21.

Ma reggel későn ébredtem. 

Nem csoda. Alig tudtam aludni az éjjel.

Tegnap este az egyik gyermekünk beírta a családi WhatsApp csoportba, hogy a városban, ahol tanul, éppen behajtott valaki autóval a karácsonyi vásárban a tömegbe, de ő már busszal hazafelé tartott ebben az időpontban, ne aggódjunk, jól van.

Utána éjszaka közepéig a híreket néztem, miközben feltekert fűtés mellett, kötött pulóverben és a jó meleg dunyha alatt is úgy éreztem, mindjárt megfagyok. Pedig csak a halvány szele csapott meg a mi-lett-volna-ha lehetőségeknek.

 

Lassan megnyugszom, egész délelőtt a karácsonyfát díszítettem.

Közben Händel Messiását hallgattam, időnként beleolvasva a szövegbe: Tröste dich, mein Volk, spricht dein Gott. Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt a félelem érzése és aközött, hogy nem engedem, hogy tönkretegyen. Nem engedem, hogy meghatározza az életemet.

 

Azokban a pillanatokban, amikor sikerül, olyankor sejtem egy kicsit, hogy mit jelent az a szó, hogy kegyelem.

20.

Ma reggel egy adventinek egyáltalán nem nevezhető feladattal foglalkoztam:

átnéztem a bankszámlakivonataimat. Osztottam, szoroztam.

Felírtam, mennyi a fizetésem, s hogy ebből mire mennyit költök. 

A ház körüli javításokat és rezsit nem, de a kettőnk - és a macskák - számára szükséges ételt, a kisebb háztartási eszközöket én fizetem. Szóval, egy része erre megy. 

Egy része könyvekre, ruhára, utazásra. Állatorvosi számlára. Ajándékokra. Fonalra. 

A gyerekeknek egy-egy szerény, de megbízható és rendszeres összeg. 

Semmi különös, csak egy hozzám hasonló élethelyzetű nő átlagos költégvetése. 

Van egy adakozási keretem is, ami a szívügyeimet fejezi ki: hitélet, környezetvédelem, gyerekek. 

 

Néhány hete megvettem egy magazint, amiben, mint oly sokszor, adakozásra felszólító mellékletek is voltak, főleg így karácsony közeledtével. Ezeket általában olvasás nélkül dobom el, mert mindig úgy érzem, már elértem a limitet. Nem tudok többet adni és köszönöm, de nem akarok több szívszorító sorsról tudni. De itt, mivel nagy betűkkel írta a borítékon, kislányok támogatásáról volt szó, s lehetséges, hosszú távú keresztszülőségről, igazán hátrányos helyzetű országokban, elolvastam. Talán nem kellett volna. Majd félretettem, hogy még meggondolom. Bár már tényleg, tényleg elértem a limitet.

Ma reggel nézegettem a költésgvetésemet s éreztem, milyen könnyű azt gondolni, hogy ami van, nem lesz elég. Milyen könnyű, hiszen pénzről nem sokat beszélünk, úgysem tud róla senki, megspórolni a világ összességének szempontjából fontos összegeket. Könnyű arra gondolni, nélkülünk sem fog összedőlni, amúgy tényleg nem. Majd megoldják valahogy. Éreztem, ahogy ezektől a szűk gondolatoktól hogyan szorul össze a gyomrom, hogyan apad el egy fontos forrás a szívemben.

Majd mégis másképp döntöttem. Megnöveltem, csak tíz százalékkal, az adakozási keretemet. Ezen belül pedig átcsoportosítottam néhány összeget. S eszembe jutott, hogy igazából van néhány olyan online újság megrendelésem, amit ki sem használok igazán. Ezeket mind lemondtam. 

Majd rákerestem a magazin mellékletében szereplő szervezetre s jelentkeztem keresztszülőnek. 

Néhány perc múlva már jött is a válasz egy névvel, egy fotóval, egy mosollyal, egy gyönyörű, ragyogó, bizalommal teljes szempárral. 

Mind az én kicsi keresztlányomhoz tartoznak. 

S hirtelen olyan kicsi lett a földkerekség, vagy talán csak a szívem olyan tágas, hogy belefért egy pillanatra az egész világ.

Érzem és tudom, jó döntés volt. Hosszú távú, a szükséghez viszonyítva nagyon szerény, de jól meggondolt, megbízható, vállalható döntés. 

Ebben a pillanatban csak így tudtam legyőzni a félelmet, hogy amim van, nem lesz elég.

Elég lesz, feltéve, ha vigyázok a forrásaim tisztaságára. 

Ha nem a fontos dolgokon spórolok. 

Amúgy, persze, tévedtem. 

Bankszámlakivonatokat nézegetni, költségvetésekkel zsonglőrködni, számolgatásokkal bajlódni a legadventibb tevékenység a világon, ha arról van szó, hogy helyet készítsünk egy gyermeknek.

19.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét...*

Reggel az óra csörgésére ébredtem, s óráknak tűnő másodpercekig, percekig nem tudtam leállítani, mert alvás közben elfeküdtem a kezeidet. Lassan tért vissza belém az élet, felkeltem, hosszasan zuhanyoztam, majd kávét főztem és naplóírással kezdtem a napot.

Most már késő délután van. Annyi minden történt ma, s közben meg semmi különös. 

Kávéztam a szomszédasszonnyal. Ez általában több órát jelent, de ma egész nap nem siettem.

Kötöttem néhány sort az újonnan elkezdett karácsonyi zoknihoz, ami az enyém lesz.

Ajándékot hozott a postás, egy olyan személytől, akitől nem számítottam ilyen gesztusra.

Elővettem a karácsonyi recepteket s a hozzávalókat: liszt, cukor, tojás, vaj. Szerecsendió, ánizs, fahéj, szegfűszeg.

Nagy kedvvel és örömmel fogtam hozzá a sütemények elkészítéséhez. 

Éreztem, mennyire szerencsés vagyok, hogy annyi mindennel szeretek foglalkozni. Hogy nem azért csinálom, mert muszáj vagy szokás, hanem tényleg, csakis azért, mert szeretem.

Meghoztam egy elhúzódó, nehéz döntést.

Csalódást okoztam - a világos döntések velejárója - egy nagyon kedves személynek.

Majd hosszú sétára indultam a szemerkélő esőben.

Minden apró részlet különleges boldogsággal töltött el: a nedves mohaszőnyeg puha tapintása, a égbolttal teli tócsák látványa, a pici esőcseppek megérkezése a - csak most érzem, mennyire - fáradt arcomra, fölöttem a csupasz ágak szépsége, mikor végre felemeltem a fejemet és felnéztem a szürke égre, a friss levegő, amit mélyen belélegeztem - egyáltalán, a lélegzés csodája, nem szabad belegondolni vagy elkezdeni számolni, hogy ki-be, ki-be -, s a csepergés hangja a bádogtetőkön, mikor az erdei körút után újból visszaértem a faluba.

                                                           **********

 

Karácsonyi készülődésként ma azt a feladatot adtam magamnak, hogy időnként, mikor eszembe jut és miközben végzem a ma esedékes teendőket, tudatosítsam magamban, milyen érzés emberi testben, emberként élni. 

 

Mit hallok, mit látok, milyen illatokat érzek és milyen ízeket. 

Minek örülök, mitől leszek szomorú.

Milyen érzés szeretni, dolgozni, felelősséget vállalni, elengedni, elfogadni, meglepődni, békére lelni, szépnek látni az arcomat, megköszönni a testem teljesítményét s ezt a majdnem ötven évet, amit kimondani is sok, de aminek egyetlen napja is, a legszokásosabb is, maga a csoda.

Hamarosan forró fürdővízet engedek a kádba, s teszek bele árnika illatú fürdősót, azt írja a dobozon, hogy segít ellazítani az izmokat. Sehol nem lehet annyira érezni, milyen jó emberi testben élni, mint egy kád meleg, illatos fürdővízben egy-egy fárasztó időszak végén. 

Ha jól belegondolok, lehettem volna bármi más is. 

De embernek születtem. 

S a megtestesült Ige ünnepére készülve nem tudok ennél szebbet elképzelni.

* János evangéliuma 1:14

18.

Adventi jegyzetek az angyalokról:

A nemfélést - nekem - gyakorolni kell. Ezért már advent első napjaiban kitettem az összes díszangyalt, hogy emlékeztessenek az angyali üzenetekre: 

ne félj, Mária,

ne félj, Zakariás,

mindezt egy-egy olyan helyzetben, ahol az érintett személyeknek minden okuk megvolt a rettegésre. 

Persze, utánaolvastam. 

A félelem egy alapérzelem. 

Mint minden érzelem, nem döntés kérdése.

 

De az már igen, hogy mihez kezdjek velük.

Félni, félelmet érezni, megijedni önkéntelen és emberi reakció egy eseményre, egy veszélyre, egy lehetséges forgatókönyvre.

Félelemben, ijedten, rettegve élni viszont döntés kérdése. 

Azt hiszem, az angyali üzenet ezt jelenti: 

minden félelem és ijedtség ellenére mégse éljetek félelemben.

Az angyali jelenlét nem mindig drámai. 

Néha onnan ismerhető fel, hogy egy általános kétségbeesett, panaszos hangulatban valaki a többségtől eltérő üzenetet hordoz. A háborús hírek közepén kimondja a béke szót. Csak hogy megőrizze, mint elképzelhető lehetőséget. 

Az utóbbi időben azt vettem észre, nagyon könnyű tömegpánikot előidézni. 

Átéltem ezt egy kóruspróbán, ahol valaki felvetette a megdrágult ingatlanadó témáját, amit olyan felzúdulás követett, hogy alig lehetett elkezdeni a próbát. Mintha a drágulás olyan hallatlan esemény lenne manapság. 

Vagy egy szemináriumon, ahol a küszöbön álló elekronikus páciensakták bevezetése miatt mindenkiből kitört a felháborodás, a félelem, mindenki elkezdett egyszerre beszélni, s az előadó alig tudta befejezni a mondanivalóját.

De előfordul bármelyik munkahelyen, közösségben, ahol olyan hamar úgy kanyarodik a társalgás, hogy közösen kibeszélik egy éppen hiányzó munkatárs, személy összes hibáját - nincs is ennél erősebb közösségkovácsoló erő.

Ha ilyen helyzetben valaki csendben marad, majd valami jót mond az adott személyről, valami reménytelit és észszerűt a drágulás, a változások ellenére - olyan, mintha angyal jelent volna meg a tömegben.

Adventi szívgyakorlat:

odafigyelni az ilyen különleges, csendes üzenetekre,

én magam váljak, az általános hangulat ellenére, a remény, a szépség, a jóság üzenetének hordozójává.

 

Holnapra meghívtam az egyik fiatal szomszéd nőt kávéra. Tudom, tudva vagy tudtomon kívül, bár ő soha nem gondolna így magára, egy angyalt fogok megvendégelni. * 

Végül.

Az angyalnak az a feladata, hogy üzenetet hozzon-vigyen.

Megijed és határozottan elutasítja, ha őt magát imádják, és nem azt, akit képvisel.

Plusz egy szép, szokatlan gondolat Martin Schleske hegedűkészítő mester Werk/Zeuge című könyvéből.

Egyik részben arról ír, hogy amikor belsőleg kicsinek érzi magát, bár pont egy olyan helyzetben van, amikor biztos, nyugodt fellépésre lenne szüksége, például egy előadás vagy egy különösen igényes ügyfél érkezése előtt, visszahúzódik a szobájába és szárnyakat növeszt.

Igen, szárnyakat.

Megáll egyenesen és elképzeli, hogy a lapockáiból nőnek ki, egyelőre még összezárt tollakkal. Majd lassan felemeli a karjait, közben rázó mozdulatokkal, mintha tornagyakorlatokat végezne, elképzeli, hogy kirázza a tollakat, kiráz mindent, amit tisztátalan, s hogy közben a szárnyak fehérré válnak, s körülbelül négy méter magasra nőnek.

Így áll ott néhány percig, felemelt karokkal és szárnyakkal, szinte szemmagasságban az angyalokkal, majd leengedi a karjait, de vigyáz rá, hogy a szárnyak a magasban maradjanak.

Majd ezzel az istenadta méltósággal fog neki a mindennapi élet feladatainak.

 

* Zsidókhoz írt levél 13:2

17.

Egy kócos, (túl) korán reggel készült videóban az adventi kézimunkáimról mesélek egy kicsit, fogadjátok szeretettel. 

Ma már a tizenhetedik papírajtót nyitottam ki a kalendáriumon. Ahányszor ránézek, kicsit szomorúan tudatosítom magamban, hogy valóban eltelt ennyi nap. 

Arra gondolok, jó lenne, ha tovább tartana ez a különleges időszak. 

Jó lenne, ha jobban felkészülhetnék az ünnepre, ha nem lennék pont most beteg, bár határozottan úgy érzem, az vagyok, mind inkább az leszek, ami nem csoda, túl sokan köhögtek mostanában körülöttem. 

Az adventi öröm egyik titka talán éppen ebben rejlik: a végességben, a tökéletlenségben, az erőtlenségben. 

Hogy végre megértsem: az ünnep ajándék. 

Csak azzal tehetem tönkre, ha azt hiszem, rajtam áll vagy bukik.  

Ha elutasítom, ha nem fogadom el.

16.

 

Minden - külső, belső - utazásnak van egy-egy mélypontja. 

Tulajdonképpen még különösebb ok sem kell hozzá.

Mert azt, hogy éjfél után - hasmenés miatt feltétlenül szükséges - macskafürdetéssel kezdtem a vadonatúj napot, vagy hogy korán reggel munkába menet, még sötétben, telibe találta az autó bal visszapillantó tükrét egy szembejövő jármű, nem nevezném igazán nyomós oknak. 

Körülbelül egy hete írom az adventi képeslapokat. Most már ott tartok, hogy csak meg kellene címezni a borítékokat, s már postázhatom is őket. De ez a szép, várva várt, aprócska feladat is hatalmas hegynek tűnik éppen, s ha jól sejtem, ma sem lesznek elküldve. Különben is nyolc perc múlva zár a posta.

Mi segít:

nem túlelemezni, nem elítélni magamat, hogy miért nem ragyogok adventi fényben,

celluxszal megragasztani valahogy a visszapillantó tükröt, épp csak annyira, hogy vissza tudjak pillantani, amikor ma este még beautózok a férjemért a városba ( a másik autó szerelőnél van),

megágyazni, mert ma reggel elmaradt,

megírni a mai blogbejegyzést, nem pánikolni, hogy már megint ilyen későre maradt, vagy ma talán el is marad,

holnapra halasztani a képeslapokat,

főzni egy kanna teát,

megtornáztatni az íróasztal mellett berozsdásodott testemet,

mégiscsak megcímezni a borítékokat,

elolvasni két oldalt az adventi könyvből,

elég lesz egy is,

kihúzni néhány elemet erről a listáról,

gyertyát gyújtani, a fény felé fordulni, beismerni, hogy

attól még, hogy ilyen kaotikusra sikerült a nap, még 

nem veszett teljesen kárba, volt benne érték, s bár 

már csak néhány órányi idő van hátra belőle,

még mindig megragadhatom a gyeplőt,

még mindig széppé tehetem.

15.

A mai nap a Gilmore Girls sorozatnak arra a részére emlékeztet, amikor Lorelai és Rory négy hálaadási (Thanksgiving Day) ünnepre is hivatalosak és megoldják, hogy mind a négyen részt vegyenek.

Reggel istentiszteleten voltunk, ahonnan azért nem lehetett ma hiányozni, mert én magam is részt vállaltam benne. Körülbelül két hónapja valaki egy írócsoportott szeretett volna alapítani, ahol egy-egy bibliai szöveg alapján mindenki megírta volna a saját esszéjét, történetét. 

Semmi kedvem nem volt hozzá. Nekem az írás magányos tevékenység, nem tudtam elképzelni, hogy rendszeresen találkozzak másokkal, ahol felolvassuk és véleményezzük az írásokat. 

De mert kevesen jelentkeztek, s mert kedves nekem az ötlet gazdája, igent mondtam. 

Mária és Márta történetét vettük alapul, erről írtunk. 

S ma fel is olvastuk a műveket.

Természetesen meglepődtem és megszégyenültem, mert nagyon szép műhelymunkák születtek és nagyon sokat tanultunk egymástól. 

Miután felolvastam az én írásomat, máris vettük a kabátunkat, hogy egy órányi késéssel, de elinduljunk a munkahelyem karácsonyi ebédjére. 

Közben írtam egy üzenetet a kórus csoportjába, hogy ugyan nem fogok odaérni a beéneklésre, de mire kezdődik a koncert, ott leszek. 

Utána még a desszert után is maradtunk, hosszasan beszélgettem szinte mindegyik munkatársammal.

Hazaérve átöltöztem, összekészítettem a kottákat és a hóviharban felgyalogoltam a dombon át a templomhoz, a hagyományos adventi jótékonysági koncertre, ahol a környékbeli kórusok, népzenei- és fúvós együttesek közreműködésével egy afrikai településnek gyűjtünk adományokat.

Sehol nem tudtam teljesen ott lenni.

Mégsem szerettem volna sehonnan sem teljesen hiányozni. 

Mert mindegyik alkalom egy-egy fontos igenem eredménye. 

Szinte az egész életem, egyetlen napba összesűrítve, szinte minden, amiért hálás vagyok és amit szeretek. 

Szinte mindenkivel találkoztam, aki ilyen-olyan módon, de része a mindennapi életemnek. 

A fáradtság amit szinte alig érzek, jóleső fáradtság.

 

Valamiért úgy alakult, hogy az adventi időszak, bár mindenki elcsendesedésre vágyik, mégis a nagy találkozások és ünnepségek és események időszaka. 

Ma egyszerűen csak köszönöm, hogy vannak helyek, csoportok, asztalok, ahol nekem is helyem van, rám is számítanak, engem is várnak.

14.

Ma beautóztam a városba - egész héten erre vártam -, hogy megvegyem a karácsonyi ajándékokat. 

Nagyon szeretek ajándékozni. 

De tudom, milyen könnyű valamit, ami szép és kedves - legyen az ajándékozás, vendéglátás vagy ünnep -, merő stresszforrássá változtatni. 

Ezért meg tudom érteni az ismerősömet, aki megbeszélte mindkét vejével, hogy meghatározatlan időre az lesz a karácsonyi ajándékuk, hogy nem ajándékoznak egymásnak semmit. 

Egy másik - egyedülálló, férfi - ismerősöm azért nem ad ajándékot a családjának, mert nehezen tudja elfogadni, hogy a másik fél megpróbálja ezt valamiképpen viszonozni, ha lehet, még túl is szárnyalni, nagyságban, értékben.

Mások azt mondják, nincs szükségük semmire. Mindenük megvan. Ha mégis kapnak valamit, azt mondják, nem kellett volna.

Az ajándékozáshoz való viszony eléggé bonyolult, pedig a lényege egyszerű: 

az az ember, akit megérintett a szeretet, szinte képtelen nem ajándékozni. 

 

Az igazi ajándéknak nincs köze ahhoz, kinek mi mindene van már. Sem ahhoz, mi hiányzik, mire lenne szüksége még. 

Nem mindenki ajándékkal fejezi ki a szeretetét. 

Nem minden ajándékra lehet masnit kötni. Van, ami megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. Nekem ajándék, ha valaki szépen öltözködik, ha valaki választékosan beszél, egy-egy szép mondat vagy szó.

Egy Selma Lagerlöf idézet szerint ajándékozni azt jelenti, hogy valamit, amit legszívesebben megtartanánk saját magunknak, odaadjuk másnak. *

 

Ma beautóztam a városba, ajándékokat venni. 

Kisvárosról van szó, szerencsére nincs nagy választék. 

De van két könyvesbolt és néhány ajándékbolt. 

Mindent megtaláltam, amit kerestem: szappant, könyveket, képeslapot, gyertyát, teát.

Minden olyan gyönyörű. 

S bár remélem, majd örülni fognak a megajándékozottak, tudom: senki sem annyira, mint én.

* Schenken heißt. einem anderen etwas geben, was man am liebsten selbst behalten möchte. (Selma Lagerlöf)

13.

 

12.

Megállni, várni, figyelni - látszólagos passzivitást kifejező szavak. 

Titokban hőstettek végrehajtására, elismerésre vágyó lelkünk számára talán nem is a legvonzóbbak. 

 

Néha még az is nehezemre esik, hogy megvárjam, míg a másik befejezi a megkezdett mondatot, főleg, ha azt képzelem, úgyis tudom, mit fog mondani. 

 

Legutóbbi vendégemnek olyan sok közölnivalója volt - elképesztően kedvesnek tartottam a lelkesedését -, hogy jóformán hozzá sem nyúlt az előkészített ételhez, pedig többször is próbáltam kínálni.

 

Azért is szeretem a karácsony előtti időszakot, mert bár szinte képtelenek vagyunk megnyugodni, a meghívás mégis pont erre szól, hogy megálljunk, várjunk, figyeljünk.

 

Néha csak olyan apró, de fontos gyakorlatot végzek el, hogy tényleg, időt szánok egy nyugodt reggelire. Ma ébredés után lementem a faluba, a kávézóban mézszínű volt a fény a reggeli derengésben. Utána, miközben a telefonom már jelezte, új munka érkezett, még felsétáltam a templomig s a dombon át, kerülőúton haza.

 

Néha képes vagyok, mielőtt válaszolok valamire, vagy megírok egy üzenetet, megállni néhány másodpercre, hogy végiggondoljam, muszáj-e most valami kioktatót mondani -  általában nem muszáj -, néha nem.

Tegnap megkérdeztem a kolléganőmet, szokott-e egyáltalán ebédszünetet tartani. Azt válaszolta, délben csak iszik gyorsan egy kis vizet és bekap valami édességet. Pedig nyugodtan elmehetne sétálni is egy fél órát.

Meg-megállni, várni egy kicsit, kivárni, megvárni, figyelni, felfigyelni, odafigyelni - ezek a szeretet kifejezésének legszebb eszközei. 

Önmagukban véve is már-már lázadásnak számítanak, titkos fegyvernek a perfekcionizmus és általános fogyasztás elleni küzdelemben. 

Van bennük valami végtelenül vigasztaló, lassan derengeni kezd előttem: 

ha engedem magam félbeszakítani, nem hogy nem maradok le a történetemről, hanem pont akkor fog beteljesülni az, amiért dolgozok, amire várok. 

Még akkor is, ha minden másképp alakul, mint ahogy elképzeltem.

11.

Tegnap kora este, hat óra után, már csak én maradtam az irodában. Ahogy becsukódott a a kolléganőm után az ajtó, elindítottam a telefonomon egy karácsonyi dallistát. Csend volt, készültek a frissen sült bérelszámolások, s közben az O holy night szólt halkan a háttérben. Mikor nyolc óra után elindultam haza, már csak az én autóm várakozott a parkolóban. Lassan, óvatosan vezettem a sötét, kanyargós utcákon az erdőkön át. Az autó utazó templommá vált, halkan zúgó csendje esti imára késztetett. Hazaérve kivilágítatlan, hideg ház fogadott. A férjem tegnap még nálam is későbbig dolgozott, ránéztem az órára: még hátravan fél órája az esti ügyeletből, egy óra múlva ő is hazaérkezik. 

Hogy fény fogadja, az első dolgom az volt, hogy felkapcsoljam az adventi fényfűzéreket a kis, saját ültetésű fenyőn a ház előtt, a fenyőgirlandon az erkély korlátján s a nagy csillagokat a nappali és a lépcsőház ablakában. Feltekertem a fűtést, vacsorát adtam a macskáknak s előkészítettem a miénket is: apró gesztusok, az egyik legotthonosabb, legadventibb dolog a világon - előkészíteni valakinek a szép hazaérkezését. Csupa hétköznapi, szinte gondolkodás nélkül elvégzett mozdulat, melyeknek az értékét, míg magától értetődően adhatjuk és kapjuk, nem ismerjük fel, nem becsüljük, nem köszönjük meg eléggé. 

Végül az adventi koszorú gyertyáit gyújtottam meg a megterített asztalon.

A újonnan megjelent karácsonyi filmek, melyek a megszólalásig hasonlítanak az elmúlt évek filmjeire, s melyekben, mintha csak másfél órányi idő-hógömbök lennének, mindig minden jól alakul és csodálatos, ragyogó vége lesz, nagyon jól felszabadítják egyébként a gondolkodás alól a napi munkában elfáradt agyat. 

Tegnap este inkább megmaradtam, kibírtam, hogy megmaradjak a saját, kevésbé tökéletes, de mégis nagyon kedves, nagyon szeretett világomban. Kiteregettem az örömeimet, a bánataimat. Az adventi gyertyák fényében mindegyiknek van helye. Hozzátartoznak a történetemhez. Újból és újból elfogadom őket. 

Műtörténetek helyett igazira vágyok.

Pont erre, ami van.

Mert az igazi öröm is csak itt, a reális élet talaján tud növekedni, csak itt tud valódi, éltető gyümölcsöt teremni.

10.

Tegnap délután nagy kedvem támadt kipróbálni az új sütipecsétemet. Sütni csakis kedvvel érdemes, így lesz igazán finom. Elővettem a ráadásként kapott receptet is és mindjárt két adag tésztát is előkészítettem, annyira bíztam a sikerben. Mert sütni csakis bizalommal érdemes. 

250 g liszt, 125 g hideg vaj, 100 g porcukor, 1 tojás és egy csipet só - olvastam az egyszerű receptben. Ezeket gyors mozdulatokkal, hogy a vaj fel ne melegedjen, összegyúrni és hűtőszekrényben pihentetni egy órát - a recept szerint fóliában, de én egy jól zárható edénybe tettem. A tésztát háromfelé osztottam, az egyik részébe vaníliás cukrot, a másikba fahéjat, a harmadikba kakaót tettem.

Utána, egyszerre csak egy kis adagot elővéve a hűtőből, kinyújtottam a tésztát - 4-5 mm vastagságúra -, és, ahogy az eladó hölgy magyarázta, kicsit megliszteztem a tetejét, hogy száraz legyen. Óvatosan telepecsételtem a kinyújtott tésztát, majd egy pezsgőspohárral kiszaggattam, sütőpapírral bélelt tepsire helyeztem a kekszeket és még 15 percen át pihentettem őket hideg helyen. Végül 200 fokon körülbelül 8-10 percig sütöttem őket.

Ahol nem liszteztem be eléggé a tészta tetejét, ott beleragadt a pecsétbe a túl puha tészta. Mikor próbáltam kimosni a beragadt tésztát, túl sokáig tartottam a vízsugár alatt, a sütés végére ezért egy kicsit megrepedt a fa. Elég egy tiszta kefével csak röviden megvizezve tisztítani. A tésztába - valószínűleg - nem szabad sütőport tenni. Nagyon kell vigyázni a tészta hideg tárolására, a sütés előtti újbóli lehűtés is nagyon fontos, csak így lesz egyszerre puha és ropogós a keksz, így tartja meg a mintát.

Mindennek, ami fontos, milliónyi apró titka van. Még egy ilyen kicsi süteménynél sem mindegy, hogyan bánunk vele. Hogyan formázzuk, hány percig, milyen hőmérsékleten pihentetjük. 

Hát akkor még az elmondhatatlanul fontosabb emberi szívekhez mennyivel nagyon körültekintéssel, gondossággal kellene közeledni. Szegény férjem a minap - ahogy máskor velem is előfordul - véletlenül rossz helyen, rossz időben ejtett ki a száján néhány meggondolatlan szót, fél napon át alig tudtam megszólalni, annyira megbántódtam. A megbocsátásra való készség nélkül teljesen elképzelhetetlen lenne még a legegyszerűbb emberi kapcsolat is.

 

Ma van az Emberi Jogok Világnapja. Azt ünnepeljük, hogy minden emberi lény szabadnak születik és egyenlő méltósága és joga van. Végigolvasva az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát meghatódom, gyorsabban kezd el dobogni a szívem az olyan nagy szavak láttán, mint szabadság, méltóság, igazság, béke. Úgy mondom ki, úgy írom le őket, mintha törékeny, drága kincsek lennének.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan jutottam el a kekszsütéstől az emberi jogokig. Talán úgy, hogy mindkettőhöz ugyanaz a hozzáállás szükségeltetik: szeretettel, a nagy szavakat apró, praktikus csodákra váltva, a részletekre való odafigyeléssel, a másik egyedisége iránti tisztelettel és nagylelkűséggel.

9.

 

8.

 Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. *

Ma reggel, miközben ki-kinézek a mozdulatlan, ködborította tájra, a föld drága gyümölcsére várakozó földművelőről olvasok. Hirtelen egy mókust veszek észre, hosszú ideig keresgél, az udvarunkon elrejtett mogyorók után kutat, több-kevesebb sikerrel. 

Utána megint csend. Akárhányszor kitekintek a nap folyamán, ugyanaz a kopárság. Úgy tűnik, nem történik semmi. Szinte elfelejtem a földbe ültetett virághagymák reményét. A rózsák, a gyümölcsfák türelmes, szótlan ígéretét.

Tegnap elautóztunk egy körülbelül fél órányira levő tóhoz. A hóborította fenyők, a ködbe vesző táj, a befagyott tó s a csontokig hatoló hideg mélyen megérintette a szívemet. Magamra ismertem a téli tájban. Felismertem a saját lelkem, saját történeteim némely töredékét, ahol, most úgy tűnik, nincs élet. Mintha befagyott volna minden.

Az elmúlt napokban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy újratelepítsek egy olyan programot, amivel már ötödik éve végzem a templomunk kis közösségének a könyvelését - a tipikus önkéntes munka, amit mindenki messze elkerül és végül jobb jelentkező híján, nem egészen önkéntesen te magad kapod meg -, s ami a laptopom elromlása miatt elveszett. Sok email és telefonálás után - az adatok visszaszerzése ügyében - most tartok ott, hogy újrakezdhetem az idei év könyvelését és a további pluszmunka ellenére úgy érzem, itt már fellélegezhetek. S arra gondolok, hogy ezt nem látja senki. Kicsit olyan, mint a téli táj, valahol a föld mélyén dolgoznak a földművelő által a maga idejében elvetett magvak, de ez nem látszik. 

 

Mikor a hét elején egy munkahelyi szemináriumon vettem részt, egy adott pillanatban elöntött valami mélységes hála. Az előadók tudása miatt, amit én - tulajdonképpen ingyen, mert nem én fizettem érte -, meghallgathatok. Jegyzeteket készíthetek és ezek később segíteni fogják a munkámat. A kávé és a kifli miatt, sőt, müzli és gyümölcs is volt, többféle, s víz, többféle szörp - ezeket mind kigondolta valaki, s gondoskodott róla, hogy szépen elrendezve ott legyen a kávészünetben. Minden, ami magától értetődő vagy már természetesen elvárjuk, azért van ott, mert valahol valaki, valószínűleg különösebb köszönet és látszat nélkül, elvetett néhány magot.

Ezért szeretem az adventet. 

A csendje miatt. 

A türelme miatt. 

Az kopársága miatt. 

Nem jut eszembe egyetlen másik ünnep sem, ahol a földművelő, vagy a könyvelő, vagy a tanár, a szülők éveken át tartó, tulajdonképpen különösebb látszat nélküli munkáját és reményét ünnepelnénk. 

Nem azt a pillanatot, amikor már nyilvánvaló és büszkeséggel tölt el az eredmény. 

Hanem amikor még nem látszik, amikor még nem biztos semmi.

Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap.

* Jakab levele 5:7-8

7.

Az asztalom felett a falon van egy egyszerű, könyvesboltban vásárolt adventi naptár. Ajándék, tőlem magamnak. Kartonpapírra nyomtatott tájon huszonnégy kis ajtó, minden nap kinyithatok egyet. Az ajtók mögül különböző szereplők bukkantak eddig elő: egy ács, egy pásztor, mellette egy bárány, egy angyal, egy valahova nagyon siető lány, egy fiatal pár, a nő várandós és szamárháton ül, egy római katona, s tegnap, kicsit kilógva, jóval előre ugorva térben és időben - de még mindig ugyanabban a történetben -, maga Szent Miklós.

Annyiszor gondoltam már a különböző adventek közeledtével - egy ideig még ebben az évben is -, hogy idén elmarad az ünnep. Valamilyen ok, ami miatt lehetetlen lenne örülni, mindig adódik. El-elfelejtem, hogy pont ezek az okok teszik lehetővé és még fontosabbá a várakozás ünnepét. Akinek az élete tökéletes, annak már úgyis megvan mindene. Nincs mire várnia. 

Dietrich Bonhoeffer írta, hogy az advent ünneplése csak azoknak lehetséges, akik lelkükben nyugtalanok, akik tudják, hogy szegények és tökéletlenek, és akik várakozással tekintenek valami eljövendő nagyobbra.  

Ez számomra különösképpen vigasztaló.

A bizonytalanságban várakozni - nincs ennél rosszabb: egy teszt eredményére várni, egy üzenetre, egy válaszra, hogy újra felragyogjon a nap, egy bocsánatkérésre, egy megbocsátásra, egy kapcsolat helyreállására, békére, egy biztonságosabb jövőre, főleg a gyermekeink számára. Mikor felnézek az adventi naptáramra, csupa olyan szereplőt látok, akik életüknek a kis ajtók mögött megörökített pillanatában fogalmuk sem lehetett, mit tartogat számukra a jövő, milyen csodálatos, félelmetes, felkavaró, fájdalmas és örömmel teljes történet részesei lettek ők.

Csak azt érzem, én is beillek közéjük. 

S hogy minden okom megvan az advent ünneplésére, ebben az évben is.

Nem az életem tökéletlenségei és problémái ellenére, hanem pont miattuk.

6.

Szeretek ugyanazon a helyen élni sok éven át. És szeretek utazni, mindig más helyekre.

Kurzeck írja egyik könyvében, ha az ember éveken át mindig ugyanazt látja, akár naponta többször is, vagy nem is látja már, vagy ellenkezőleg, kifejezetten varázslatossá válik. Ez utóbbi szerintem csak gyakorlással megy. Ehhez szeretettel teljes, az apró részletekre és változásokra érzékeny tekintet kell.

Mikor múlt héten az edinburghi kószálások során egyik este véletlenül rátaláltunk a híres Victoria Street-re - amúgy is rajta volt a bakancslistán -, a lányom készített rólam néhány észrevétlen fotót, amiket az elmosódottsága ellenére nagyon szeretek. Egyrészt azért, mert szinte senki más nem szokott - önszántából, kérés nélkül - engem fényképezni, mindig inkább én másokat. Másrészt, mert elkapott egy olyan pillanatot, amit nem lehet megalkotni. Úgy nézek ki, mint amikor Alice éppen belép Csodaországba. Az őszinte csodálatot és csodálkozást nehéz lencsevégre kapni. Emlékszem, teljesen le voltam nyűgözve. 

Ha csak egy dologgal lehetne jellemezni, azt hiszem, ezt szeretném: hogy olyan ember legyek, akit könnyen le lehetett nyűgözni. Aki könnyen rácsodálkozik mindenre. Akit könnyű megajándékozni és meglepni, aki mindennek tud örülni.

Szeretem az olyan kis videókat, ahol lefilmezik, mikor valaki először hall, lát, vagy először él át valamit. De nem hinném el, ha századjára is ugyanolyan átéléssel reagálna. 

Ez az én negyvennyolcadik adventem és nem úgy élem meg, mint az elsőt, amire nem is emlékszem, vagy a hatodikat, amire már igen. Nem úgy élem meg, mint amikor először voltam szerelmes. Nem úgy, mint amikor az első gyermekem születésére készültem. De gyakoroltattam már annyit a szívemet, a szememet, hogy ugyanolyan készülődéssel, örömmel és szeretettel.

5.

Az én koromban és élethelyzetemben legnagyobb veszélynek a rosszul megélt nosztalgiát érzem. A régi adventek emléke könnyen tönkreteheti a mostani várakozás szépségét. Kiválogattam huszonnégy régi, decemberi fotót, minden nap elküldök egyet a gyerekeknek néhány információval: hogy körülbelül melyik évben készült s a hozzá tartozó kedves történetet, amire én még mindig jól emlékszem. Az adventjeink, azt hiszem, különösen mesebeliek voltak. 

Régi fényképeket nézegetni néha kifejezetten fájdalmas. 

Az én koromban s az én élethelyzetemben.

 

Mint ahogy mindenkinek lehet és van valami, ami hiányzik. Egy egyedülálló barátnőm azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy pont neki nem lesz családja, neki nem lesznek gyermekei - mennyi soha meg nem történt karácsonyi emlék... 

Egy közeli rokonom az idei advent előtt két héttel veszítette el, hirtelen betegség miatt, a férjét. 

Reggelenként mindannyiunknak szembe kell néznie valamivel, ami miatt más idők és más emberek adventje szebbnek tűnik, mint a miénk.

Mégis ünneplek. Nem a múltban, nem a jövőben, nem egy számomra lehetetlen jelenben. Hanem a mostaniban, ami reálisan van. 

Újra és újra visszaterelem a szívemet ide, ahol vagyok. 

 

Új fotók készülnek. 

Feldíszítem a házat, gondoskodom a cicákról, hosszú sétára indulok, még mielőtt lemegy a nap. 

Először csak néhány ágat veszek fel a földről, de aztán mindenütt szépet látok, mindenben kincsre találok. Hazaérve már hatalmas csokrot cipelek: fenyőágakat, száraz füveket és virágokat, néhány piros csipkebogyóágat.

 

Ez itt egy csodálatosan szép, felejthetetlen advent. Azzá tehetem.

4.

Tegnap, a továbbképzés után, már késő délután volt, esett az eső s az autórádióban Tracy Chapman szólt, még betértem a boltba. Nem volt szükségem semmire, hétfőn már bevásároltam egész hétre, de most valami nagyon fontos dolgot kerestem: csipkés tortapapírt, hogy papírangyalkákat készítsek - így néznek ki egészen konkrétan egy negyvenvalahány éves nő adventi álmai. Tortapapírt nem találtam, de vettem virágot, mert a friss virág ugyancsak elengedhetetlenül fontos. 

Hamarosan jön egy ismerősöm reggelire. Már megterítettem az asztalt. Idén nem szervezek, ahogy szoktam, nagyobb, sétával vagy énekléssel összekötött adventi összejövetelt, de, mert számomra az adventhez hozzátartoznak a megterített asztal melletti gyertyafényes beszélgetések, lesz néhány mikrovendéglátás, egy-egy reggelire vagy kávéra szóló meghívás. Mindkettőhöz elég az, ami amúgy is van itthon: kenyér, vaj, sajt, tojás, gyümölcs, tea, s legújabb "találmányom", az előre elkészített gofritészta, amiből bármikor bárkinek tudok készíteni néhány friss darabot. Friss virág is van szinte mindig az asztalon.

Nincs időm, később dolgoznom kell, hosszas előkészülést igénylő étkezések előkészítésére. De amennyi időm van, az elég. S aki egy ilyen szürke reggelen vagyok, s ami a hűtőszekrényemben van, az is elég. Nem tudnék akkor sem sokkal többet nyújtani, ha órákig öltözködnék, készülődnék.

Adventben éppen ez a szép: hogy jöhetek, ahogy vagyok. Csak jöjjek, soha ne hagyjam abba, hogy jöjjek, és nyújtsam ki a kezem, az adásra, az elfogadásra.

3.

Mikor a lányaimmal utazom valahova, mindig nagyon gondosan tervezem meg az utat. S mindig megpróbálok egy fénypontról is gondoskodni, valamiről, amire majd mindig emlékezni fogunk. Edinburghba az advent előtti napokban utaztunk, november utolsó hetében. Bár nagyon szerettem volna valamilyen koncertre vagy színházelőadásra jegyeket venni, egyszerűen semmit sem találtam. Minden, ami érdekelt, néhány nappal később kezdődött. 

Ekkor jutott eszembe, hogy menjünk el egy igazi délutáni teázásra. 

A hely, amit kinéztem s körülbelül az én pénztárcámra is méreteztek - nem a legolcsóbb, de nem is a legdrágább -, már december végéig le volt foglalva. Így jutottam el egy olyan hotel étterméhez, ami tulajdonképpen messze meghaladja a lehetőségeimet. Ide foglaltam asztalt, az utazás utolsó napjára, egy igazi festive afternoon tea-re. Mert néha, és ez most ilyen pillanat volt, ideje van a pazarló, soha vissza nem térő, ragyogó gesztusoknak.

Csodálatos volt. Minden. Mesebeli. 

A készülődés, hogy már itthon azon gondolkodtunk, mit vegyünk majd fel. Az izgalom, hogy vajon egyáltalán beleillünk-e majd egy ilyen gyönyörű környezetbe. Feltétlenül szeretném, hogy a gyermekem elhiggye magáról, bárhova beleillik, ahova szeretné. 

A vegetáriánus menü - ez mindkettőnknek fontos volt és amúgy nem mindenütt lehetséges. A tea. A szendvicsek, a többféle scone, a sütemények. 

A friss virág az asztalon, a damasztszalvéta, a karácsonyfa, a kandallóban pattogó tűz, a dekoráció, a szőnyeg, a függöny, az illatok, a klasszikus zene, a részletek, a figyelmes kiszolgálás, s főleg a   le l a s  s  u  l   ó   idő. 

A szépségnek megvan az a tulajdonsága, hogy kicsit képes megállítani az időt. Lehetetlen rohanva enni egy szépen megterített asztalnál.

S nincs annál maradandóbb, értékesebb, mint időt tölteni valakivel, akit mindennél jobban szeretek. 

Tizenhárom óra tizenöt percre kaptam időpontot és a foglalásnál ott állt, hogy tizenöt óra negyven percig nyugodtan maradhatunk - ezt az információt nagyon hasznosnak találtam. Végül, mert valóban nem siettettek, ennél majdnem fél órával később léptünk ki az ajtón.

 

Odakint már sötétedett. 

Csendes, ünnepi fényekkel díszített házak között mentük végig a megállóig. 

Majd szótlanul, csordultig telt szívvel néztünk ki az ablakon, ahogy később a busz visszakanyargott velünk a szállásra, a délutáni csúcsforgalomban, az adventi utcákon.