A lélek temploma.

Egy nap egyedül. A szabadság utolsó, elutazás előtti napja. 

A férjem egy háromezer méter feletti csúcsot szeretne meghódítani, számomra ez itt és most lehetetlen. Biztatom, menjen csak. Napközben küldözgetjük egymásnak a fotókat arról, mi szépet látunk éppen. Egymástól távol is kapcsolatban. De azt is tudom, milyen érzés magányosnak érezni magam egy emberekkel teli szobában.

A reggelinél - lévén, hogy a nálam beszédesebb társam már a hegyekben s akkor, gondoltam, talán nekem illene terelgetnem a beszélgetés fonalát -  a faluról kérdezem a házigazdát, s hogy milyen itt az élet télen. Minden szavából csak úgy árad az otthona iránti szeretet. Százharminc lakosa van a településnek, mindenki ismer mindenkit. Vásárolni hetente kétszer megy a szomszéd faluba, előre tervezve, listával, hiszen nem lehet gyorsan visszaugrani, ha elfelejt valamit. Kérdezem, nem szokták meg, nem unják már ezeket a gyönyörű hegyeket, de nem. Az itteniek kifejezetten sportosak, értékelik amijük van, hetente mennek túrázni.

Reggeli után én is kirándulni megyek. Egy képeslapon látott vízesést szeretnék megkeresni. A vízesésről kiderül, hogy legalább öt vagy hat. A magányos útvonalon indulok el az erdőben. Sehol senki. Visszafele a másik, szélesebb úton, itt már találkozok emberekkel. Felteszem a fülhallgatót, útközben történeteket hallgatok.

Azon gondolkodom, milyen lennék, miről írnék s hogyan, milyen lenne az életem egészen más körülmények között. Ha nem jöhetnék ilyen szép helyekre, ha egyedül kellene élnem vagy egy zajos városban. 

Nem tudom. Csak abban reménykedem, hogy akkor is én lennék. Hogy akkor is megtalálnám az utam.

Mielőtt kiérek az aszfaltútra, ami a térkép szerint visszavezet majd a faluba, meglátok a mező közepén egy kicsi templomot. Odagyaloglok. Valamiért arra gondolok, úgyis zárva van. Lenyomom a kilincset, nyílik az ajtó. Gyönyörű. Csend van, tiszta illat, hófehér falak, színes ablak s az oltáron egy fehér gyertya.  Attól hatódom meg a legjobban, hogy a gyertya ég. Csak úgy. Magában. Egy apró templomban. A semmi közepén.

Ez a kép egyben ajándék is. Válasz a kérdéseimre. Az életem, bárhogy is alakult volna, vagy alakuljanak még a körülmények, mindenképpen kincsek forrása. Ami legbelül van, a lélek temploma, elveszíthetetlen.