Tuesday, June 11, 2024

Kivonatok egy útinaplóból.

4. Az autóklub által bérelt hotelszoba nagyon kényelmes. A szekrényben fehér, puha vendégpapucs. Az asztalon kávéfőző, hozzá négy kapszula kávé. A minibárban kóla, sör, kétféle víz. Az éjjeliszekrényen toll, papír. Az ágy mellett egy hintaszék. Gyermekkoromban azt kérdeztük egymástól, ha valami lehetetlenre vágytunk: Hintaszéket nem kérsz? Minden, a reggeli is benne van az árban. Csak annyit veszek el, amennyire szükségem van. A papucsot, egy üveg vizet. Minden apró dolog olyan szép, mint egy csoda. Tele van gondoskodással. Minden ajándék és úgy örülök mindennek, mint egy gyermek.

5. Mikor már éppen indultunk volna tovább a bérelt autóval, a hotel előtt még elég erős wifijelnek hála el tudtam olvasni a szomszéd üzenetét, akit megkértem a cicák etetésére. Mr. Darcy egy napja nincs meg, írta. Mi legyen. Leírtam néhány ötletet, hol keresse, de igazából tudtam, a cicáink csak az én hangomra jönnek elő, ha a közelben vannak. Aztán továbbindultunk, bár abban a pillanatban inkább egyszerűen csak haza akartam menni. Hallgatagon, (én könnyezve is) tettük meg a következő útszakaszt. Azt hittem, megszakad a szívem. Egy útszéli étteremnél felkapcsolódtam a nyitott hálózatra, így megnézhettem a frissen kapott fotókat a megkerült cicáról. Ott volt a közelben, ahol gondoltam. Előtte azon gondolkodtam, mi az, amit itt és most tennem kell és lehet. A remény szép, nehéz munkáját minden helyzetben el lehet végezni. Meg lehet próbálni. Az én esetemben ez úgy néz ki, hogy először is nem hibáztatom magam, amiért mindent szeretnék: háziállatokat, utazni, mindent. Hogy egy tágas életet szeretnék, ahol bízhatok, nem abban, hogy minden rendben lesz, hanem, hogy akkor is megéri, ha nem az elképzelések szerint alakulnak a dolgok. 

6. A könyvklubbal éppen egy beszéddel kapcsolatos könyvet olvasunk (Mechthild R. von Scheurl-Defersdorf, In der Sprache liegt die Karft), az első részben pedig van egy olyan feladat, hogy figyeljük meg, milyen szavakat használunk a leggyakrabban. Sokan - én is - a "kell", "muszáj" szavakat használják még örömteli feladatokra is ("még gyorsan vennem kell xy-nak egy ajándékot"). Ezen az utazáson rájöttem, ha nem is mondom ki, a belső monológom tele van félelmet, aggódást, féltést kifejező szavakkal. Összeszorult szívvel és gyomorral számítok a legrosszabbra. Egy utazás soha nem csak egy külső utazás. Mindig egy belső is. És ezek után egész idő alatt törekedtem rá, hogy átfogalmazzam a mondataimat. Örülök ennek a kihívásnak. Kíváncsi vagyok, mikor és hova jutunk. Örülök, hogy jó szomszédaink vannak. Hiszek benne, hogy az állatok nem mennek el onnan, ahol szeretetet, ételt és szabadságot kapnak. Ilyesmi. A bizalom valóban nehéz, de szép, elvégezhető feladat. Mint mindent, ezt is gyakorolni kell. Az egyetlen, ami valóban legyőzi a félelmet, az a szeretet, millió árnyalatban és formában.

7. Késő este érkezünk Monasque-ba, a belvárosban béreltünk egy kis apartmant. Már minden zárva, mire sikerül parkolni, felcipelni a lépcsőkön a csomagokat. A platánfák által szegélyezett, már csendes körútra néző balkonon sós rudacskákat ropogatok vacsorára az utcalámpák fényénél, kimerülten, boldogan.

8. Egy nap múlva indulunk tovább, a következő szállás Hyéres-Les-Palmiers-ben vár ránk. Az odavezető úton betérünk Aix-en-Provence-ba és Sanary-sur-Mer-be. Ez utóbbinál pillantjuk meg először a tengert. A tengerrel találkozni mindig megrendítő. Nem tudom miért. Az ember csak áll csendesen és néz hosszasan a messzeségbe. Mikor végre továbbindulunk, egy már zárásra készülődő boulangerie-ben veszünk néhány apróságot, de nem tudunk még elmenni, visszamegyünk a partra és vacsorázunk. A sétány mentén, ahogy megyünk az autóhoz az alkonyodásban, a kerítéseken golgotavirágok omlanak ki az utcára, jázmin, papagájvirág, kefevirág és korallvirág, csupa finom, mindent ragyogással bevonó színnel és illattal.

(Holnap folytatom.)

Monday, June 10, 2024

Márta asztala - 11.


Az asztalomon ma az elmúlt heti utazás emlékei. Képeslapok, koncert-, mozi- és parkolójegyek, múzeumi és strandbelépők, éttermi számlák. A különböző papírdarabok hátulján apró feljegyzések, gondolatok, amiket abban a pillanatban és helyzetben fontosnak tartottam.

1.  Az elindulás. Könnyebb elindulni, ha rendet hagyok magam után. Még gyorsan porszívózni, elmosogatni azt a néhány tányért, kiönteni a maradék tejet, leengedni a redőnyöket, összehajtogatni a tiszta ruhát, az agyonviselt, kedvenc kardigánt csak lazán a szék támlájára tenni, a félig kiolvasott könyvet az asztalra, néhány dolgot szándékosan így hagyni, kicsit rendetlenül, befejezetlenül, hogy könnyebben tudjam ott folytatni, ahol most abbahagyom, amikor majd visszaérkezek.

2. Az első megálló Svájcban, St. Gallenben. Vacsora után, útközben vissza a szállásra egy perceken belül kezdődő koncertre hívogató plakát a St. Laurenzen templom előtt. A környékbeli amatőr női kórusok találkozójának közös záróelőadása megdobogtatja a szívemet. Mert én is egy hasonló kórusban énekelek már tíz éve. S ez az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Gyönyörű a sokféle stílus, hang, szín, hangszín, ruha és megjelenés. Gyönyörűek a különböző korú, alkatú, hangú nők. Úgy általában az emberek. Ezzel a gondolattal lépek ki a templomból két órával később: hogy minden ember milyen szép!

3. Másnap, valahol Zürich környékén. A rendőrség éppen levontatott az autópályáról, a német autóklub által küldött szakemberre várakozunk, aki később továbbvontat egy helyi szervíz elé. Az út mentén vadvirágok nyílnak. A biztosító szállást szervez éjszakára. Másnap javíthatatlannak véleményezik az autónkat, de úgy döntünk, bérelünk néhány napra egy másikat és megpróbálunk lejutni, ahogy terveztük, a francia riviérára. Mélységes köszönettel alszom el aznap este a rendőrség, a biztosító, az autószerelők munkájáért. Kicsit szégyellem magam, hogy én tulajdonképpen semmi valóban fontoshoz nem értek, úgy értem, olyasmihez, amivel valakinek, aki nagy bajban van, konkrétan tudnék segíteni. (Habár, ha jobban belegondolok, az adóbevallások utolsó pillanatban való elkészítése barátoknak és barátok barátainak talán mégis számít valamennyit).

(Holnap folytatom, ha van rá érdeklődés. Ha nincs, akkor is.)

Monday, June 3, 2024

Márta asztala - 10.

Ma reggel nem a saját asztalomnál ülök. És nem is annál, ahonnan reméltem, hogy jelentkezni fogok, egy francia kisváros néhány napra kibérelt apartmanjából, valahol Provence-ban.  De útközben egyszerűen leállt az autónk motorja az autópályán, így most már második napja egy svájci kisvárosban várakozunk. 
A szervíz csak ma reggel nyit. Az autókölcsönzők is.
Így vagy úgy, egyszer megérkezünk. 
Ha később is, ha kevesebb időre is, de megérkezünk. 
Történeteket szerető emberként pedig amúgy is szívből hiszek a kerülőutak szépségében.


Monday, May 27, 2024

Márta asztala - 9.

Gyereknapra - itt szombaton, június elsején ünnepeljük majd - vettem az egyik lányomnak egy könyvet, aminek a cselekménye - elvileg - megtörtént eseményen alapul és egy inkább komoly, nyomasztó regényeiről híres író - Franz Kafka - kevésbé ismert, játékos, kedves oldalát mutatja be. 1923 őszén Kafka Berlinben élt utolsó, nagy szerelmével, Dora Diamant-tal, betegség és szegénység ellenére, nagyon boldogan. Egyszer egy parkban sétáltak és talákoztak egy keservesen síró kislánnyal. Megkérdezték tőle, mi történt. Azért sírt, mert elveszítette a kedvenc babáját. Kafka azt válaszolta, a baba nem tűnt el, egyszerűen csak elutazott, látni akarta a világot. Utána három héten át írt neki a babája nevében leveleket, így próbálta megvigasztalni a szomorú gyermeket. Dora évekkel később mesélte el az esetet Kafka életrajzírójának, Marthe Robertnek, s a valódiságában akkor sincs okunk kételkedni, ha a kislányt és a leveleket, bár sokan keresték, soha nem találták meg.

A könyv végén van egy olyan fiktív mozzanat, ahol az író búcsúzóul megajándékozza a kislányt egy füzettel, hogy amikor ő is elég nagy lesz az utazásokhoz, legyen majd hova feljegyezze az élményeit.

Szeretek és szoktam magamnak is gyermekkönyveket venni egyébként. Főleg, ha szép illusztrációk vannak benne. Az új naplómat pedig, mint ahogy a régit is, teleragasztottam matricákkal, így szerzek jó előre apró meglepetéseket a gyermeki énemnek. 

Ezzel a történettel és apró ötlettel kívánok boldog gyermeknapot minden gyermeknek és felnőttnek, előre is, utólag is.

Saturday, May 25, 2024

A gyümölcsös pult előtt.

Főzéssel, munkával vagy csak úgy általában, a mindennapi élettel kapcsolatos kedv, ötlet és ihlet hiányának különösen elhúzódó esetében nincs más kiút, mint az egyszerű öröm útja. 
A finom ízek és szavak, a szép színek, textúrák és illatok útja. 
Indulj el a bejárati ajtód elől bármelyik irányba és tizenöt percen belül garantáltan rátalálsz valamire, ami elbűvölő.
Még ha csak bevásárolni is mész, mint én, mert éhes vagy és már tegnap elfogyott itthon a kenyér. 
Állj meg a gyümölcsös pultnál. Vagy a fűszeres polc előtt. Vagy a különböző olajok, ecetek, sajtok részlegénél.
Válassz ki valamit, ami különleges, aminek még nem ismered az ízét. Aminek talán a nevét sem hallottad még, soha. 
Mondjuk, hogy, mint én, a gyümölcsök mellett döntöttél. 
Hazaérve rendezd el őket a legszebb, legféltettebb tálcádon. 
Majd fogyaszd egészséggel, lassan, megbecsüléssel. 
Szánj időt az élményre. 
Keresd meg a hozzá illő szavakat. 
A physalis vagy földicseresznye napon szárított, frissen vasalt, keményített csipkébe burkolt otthonosság. Kicsomagolva minden tulajdonságáról eszedbe jut valami, amit már jól ismersz. Cseresznye nagyságú, narancssárga színű, kinézetre miniatűr paradicsom. Íze, mint a reggel, munkába indulás előtt kapott csóknak attól, akit évtizedek óta szeretsz.
A mangosztán bonyolult lélek. Vastag, bíborszínű héja sokat ígér. Belül, a kis fehér cikkelyek mindegyikében egy-egy nagy mag, körülötte a fogyasztható rész íze leginkább a túlérett őszibarackéra hasonlít. Nem adja könnyen önmagát. Gyönyörű titkát - veled - nem osztja meg.
A maracuja szerény külseje csodálatos, intenzív ízeket rejteget. A maracuja egy első benyomásra félreértett, fűszeres, az átlagostól eltérő humorú személy, akinek csak utólag érted meg okos gondolatait. Nem beszél sokat, de amit mond, az felejthetetlen. Egy életen át idézgeted, kis cetlire jegyzetet készítesz, odaragasztod a számítógéped képernyőjének szélére, ahonnan rendszeres időközönként le-leválik.
A gránátalma színe: gránátalmaszín. Leginkább önmagához hasonlít. Olyan szavak jutnak eszedbe róla, mint desszert. Vagy ékszer. Könnyedén édes, mint a leheletfinom rózsaparfüm, amit a negyvenedik születésnapodra kaptál ajándékba s azóta újra és újra megveszed.

Monday, May 20, 2024

Márta asztala - 8. (pünkösdi kiadás)

Pünkösdhétfő, munkaszüneti nap. 
Már korán reggel kivonulok a cicamicákkal a kerti ház elé, szemlélődni, egy csésze kávéval. Mikor elfogy, előveszem az utóbbi időben készült rajzaimat s felragasztom őket a házban a falra, a lambériára. 
 
Az ezüstmadárról készült sorozatot különösen szeretem. Története van. Néhány hónapja valamilyen oknál fogva vagy talán még különösebb ok sem kellett hozzá, fénytelen kedvvel és szemekkel néztem ki a nappali ablakán, amikor egyszer csak megláttam egy kismadarat, talán veréb lehetett, a szemközti ház tetején. Ennyi. De ez az apró mozzanat elindított bennem valami szépet. 
Elővettem egy darab papírt, vízfestéket, és próbáltam megfesteni. 
A papíron végül másképp nézett ki, mint a valóságban, mert a lélek képes megszűrni, átalakítani azt, ami van. Az ecsetvonások nyomán megszülető madár nagy lett és furcsa és ezüst színű. Le-leszáll a vállamra, elvisz a hátán a tengerhez, mellém telepszik s nézzük együtt hosszasan a messzeséget. Nem erőlteti rám magát soha. De ha hívom, előbb-utóbb megjelenik a környéken. Millióféleképpen vigasztal, inspirál, vezet, jön-megy. Megjelenik, meglep, a leghétköznapibb formában és helyzetekben, észre sem veszem, s ha mégis, ezüst madárrá változik, míg végül fel nem ismerem: ja, te vagy az...

Pünkösdhétfő van, szokatlanul csendes a falu, csak a harangok szólnak. 
Bemegyek főzni magamnak egy termosz teát is, utána nekifogok egy szövegnek, amin már napok óta gondolkodom, formálom, teszek hozzá, elveszek belőle, de nem az igazi, nem és nem, sehogysem. Új lapot fűzök az írógépbe. Az első mondat után hirtelen egészen másfele kanyarodnak a sorok, mint eddig. Még mindig nem jó, de már látom az irányt. Már tudom, az eddigi, a világ általános állapotához passzoló, inkább búbánatos szöveg helyett valami igazán kedves és örömteli készülődik. 

Pünkösdhétfő van, a Szentlélek ünnepe. 
Meg vagyok róla győződve, hogy minden emberben van valami, ami szent. Mint egy jól lezárt belső szoba, ahol talán még soha senki nem járt. Még azokban is ott van, akikről felszínesség vagy keménység miatt, vagy mert annyira idegennek tűnnek, soha nem gondolnánk. De én itt csak magamról beszélhetek. Csak arról, hogy néha megvigasztalódom egy közönséges veréb láttán, s néha egészen mást mondok és írok, mint amit elterveztem, s néha képes vagyok érteni azokat, akiket eddig nem, s szeretni is. Néha látom a következő lépést a legreménytelenebb helyzetekben. S néha látom minden emberben azt, ami kincs és szent és sérthetetlen.

Monday, May 13, 2024

Márta asztala - 7.

Miután az elmúlt hetekben megtörténtek, szépen, egymás után a műtétek, mikrochip beültetések, oltások és nagy türelemmel arra is megtanítottuk a cicamicákat, hogy ne szedjék le magukról - olyan gyakran - a nyakörveket, végül eljött a nagy nap. A szabadon engedés napja. Az előző két gazdájuknál kizárólagosan benti macskaként éltek, de nekünk elejétől fogva tágasabb elképzelésünk volt az életükre nézve.

Akármennyire is készültünk rá, akármennyire is próbáltuk bebiztosítani, hogy ne essék bajuk, ne rohanjanak el, ne tévedjenek el, végül csak eljött az a pillanat, amikor kinyitottam az ajtót és elengedtem az események irányítását. Kicsit úgy, ahogy a drága gyermekeinkkel szemben is tesszük - itt tegnap ünnepeltük az anyák napját -, amikor egy adott pont után már csak abban reménykedhetünk, hogy adtunk elég szeretetet, védelmet, szabadságot ahhoz, hogy merjenek elindulni és élni a saját életüket.

A bizalom, mint annyi minden az életben, gyakorlás kérdése. Főzök egy csésze kávét, leülök a kerti asztalkához. A saját dolgaimmal foglalkozom. Közben azért figyelek, várok. Mr. Darcy bátrabb, ő már akár egy órás felfedezőutakat is megtesz, folyton a szívinfarktus kerülget, vajon ezúttal visszatalál-e. Lizzie sokkal félénkebb, de már ő is bejárta az udvart s a közvetlen szomszédok udvarát is. Aztán mindig lélekszakadva rohan vissza hozzám. 

Nekem nem is kell tennem semmit. Csak ülnöm nyugodtan a kerti asztalnál, hogy legyen kihez vissza-visszajöjjenek, mielőtt újabb kalandra indulnak.

Tuesday, May 7, 2024

Konfetti.

Ma délelőtt találtam egy apró gyíkot a földszinten, a folyosón, a padlószőnyeg közepén. Nagyon száraznak tűnt, nem tudom, honnan és hogyan került ide. Talán a házban töltötte a telet? Gyengéden kivittem az esőtől friss kertbe - én még a zümmögő legyet is gyengéden fogom be és engedem szabadon -, s miután zavarodottan nézelődött egy ideig, boldogan vetette bele magát az új életébe. (Egyszer egy teknősbékát is megmentettem a faluban, az autóút közepén vándorolt, az autók elhaladtak felette. Felvettem, s minden házba becsengettem a környéken, míg találtam valakit, aki sejtette, honnan szabadulhatott el.)

Megírtam és postáztam három képeslapot.

Behoztam egy csokor orgonát a kertből, idén a szokásosnál körülbelül három héttel hamarabb kinyíltak.

Főzés közben rádiót hallgattam. Igazi analóg rádiót, amit a konyhaablak párkányán tart az ember és kihúzza az antennáját, s addig tekeri ide-oda az oldalán a gombot, míg nagy recsegések között rá nem talál a kedvenc rádióállomására.

A nap utolsó, alkonyodó fényében az ablak mellé ültem, s csendben addig olvastam, míg el nem jött a lámpagyújtás ideje.

Konfetti. 
Így nevezem ezeket az apró történeteket, amelyek mindenképpen érdemesek az összegyűjtésre, a megemlítésre. 
Mit érdekel engem, hogy pár nappal ezelőtt még azt bizonygattam, én már nem írok hálanaplót! 
Persze hogy írok. Már hogyne írnék.

Monday, May 6, 2024

Márta asztala - 6.

A Nick Cave-el készült Faith, Hope and Carnage című interjúkötet olvasását már befejeztem néhány napja, de még itt visszhangzik bennem néhány mondata, ezért egy ideig még itt a helye az asztalomon is. Nick Cave-ről eddig tulajdonképpen csak a Kylie Minogue-al énekelt közös dal, az 1995-ben megjelent Where the Wild Roses Grow jutott mindig eszembe, amit talán még az is hallott valahol, aki a föld alatt élt az elmúlt harminc évben. Márciusban aztán megjelent egy vele készült interjú a Süddeutsche Zeitung hétvégi kiadásában, és akkor elkezdtem hallgatni az albumjait, s végül megvettem a könyvet is. 

Az asztalomon itt van ezenkívül az a díjnyertes fotóm, amit körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a gyerekekről készítettem, s itt van az első vázlat, az első próbálkozás, hogy meg is rajzoljam. Ez az a kép, amire halálom órájában is gondolni akarok. Mert ez egy olyan ritka pillanat volt egy családi séta során, amikor száz százalékosan jelen voltam, jó helyen voltam, jó időben és azt is tettem, amit tennem kellett: elővenni a fényképezőgépet és megnyomni a gombot. Ez nem mondható el életem nagyon sok más pillanatáról. Hogy a jót, s hogy jó helyen, jó időben.

A könyvnek és a képnek csak első pillantásra nincs köze egymáshoz.

Mikor a könyv vége felé megkérdezik Nick Cave-től, hogy tulajdonképpen mi az üzenete, mit akar kifejezni azzal a sok mindennel, amivel mostanában foglalkozik - dalszövegírás, éneklés, albumok, koncertek, könyvek, egy honlap üzemeltetése, ahol közvetlenül válaszol a neki feltett kérdésekre s újabban a kerámiái is -, azt válaszolta, hogy semmit sem akar kifejezni. Kérni akar valamit. Kegyelmet. Felmentést. Bűnbocsánatot.

Kilenc évvel ezelőtt meghalt a tizenöt éves ikerfiai közül az egyik, mégpedig úgy, hogy életében először egy társával kipróbálta a kábítószert, s annyira rosszul lett, annyira zavart, hogy felmászott egy sziklára és lezuhant. Nick beszél arról, hogy nem hibáztatja önmagát kifejezetten, de ott van egy nagy súly a szívén, hogy apaként az ő felelőssége lett volna jó helyen lenni, a megfelelő időben, neki kellett volna megmentenie a fiát, de éppen akkor másfele nézett, nem volt elég éber. Azzal, hogy a művészet által megpróbál szépséget visszahozni a világba, úgy érzi, jóvátehet valamit, hozzájárul egyfajta egyensúlyhoz, akármilyen apró módon. A feleségével együtt tudatosan az élet és az alkotás felé fordultak a baleset után, különben úgy érzi, nem élték volna túl. A koncertjein sokkal személyesebb lett, nyitottabb az emberek felé, együttérző mások kérdései és szenvedése felé - ami állítása nem volt természetes jellemvonása, tanulnia kellett - , bár sokan eltanácsolták ettől, attól féltek, így kevésbé lesz titokzatos, rocksztáros. De a fia halála után már soha többé nem lesz olyan az élet, mint előtte, már más dolgok lettek igazán fontosak.

Lehetetlen volt könnyek nélkül olvasni ezeket a sorokat.
Ránéztem az éppen előttem fekvő fotóra, és mélységesen értettem, miről beszél. 
Hogy szülőként, emberként, egyszerűen lehetetlen mindig jó helyen lenni, mindig jó időben. Mindig a jó szavakat kimondani. Soha nem túl hamar, nem túl későn. Ennek a terhét lehetetlen, valóban, még, akkor is, ha soha nem történik tragédia, valami alapvető, mindenre kiterjedő kegyelem, felmentés és bűnbocsánat nélkül hordozni. Amit sokféleképpen lehet kérni, szavakkal és szavak nélkül, de leginkább - és erre most éppen egy olyan rocksztár emlékeztetett, akiről soha nem gondoltam volna -, az élet és mások felé való odafordulással, a kéréssel egyidőben az elfogadással.

Thursday, May 2, 2024

Nap végén.

Este van, lámpafénynél írok, olvasok.
Eltelt a nap. A szokásos dolgokkal, amiket úgy szeretek.
Reggel leültem, mint mindig, naplót írni és kávézni. A macskák már ismernek, ilyenkor szó nélkül mellém telepednek.
Ágyvetés és mosogatás után elkezdtem dolgozni.
Munka után porszívóztam, felmostam, majd készítettem magamnak egy salátát.
Utána felöltöztem s elindultam, elintézni sorban a postát, a vásárlást, s a könyvtári könyveket a városban.
Két napja halt meg Paul Auster, az ő tiszteletére kivettem a Winterjournalt, amit már hangoskönyv formájában is meghallgattam.
Végül még összehajtogattam három kosárnyi tiszta ruhát, végre.

A nap minden perce, helyzete egy-egy kapu. Nem mindegyiknek szentelek különös figyelmet. De néhánynak igen. Néha. S úgy is lépek át rajtuk, mintha egy ismeretlen, különleges helyre vezetnének. Egy titkos kertbe. Mintha a kapun túl egy utazás várna rám. 
Minden olyan pillanatban, amikor képes vagyok úgy nézni egy emberre, feladatra, utcára, házra, könyvre, mintha nem ismerném - mint ahogy nem is ismerhetem, hiszen minden helyzet, ember, feladat más, még ha azt képzelem is, tudok róluk mindent -,  minden ilyen szándékos nem-tudásban nagy erő van. 
Tele van szépséggel. 
S lehetőséggel. 
Hogy legalább időnként úgy éljem az életemet, olyan szeretettel és odafigyeléssel, mintha minden nap az utolsó lenne. 
Vagy inkább úgy, mintha az első.


Wednesday, May 1, 2024

Májusi reggel.

 
A nappaliban ülök.
A frissen műtött macskát felügyelem s arra gondolok, meg kellene mosnom a hajamat. Arra gondolok, milyen csodálatosan hétköznapi ez a pillanat. 
Odakint orgonaágak lengedeznek a szélben. Az utolsó korty kihűlt kávét már a jövőben fogyasztom el. 
Aranyló patak az idő. 
Néha lehajolok, hogy bögrévé formált tenyérrel kiemeljek megőrzésre egy-egy vízcseppet. Az ilyen jelentéktelen, semmi különös pillanatok, mint a mostani, különösképpen is érdekelnek. Nem élveznek védettséget, különös figyelmet, de csak azért, mert ezekből van a legtöbb.
Néha, mintha sodródó falevél vagy virágszirom lennék a víz felszínén, versenyt úszok az idővel. Nem állok meg, nem nézek vissza. Nem tervezgetek. Nem őrzök semmit és nem félek. Nem is akarok győzni. Csak együtt úszni az idővel.
Az üres papír az asztalomon a patak. Felszínén meg-megcsillannak a napsugarak. A töltőtoll a tenyerem. A távolban az életemet látom, s az ismeretlen jövőt. Nem lehet kiszámítani, bebiztosítani. Remélem, még mindig tele van meglepetésekkel. Csak a jelen pillanatot lehet megélni, megköszönni, kiemelni, majd szabadon ereszteni.
Lecsavarom a kupakot - gyönyörű hangot ad, ahogy halk kattanással ráillesztem a toll végére -, s elindulok. Beleírom magam a messzeségbe.