Mikor tegnap késő délután a lányommal néhány Edinburghban töltött gyönyörű nap után az amszterdami repülőtéren leszállva azt nézegettük, melyikünknek melyik kapuhoz kell mennie a saját további gépéhez, azt mondtam: ez egy csodálatos kezdőpillanat lenne egy szép adventi filmben. A sok igyekvő, várakozó, a repülőtéri kijelző és tájékoztató táblákat figyelő utas. A háttérben a karácsonyi zene. Friss kávé és duty free parfümök illata. A sok élettörténet, amiről egy-egy ember fáradt arcát a tekintetünkkel futólag érintve fogalmunk sem lehet. Én a müncheni gépet kerestem, a gyermekem Berlinbe tartott tovább. Néhány perc múlva elbúcsúztunk egymástól.
Mikor az utazást terveztük, azért nem korábbra az év folyamán, mert időt akartunk hagyni magunknak a várakozásra. A Vorfreudera. Valaminek előre örülni: kevés ennél szebb, kedvesebb dolgot tudok elképzelni. És aztán átélni, megélni, amikor valóban ott van, jelen lenni, elfogadni azt, ahogy ténylegesen alakul. Részletes útinaplót írni. És minden pillanatot megköszönni, majd, mint nagyra becsült emléket, őrizni egy életen át.
Az utóbbi hetekben sokat gondolkodtam a már akár hagyományosnak is mondható adventi bejegyzéseimen. Nem az volt a kérdés, hogy írjam-e őket ebben az évben is. A hogyanján gondolkodtam, lehetséges újításokon, esetleges előre meghatározott témákon, s hogy mennyire legyen ünnepi, mennyire legyen lelki, mennyire legyen hétköznapi, kinek akarjak kimondatlanul is megfelelni. A már létező adventi könyvek, online olvasnivalók sokasága is elbátortalanít: egészen biztos vagyok benne, nincs szükség még egyre. A kevesebb, főleg ebben az időszakban, valóban több.
Az advent egy olyan belső utazás, ahol biztos a megérkezés. Elindulunk, s felénk is elindul valaki. Ahogy az anya-lánya utazásunk elején is biztos lehettem: mindketten elindultunk, s Amszerdamban találkozunk, hogy onnan együtt repüljünk tovább. Maga az utazás, a programok, a látnivalók, bár minden részlete szép volt, mégis, csak másodlagos fontosságú. Az a pillanat volt a legszebb, amikor megpillantottam rég látott gyermekemet a mozgólépcső tetején. A találkozás volt a legszebb. S ez nem ér véget az utazással, szépségét hordozom a búcsúzás után is.
Végül úgy döntöttem, úgy írom ebben az évben is az adventi kalendáriumot, ahogy mindig , s ahogy azt a legjobban szeretem: örömmel, őszintén, ünnepien és hétköznapian, mindig éppen azt, ami van, mint egy személyes útinaplót.
