veszem észre, ahogy titokban lefilmezik a reakciómat. De eddig talán ez volt a legkedvesebb. A legkülönlegesebb. A legnevetősebb. S a legkönnyezősebb is.
Mert igaz az, amit valahol valaki - talán éppen én? - írt egyszer:
Csak az elindulás a miénk.
Minden más ajándék.
6 comments:
Milyen csodálatos lányod van!
Gyönyörű ajándék!... jómagam is, pont ezen a héten, hajnalban repülőre szálltam, és az orvosi rendelő előtt leptem meg Édesanyámat, ahová, ismét, egyedül indult... Ez olyan abszolút öröm egy anyának, aki sohase kéri, csak reméli, s néha, amikor éppen nem elvárja, zúdul felé egy adag szeretet.
(le kellett csillapodnom és átgondolnom, hogy miért bánt mindig engem annyira, ha nem értenek, és csak messziről bottal piszkálják a szavaimat, ahelyett, hogy szánnának rá időt..., mindegy, elmúlt, az a gond azé a napé volt, letettem)...
már többször megtapasztaltam, hogy a személyes találkozás felér ezer írásos kommunikációval
és az a szept. 28. nekem olyan nap volt, amit semmi nem tud lerombolni, és megérte mindenképp, nem bánom, hogy kórusfellépésünk előtti utolsó próbát hagytam ki emiatt, és hogy a sok gyaloglástól/várakozástól estére hullafáradtan estem be - majdnem elkésve - ...mert valami olyasmi ülepedett ki belőle, amit rég elfelejtettem már (ha valamikor is ismerhettem): a kedvesség
és az azt követő napokban is sokat gondoltam rád, követtelek, tudtam, hol vagy, mit csinál(hat)sz, vigyázóan, mint egy öreg barát, és féltettelek (fura volt, mert se tolakodni nem akartam, sem részvétlen elterelni a gondolataimat, csak jelezni, hogy támogatlak, veled vagyok)...és a könyved tartotta bennem a lelket...és
csak azt akarom most mondani: gyönyörűen kötsz, olyanok a kötés szemei, mint a szavaid, gyönyörködtetőek, ahogy csodásan sorakoznak egymás mellé...rend van ("rendben van")
és megérkeztem ehhez a bejegyzésedhez, és sírtam örömömben, hogy milyen szívgesztust tett a lányod, és ahogy el tudtad mesélni nekünk, és hosszú percek óta gyönyörködök a fotóidban (többször kitörölve a sós vizet a látótérből) és lassan haladva időrendi sorrendben: és az utolsót (nem bírom ki, annyira "Mártá"-s, a utaztatott virág, a bögre! (♥) a lángocskák a családi asztal reggeli fényei, annyira szépek és sokat mondó gesztus minden részlete
Elnézést kérek, ha úgy érzed bottal piszkáltalak vagy megbántottalak.
Gyönyörű írás! Csodás gesztus a lányodtól ! Szép képek!❤
Èrtelek ès köszönöm a megerôsítést. Èn is îgy vagyok.
Idèzlek: "miért bánt mindig engem annyira, ha nem értenek, és csak messziről bottal piszkálják a szavaimat, ahelyett, hogy szánnának rá időt."
Majd îrd meg, ha tudod a választ.
Post a Comment