Thursday, November 14, 2013

Megkérdeztem

az én egyetlen, jó zongoratanárnőmet, szerinte fejlődöm-e én bárha egy csöppet is, mert szerintem nem. De közben meg olyan szépeket játszom mostanában, hogy River flows in you , és Bach-ot, menüetteket, bizony... - a magam szerény szintjén, természetesen. Néha eszembe jut azért, miért csinálom? Az én koromban, már majdnem két éve, hétről-hétre, keddről-keddre, mintha számítana a világnak, fogok-e én tudni igazán szépen zongorázni valaha, egyébként nem fogok.

Viszonylag átlagosan telik a november. Bajlódom én is néha, mint mindenki más, a gyerekneveléssel, a házimunkával, a tanulással, a mindenséggel. Csodálatos gyerekek, csodálatos mindenség egyébként, a házimunka na az nem csodálatos, azt egyszerűen csak meg kell csinálja valaki. Hiányzom én is magamnak azokból az időkből, mikor mindenben látok valami szépet, izgalmasat.
Még jó, hogy szabad unalmasnak is lenni, kopárnak és ködösnek, mint amilyen éppen odakint a táj is. Szabad kicsit morcosnak lenni. Szabad elfáradni. Szabad csak ülni szótlanul, és...csak ülni, ha már volt annyi lótás-futás. Hajnalban majd meginni egy csésze finom, forró kávét, de még előtte aludni valamennyit. Szabad aludni.
(Tudtátok, hogy a macskáknak sokkal több alvásra van szükségük, mint az embereknek? Mici például ilyen hidegben átalussza kis kosarában az éjszakákat, s a nappalok felét-háromnegyedét is. )


Thursday, October 31, 2013

Talán

még egy hét komplett felfordulás a konyhafelújítás miatt, de ugyan ki számolja a napokat. Addig is élni kell, nem is akárhogyan! Időt és teret kell teremteni társasjátékra, csokismuffint sütni, kifelejteni belőle a sütőport. Hirtelen ötlet nyomát követve itthagyni az egész hóbelevancot és moziba vinni a gyerekeket. Pattogatott kukoricát és kólát is venni, nem gondolni rá,  hogy sose iszunk kólát, nem kiszámolni, hogy az egész árából pont kibérelhetném fél napra a múltkori ütvefúrót...Este utoljára menni fürödni, és Pilinszky-verseket tanulni a kádban addig, míg apránként kihűl körülöttem a víz, s a kertek alatt lassan megérkezik az ősz vége, mikor  is "semmit sem akarsz már, csak ragyogni a novemberi napban, és illatozni toboz-könnyüen. Csak melegedni, mint az üdvözültek."*

*Pilinszky János, Novemberi elízium


Sunday, October 27, 2013

Örök kérdés

az otthon hol-léte számomra, örök válasz a mindig ott-léte, ahol éppen vagyok. Igazolást e gondolat mindenesetre csak akkor nyer, mikor fenekestül felfordul az életem, s nincs egy nyugodt hely, egy nyugodt pillanat. Ilyenkor megnyílnak a kicsi belső terek, ahol imádkozni szoktam s béke van akkor is, ha odakint tombol mondjuk az ütvefúró. Csak a legsürgősebbekre van idő, arra is csak kapkodva, de tudom: erős vagyok, akkor és annyira, amennyire kell. Engem amúgy ilyesmik lelkesítenek...Hogy a kincset törékeny cserépedény is hordozhatja, s hogy egyszer még én is felnőhetek azzá a valakivé, aki egyébként akár lehetnék...


Saturday, October 19, 2013

Kissé

szétesetten ugyan, de (éppen ezért) elhatároztam, ma nagyon fogok figyelni mindenre, ami szép és jó, így aztán vásárláskor találtam is egy színes papírba csomagolt cukorkát a pénztárcámban, amiről nem tudom, ki tehette oda - csak azt tudom, hogy valószínüleg én, ezért is jó, hogy feledékeny vagyok: saját magamnak is tudok meglepetést szerezni.
És a színek!
Az őszi erdő csendje és színei: a fehér, a rozsda, a barna, a sárga, a piros, és Anna pulóverének kékje! Töredékes gondolataimnak se eleje, se vége, értelme se túl sok, de nem keseredek többé neki ma már. Azértse. Becsomagolok mindent ebbe a gyönyörű kékbe, holnap pedig, és holnapután, majd azután, s míg világ a világ: majd csak kitalálunk valamit.
( Nagyon nehéz kicsit sem irigyelni a természettől fogva erőseket és vidámakat. Én természettől fogva amolyan kétségbeesős féle vagyok. Egyetlen megoldást látok újra és újra: megköszönni pont ezt, amilyen vagyok. Értelmét ugyan így sem látom, de hiszek benne, hogy az én utamhoz erre van szükség. Úgyhogy köszi.)


Édesek

nagyon az én kis unokahúgaim, s az elmúlt hét egyik abszolút ragyogása és fénypontja az a néhány óra volt, mikor én vigyázhattam rájuk - mert amúgy próbálom szerényen tudomásul venni a fontossági sorrendjük szerinti besorolásomat: nyilván szóba sem jöhetek, ha anya (apa, mama, stb.) is jelen van. Nagyon ritkán találkozunk. S mivel nem tudom, emlékeznek-e majd a gyerekek felnőttkorukban a másfél- illetve hároméves kori őszi sétájukra a nénikéjükkel, készítettem néhány gyors fényképet, emlékbe...

Friday, October 11, 2013

Megérkezett


az esős idő, odakint egészen rettenetes és gyönyörű az ősz. Elég sokat autózom, elég sokat már a mind korábbi sötétedésekben, s ilyenkor azt szoktam gondolni, hogy az autó lámpáinak fényével, amint megvilágítom  a fényvisszaverő rúdakat a vizes, kanyargós út szélein - egy új, fejjel lefelé lógó világot teremtek, ami az enyémben tükrőződik és pont a fordítottja. Itt sötétek, kanyargósak és csendesek az utak, nagyon szeretem.
Ma pedig elvittem a gyerekeket s magamat a könyvtárba. Az Anais Nin életéről szóló könyvben (amit úgysem lesz időm elolvasni) találtam egy kis kézzel írott imát.

"7óra57perc. Szombat, 1997.10.25.

Uram és Istenem. Megköszönöm Neked a  Szent Lelket.
Jó Istenem. Kérlek segíts. Megint összevesztem a feleségemmel. Megint megszidott. Igaz, én is hibás vagyok, de mindig ő kezdi.
Ah, mi legyen...Ezért jutott eszembe, hogy imádkozzak. 
Köszönöm. Köszönöm ezt az új napot. Köszönöm, hogy megmoshattam és szépen megszáríthattam a hajamat.
Köszönöm Szent Katharina von Siena életrajzát, amire véletlenül bukkantam a könyvtárban, leírhatatlanul megérintett. Egyáltalán, köszönöm a könyvtárakat, benne a sok ingyen-könyvet és a barátságos embereket. 
Köszönöm a kutyánkat. Köszönöm a feleségemet és a gyerekeket. Szülőket, anyóst-apóst, és az egész rokonságot.
(Itt nem tudok elolvasni egy mondatot, annyira apró betűkkel írta, de az biztos, hogy az összes szentnek megköszön mindent...)
Köszönöm magunkat!"

Tuesday, October 8, 2013

Tökjó.


Ma vettem egy kicsi hokkaido tököt, megpucoltam, kikapartam a magvait, majd apró darabokra vágtam. Utána vettem négy szem krumplit, megpucoltam, darabokra vágtam. Felolvasztottam egy kis vajat, majd pirítottam rajta apróravágott hagymát, kevés fokhagymát, utána rátettem és kicsit kevergettem a tök- valamint krumplidarabkákat. Mindezt felöntöttem bőven, de azért nem nagyon bőven, - vízzel. Sóztam, borsoztam. Mikor minden megpuhult, botmixerrel pürésítettem az egészet. Ezzel kész is lett életem első töklevese! A finnyás társaság miatt ugyan nem mertem mással is ízesíteni, de az én levesembe facsartam néhány csepp citromot, öntöttem egy kis tejszínt, aprítottam némi petrezselymet, s ki tudja...legközelebb fogok pirítani hozzá tán néhány tökmagot is. ..

Monday, October 7, 2013

Tele van a ház

szanaszét guruló gombolyagokkal, néhány kész, továbbá rengeteg félkész és soha-el-nem-is-készülő kötött, varrt és horgolt sapkával, kesztyűvel, mamusszal, sállal, szivecskével, beazonosíthatatlan repülő és nem-repülő tárggyal.
Ez nagyon idegesítő.
Az viszont nagyon megható, ahogy itt repdes ez a sok ragyogó, kreatív, darabka gondolat.
A vége minden történetnek viszonylag egyszerű:
maradok csak én, szerény személyem, jómagam, amint mondom a magamét, s pakolok, szortírozok folyamatosan, keresem az elkallódott ollót, bontok, újrakezdek, hogy a legritkább esetben fejezzek be aztán én is bármit, ami igazán szép és jó.
Az én hibám. A gének, a rossz példa, amit mutatok, a kelekótyaság, s hogy belőlem se lett még pillangó...(De azért még eljuthatunk a derűig*...)
Egyébként van egy hímzésem, amit öt éve varrok.
Egyébként azért is varrom még így öt év után is, mert metafora ő immár az életem margóján.
Elveszítem, megtalálom, leteszem, felveszem, teszem-veszem, esetleg be is fejezhetném most már, nincs sok hátra. Senki se hinné, de ha kész lesz, nagyon szép lesz. Kivasalom, bekeretezem és kiakasztom a nappali falára.
(Hogy közben az én sok-sok megkezdett gondolat-, mondat-, terv-, tett - fonalvezetéseimből végül is mi legyen, ne tudja, de még csak ne is sejtse
senki sem.)

* Pilinszky János


Friday, October 4, 2013

Az elrontott fényképek boltjában.

Legkedvesebb objektívem tönkremenetele fölötti bánatomat felettébb enyhítette a tudat, hogy a kellő gyászidő letelte után kaptam egy ugyanolyat. Az ugyanolyan abban különbözik a régitől, mikor az még működött, hogy most emezt csakis tágra nyitott rekesszel tudom használni. A lehetőségek igencsak nagymértékben való leszűkülése, már ami a mélyélességek közötti válogatást illeti, felfedezésre váró, izgalmas kis világokat nyit meg előttem.
 Nem új az elv, mégis meglepő: minden szűk-ségben ott van a végtelen. Egyelőre ugyan csak néhány elrontott fénykép formájában, de mit lehet tudni, mit hoz a jövő...
Minden lehetséges.


Wednesday, October 2, 2013

Észrevétlenül


érkezett hozzám az Október, ma reggel pedig nagy örömömre az első dér is. A kökény csak akkor finom, ha megcsípte kicsit a dér.  Azért mondom amúgy, hogy észrevétlenül, mert az elmúlt napokban, azt a néhány esetet leszámítva, mikor sapkámat jól a szemembe húzva kiszédelegtem ide-oda elfuvarozni a gyerekeket - nem jártam odakint. Két éve nem voltam ilyen elesett, de milyen jó, hogy néha eszünkbe juttatják, mekkora kincs az erő és az egészség, mikor csak úgy van.
A kis világom otthonos és kicsit magányos. Mert mitől is ne lenne magányos. Engem egyébként lenyűgöz ez a nagy világ, úgy ahogy van. Rájöttem, hogy a leghíresebb író és költő is akár, vagy kedvenc blogger, akit mindig is csodáltam, szóval bárki elérhető egy kattintással. Mindenki megszólítható, és ha nekem fontos, meg is szólítok bárkit, sőt választ is kapok talán, és ez mekkora öröm már...
Míg kénytelen voltam semmit csinálni, azon gondolkodtam, van-e nekem igaz barátom. Nyilván, inkább csak arra vágytam nagy magányomban, főzzön nekem valaki egy csésze mentateát, de ezen túl meg olyasvalakire is gondoltam, aki és akinek olyan leveleket lehet írni például, mint amilyeneket (egy könyvre valót!) Dietrich Bonhoeffer írt a fogságból barátjának. (Többedjére is örömmel olvastam ezeket. Csak ez maradt nekünk egy nagyszerű embertől, ő már nem tért haza soha. Most pedig újból olvasom a "Követés"-t is, amiből elsőre magyarul sem sokat értettem. Sokat húzgálok alá, teszek sok kérdőjelt a margóra, meg felkiáltójeleket, majdnem készen állva rá, hogy teljesen másként lássam amit eddig csak egyféleképpen tudtam.)
Egyébként igen, van néhány igaz barátom, és senkinek sem a hibája, hogy most mégis úgy gondolom, van olyan másság, idegenség, szakadék, ami emberileg nézve nem győzhető le. Vagy az is lehet, csak ilyen van, de ezt a legapróbb kiábrándultság vagy ilyesmi nélkül mondom, és sok hibám van ugyan, de az nem tartozik közéjük, hogy ne tudnám megbecsülni a kedvesség bármily apró, felém történő megnyilvánulását.
A facebookra többek közt az a néhány német ismerősöm, barátom miatt is költözködtem vissza, akikkel találkozom néha, itt-ott. Egyikük - és mennyire örültem neki! - megdicsérte a fotóimat, nem is tudta, hogy ez a hobbim. Tetszettek neki a gombáim, s kérdezte, portrékat is készítek-e, de mondtam, hogy nem, azt nem. Ahhoz egy nyílt személyiség kellene ugyanis, de én nem vagyok az.
Én nyíltan szoktam beismerni a zárkózottságaimat, a gombáim pedig tényleg csodaszépek.

Boldog Októbert!

Saturday, September 28, 2013

Ma

túl betegnek és nyomorultnak éreztem magam ahhoz, hogy (porlevesen és rántottán kivül mást is) főzzek, hogy takarítsak, hogy futni menjek, - de annyira azért mégsem éreztem magam se betegnek, se nyomorultnak, hogy ne olvassak egy kis Dietrich Bonhoeffert, és nem menjek el a lányokkal egy rövid sétára. Mindenáron fára akartak mászni ugyanis.


Thursday, September 26, 2013

Rég nem írtam Miciről.


Pedig mindig lenyűgöz, hogy annyira más mint én, és mégis ő az én legjobb macska-barátom.
Mikor reggel enni viszek neki, soha nem lát neki azonnal, ha mégoly éhes is lenne. Először gondosan körbejár, hozzám simul, köszön, mintha azt mondaná: nemcsak húskonzervvel él a macska. Nem szereti, ha ölbeveszem, morog, ha dédelgetem, s ha nem hagyom abba, fogai közé veszi finoman a kezemet, fenyegetésképpen. Soha nem harapna meg. És mikor nyaranként hetekre elutazunk, mesélik a szomszédok, hogy keservesen nyávog napokig az ajtónk előtt, s az ételt még úgy-ahogy elfogadja, de simogatást, vigasztalást mástól, köszöni szépen, nem kér.
Lehet egy macska hűséges?
És amúgy nagy vadász, akkor jön-akkor megy, mikor csak eszébe jut, időnként benéz az udvarról a konyhába megnézni, ott vagyok-e. Ott vagyok.
Nagyon szabad, vele én is szabad vagyok, és valami olyat segít megérteni a barátságról, amit sokáig nem tudtam és még most sem tudok.
Igaz, hogy csak egy macska, de a legmacskább macska a világo(mba)n ám!

Tuesday, September 24, 2013

Ilyen

ez az ősz. Hideg, nyúlós, esős, vacog bele még a lelkem is. Ma mondjuk nem, ma éppenhogy nem, mert kisütött a Nap és főztem egy termosz forró teát, majd elmentünk a kicsivel akármit gyűjtögetni.

Az én történeteim nagyon érdekesek: mindig arról szólnak, hogy elmegyünk teát inni az erdőbe.

Már tudom, hogy csinálni kell együtt valamit, mondjuk palacsintát sütni, vagy szilvásgombócot gömbölyíteni, vagy krumplit pucolni, - mert csak valamicsinálás közben tud mesélni. Szeretem, amikor mondja-mondja, és közben kisimul a lelkünk. Hogy aztán legyen erő elhordozni a koránkelést, a fáradtságot, a kedvetlenséget - hát ki tud mindig csak kedv-es lenni, mert én sem.

S ki borít be engem, mintha jó nagy puha meleg takaróval, ha szótlan vagyok, és nehezen érthető és nehezen elhordozható? Néha senki. Mert halandó emberfia nem tud mindig csak jó lenni. Senkinek se legyenek irreális elvárásai.
Maximum annyi, hogy megosztunk egymással néhány felbecsülhetetlen pillanatot, néhány igazi találkozást. De erről beszélni nem lehet, nem szabad, ragaszkodni sem hozzá foggal-körömmel... Ami ajándék, hadd ragyogjon szabadon, mi pedig csak sétáljunk tovább a csodálatos őszi erdőben, süssük tovább a palacsintát, csináljuk tovább a valamit.