Vasárnapi fények.

Tegnap istentisztelet végén, mikor mindenki keresett magának egy helyet az egyszerűen megterített asztalnál, melyen egy nagy fazék forró leves gőzölgött, hozzá - mert nem csak, de azért kenyérrel is él az ember - egy kosárban kenyér, hosszasan elbeszélgettem egy kedves, mindig csendes, fiatal nővel, aki hónapok óta, mióta egyszer eljött, minden egyes alkalommal ott van, s aki mellesleg már másodjára adott a kovászából, mert az elsőre nem vigyáztam eléggé. Megkérdeztem tőle, mi az, ami legjobban tetszik neki az istentiszteleteinkben? A prédikációk? A zene? Nem, felelte, ezek mind másodlagosak. Már az első alkalommal is a szemekben levő fény keltette fel a figyelmét. A mindenkire kiterjedő barátságosság és egyszerű kedvesség.

Esténként, mint mindig, hosszú sétára indulok a kutyával. Mind korábban sötétedik. Az egy ideje bevezetett takarékossági intézkedések miatt már nem világítják ki a falu díszét és büszkeségét, a legmagasabb domb tetejére épített régi templomot. Hiányzik. A telihold sem vonja be, mint tegnap este, mindig ezüst fénnyel az utcákat, házakat. Néha a csillagokat is eltakarják a felhők. Néha csak az utcalámpák világítanak, s a házak ablakaiből kiszűrődő barátságos fények.

Érzékelem én is a közelgő tél miatti aggódást. 

Látom, de nem látom át, mit lehetne tenni a sötétség ellen globális szinten. 

Csak annyit tehetek, hogy nem sötétítem el az ablakokat. 

S hogy vigyázok, mindennél jobban, a szemekben - a sajátoméban, másokéban - ott levő fényre.