Őszi koszorú.

Feltétlenül szerettem volna valami szépet készíteni. Konkrétan őszi koszorút. Még konkrétabban, a bejárati ajtóra. 

Az ötletet dédelgetem, a hozzávalókat már gyűjtögetem egy ideje. Virágokat, ágakat, csipkebogyót, koszorúk készítéséhez szükséges alapot, vékony drótot. Ez utóbbiak elkeverednek minden advent után, hogy aztán előkerüljenek, még éppen időben, év vége felé, egy-egy alaposabb takarítás során. Valami friss zöldet is kerestem, de nem fenyőágat. Azt majd később. A zsályabokorról vágtam le néhány kis ágat, ez adta meg az alapot. Majd egyszerűen csak, egészen amatőr módon, hozzáfűztem sorban minden mást. 

Mire elkészültem, besötétedett. 

S olyan boldogan tértem vissza a házba, mintha sikeresen elvégeztem volna valami, az életnek értelmet adó, nélkülözhetetlen részfeladatot. 

Ami, ha jobban belegondolunk, nem így van. 

De ha még jobban belegondolunk, mégis így van. 

Mert bár a mindennapi túléléshez nem feltétlenül szükséges, szép dolgok valóban nem adnak értelmet az életnek, de fényt, ragyogó életkedvet - mindenképp.