Egy nap.

Kora reggel Tirolban. A távoli havas hegycsúcsokat már bevonják a napsugarak aranyló fénnyel. A kéményekből füst száll, a patak vize felett pára lebeg. A hegyoldalban itt-ott juhnyájak és tehéncsordák. A bőröndömben kötött pulóver és kardigán, s egy nagy, puha, kopott kockás sál. Saját készítésű gyapjúzoknik. Hűvös van, csípősen hideg. A kis falu, ahol megszálltunk, szemmel láthatóan turizmusból él. Idén, úgy tűnik, mi vagyunk az utolsó vendégek. A nagy, régi, többemeletes vendégházban csak a mi kedvünkért kapcsolják be a fűtést és készítenek reggelit. Már nem működnek a felvonók, a legtöbb étterem is zárva. A tetőtérben, ahol a szobánk található, nem működik a wi-fi. A mobilnetet gondosan beosztjuk. Csak arra használjuk, ami fontos. Sötétedés után régi társasjátékokkal játszunk és megnézzük egy retro sorozat éppen kezdődő részét a tévében. Napközben a rossz, nagyon rossz derekam miatt lemondok a legmagasabb hegycsúcsok meghódításáról. Csak az első kanyarig tervezek felmenni. Aztán a következőig. Utána pedig mintha már nem is lenne olyan meredek az út, s így, apránként végigjárom, kapaszkodom a napot, megteszek huszonöt kilométert és kilencszáz méternyi szintkülönbséget. Odafent visszanézek a megtett útra, az ösvényekre, kaptatókra, a völgyben elterülő miniatűr falucskákra. Térképpé válnak bennem.

Ha a legszemélyesebb, leginspirálóbb napot kellene kiválasztanom, akkor ezt választanám, a lassan elköszönő októberben.