Az év utolsó reggele

olyan, mint az összes többi. Mégis különleges.

Már világosodik, mire egy csésze frissen főzött kávéval leülök az íróasztalhoz.

A téli reggelek fénye utánozhatatlanul szép. A vékony hórétegben mindenütt apró állatok nyomai s a kert ropogó, fagyos fehérsége már a napfelkelte legelső sugarát is felfogja, majd százszorosan szétszórja, egy részét továbbtükrözi az ablakomra, amin éppen kinézek. 

A tegnap kiteregetett ruhákat fújdogálja a szél, nagyokat lebben a szürke abrosz, amelyre idén is lecsorgott a csonkig égett karácsonyi gyertyák viaszából néhány csepp. Szinte érzem a friss illatot, ami majd betölti a házat, amikor, még mielőtt lemegy a nap, behozom és szétteregem őket. Az új év első reggelén a száraz ruhák hajtogatása lesz majd a legelső feladat.

 

Szeretem az szilvesztert.

Szeretek ilyenkor visszanézni az elmúló évre, s előre is tekinteni. 

Az elmúlt napokban teleírtam egy fél füzetet különböző, csak nekem fontos listákkal, például arról, mire lehetek méltán büszke - azzal a megjegyzéssel, hogy akármilyen pici teljesítmény is számít. Először nem jutott eszembe semmi, de aztán annyi minden felragyogott. Mikor magamat túlszárnyalva voltam bátor, amikor jókor mondtam ki az adott helyzetben megfelelő szót, az új dolgok, amiket tanultam, a szép tárgyak, amiket készítettem, a munkám, az utazások, a kapcsolatok rám eső része - ezek mind fontosak és nem maguktól pottyantak az ölembe. S hogy egész évben írtam a blogot! Csak ilyenkor látom, mennyire nem magától értetődő ez, mikor egy-egy intenzívebb időszak után olyan nehéz visszajönni.

Írtam listát arról is, hogy mitől félek, s hogy mire vágyok.

Arról, hogy milyen ötleteim vannak a következő évre. (Rengeteg. Némelyik két lábbal áll a földön. Némelyik vagy eggyel. Némelyik pedig a fellegekben repked.)

S végül arról, hogy milyen erőforrásaim vannak. Milyen jól bejáratott gyakorlatok, amelyek naponként elvégezve segítenek, hordoznak, jóban-rosszban.

Mert nem hiszek abban, hogy holnaptól képes lennék, vagy akár szükséges lenne teljesen újat kezdeni. 

Nem nagyon hiszek az újévi fogadalmakban. 

De hiszek a megújuló erőforrásokban.

Hiszem, hogy naplóírás gyakorlata - s ezen belül a szép, köszönetre méltó dolgok napi felsorolása - továbbra is segíteni fogja az életemet. Minden nap megtapasztalom, milyen érzés, néha a legsötétebb helyről elindulva, újra és újra a fénybe írni magamat.

Hiszek a mély, lassú, igényes, koncentrált olvasásban.

Hiszek a napi, időjárástól és kedvtől független sétában.

Tulajdonképpen ennyi. Tulajdonképpen semmi új. Mert mindegyik gyakorlatnak sok-sok rétege van, mindegyik egy-egy külön kastély, amelyben még sok felfedeznivaló szoba van.

Ma reggel, mielőtt sétálni indultam az erdőbe, felírtam egy darab papírra egy mondatot, a legfontosabbat, amit éppen előtte olvastam. Majd séta közben elővettem, annyiszor újraolvastam, míg már olvasás nélkül is fel tudtam mondani, míg már magam sem tudtam, fák vagy szavak között járok-e, míg imává nem váltak bennem, útmutatóvá, fényforrássá, amit bármikor elővehetek, amikor szükségem lesz rá.

Köszönöm az egész évi olvasást. 

Köszönöm az időnkénti visszajelzésre fordított időt és energiát, s a csendes olvasást is nagyon köszönöm. 

Az elmúlt majdnem tizennyolc év alatt sokféle ok és indíttatás miatt írtam ezt a blogot. Hogy megmutassam magam, hogy ne érezzem magam a messzi távolban olyan egyedül, a visszajelzések miatt, az elismerés miatt, hogy megosszak valamit, amit láttam, tanultam, hogy visszaadjak valamit abból a sok jóból, amit magam is kaptam. 

Ma már sok mindenre nincs szükségem. 

És ezt jó így kimondani. 

Hogy tulajdonképpen nincs szükség arra, se nekem, se másnak, hogy írjam ezt a blogot.

Mert így minden bejegyzés, amit a jövő évben is nagy örömmel tervezek írni, nem szükségből, nem hiányból fog megszületni, hanem bőségből, játékból, az ötletek és a szív gazdagságából.

 

Szép, boldog új évet mindenkinek!

24.

Szenteste reggelén korán keltem, még sötétben.

Ma különösen fontosnak éreztem, hogy így, az adventi út végén, az ünnep kezdetén ébren várjam a fény érkezését. Hogy visszanézzek a megtett útra és külön-külön megköszönjek mindent.

Mikor kivilágosodott, hosszú sétára indultam az erdőbe.

 

Az éjjel havazott. A szomszédok már javában lapátolták a havat a házaik előtt. Én csak átlépdeltem közöttük, boldog karácsonyt kívánva mentem tovább, úgy léptem be az utca végén a fák közé, mintha egy kapu előtt állnék, s mögötte ott lenne, szimbolikusan, az ünnep.

Hálás vagyok, hogy idén is írhattam az adventi bejegyzéseket.

Köszönök minden jó szót, minden kedves visszajelzést.

Áldott, szép karácsonyt kívánok mindenkinek,

szeretettel,

Márta.

23.

És miután mindent megtettem, amit csak lehetett, amire a szívem, erőm, az ötleteim, a memóriám megsegített, rá kell jöjjek, hogy

nem elég. 

 

Nem úgy nem elég, hogy bárki is - magamat beleértve - elégedetlen lenne velem, vagy ha egy kicsit még jobban igyekeznék, megüthetném a mércét, hanem úgy, hogy amire a szívem mélyén leginkább vágyok, azért nem kell megdolgozni, nem lehet kiérdemelni. 

 

Ünnep-automata nem létezik.

 

Vannak, akik a hajdani idők szép hangulatára vágynak.

Vannak, akik meghitt együttlére. Hogy a székek ezúttal ne maradjanak üresen.

Vannak, akik fehér karácsonyra.

Vannak, akik arra, hogy kicsit boldogabbnak érezzék magukat, vagy kevésbé kétségbeesettnek, hiszen kívülről szemlélve mindenük megvan, amiről itt ember álmodhat: család, ház, jólét, biztonság.

Vannak, akik békére vágynak. Tűzszünetre.

Nagyon kevesen merik bevallani, hogy az elvárások, kívánságok végül nem teljesülnek, vagy nem úgy. 

Pedig ez a felismerés nagyon értékes. Ajándék.

Mert ezzel a tudással a sok adventi sürgés-forgás, sütés-főzés, piros masnis készülődés csupaszív szeretetből történik. Nem cserébe valamiért. Nem azért, hogy boldogabb legyek vagy jobban szeressenek. Hanem mert nem tehetek másképp. Mert ez vagyok én. Megérintett a szeretet. Túlcsordult a szívem.

S megnyílik a szemem azokra az ajándékokra, amelyek elveszíthetetlenek.

Az öröm és erő ajándékára, ami akkor is adatik, ha fáj a szívem, ha elmarad a hangulat, üres marad a szék s érintetlen a teríték. Akkor is, ha a gesztusaimat nem viszonozzák. Ha baleset történik, vagy tragédia.

Olvasom, újra és újra, az legelső karácsony történetét, ahol, mondhatni, egyetlen elvárás sem akkor és úgy teljesült, ahogy elképzelték. 

Ma megpróbálom elengedni a saját elvárásaimat.

Helyet készítek az elképzelésnek, hogy az ünnep idén egészen váratlan módon is érkezhet.

Hogy talán nem ott fogom megtalálni, ahol szoktam. Nem a gyertyafényben, nem az ajándékokban, nem a fenyőillatban. 

Lehet, pont a mindenáron elkerülni kívánt helyeken vár rám. Ahol összetört bennem valami. Ahol nem tudom, hogyan tovább.

Vagy egy mély, felszabadult lélegzetben, mikor karácsony éjjelén majd lefekvés előtt még kimegyek az udvarra s felnézek a sötét égboltot beragyogó csillagokra.

22.

Ma délután aludtam egy nagyot. Arra ébredtem, hogy odakint esik az eső s a szél nekifújja a cseppeket az ablaküvegnek.

A délelőtti istentisztelet után elmentünk még a városban a karácsonyi vásárba. Egyfajta válaszként - jobb ötlet híján - a tegnapelőtt esti szörnyű eseményre. 

Este pedig elautóztunk a szomszéd faluba, ott is meghallgatni az adventi éneklést, zenélést.

Mint mindent, a megérkezést is gyakorolni kell.

Minél több last minute tennivaló lenne, valahogy annál nyugodtabb leszek.

Ilyen tökéletlenül is, ilyen befejezetlenül is, ilyen végtelenül érzékenyen mindenre ami fáj és törékeny és szép - már készen állok.

Soha nem lehetek ennél sem felkészültebb, sem felkészületlenebb.

Mert valóban, eljön egy nap, amikor rájövünk, hogy az úton nem megyünk és nem jövünk, amikor az út már nem is út, hanem egy hely.*

* There is a day

when the road neither

comes nor goes, and the way

is not a way but a place.

(Wendel Berry)

21.

Ma reggel későn ébredtem. 

Nem csoda. Alig tudtam aludni az éjjel.

Tegnap este az egyik gyermekünk beírta a családi WhatsApp csoportba, hogy a városban, ahol tanul, éppen behajtott valaki autóval a karácsonyi vásárban a tömegbe, de ő már busszal hazafelé tartott ebben az időpontban, ne aggódjunk, jól van.

Utána éjszaka közepéig a híreket néztem, miközben feltekert fűtés mellett, kötött pulóverben és a jó meleg dunyha alatt is úgy éreztem, mindjárt megfagyok. Pedig csak a halvány szele csapott meg a mi-lett-volna-ha lehetőségeknek.

 

Lassan megnyugszom, egész délelőtt a karácsonyfát díszítettem.

Közben Händel Messiását hallgattam, időnként beleolvasva a szövegbe: Tröste dich, mein Volk, spricht dein Gott. Vigasztaljátok, vigasztaljátok népemet.

Nehéz megtalálni az egyensúlyt a félelem érzése és aközött, hogy nem engedem, hogy tönkretegyen. Nem engedem, hogy meghatározza az életemet.

 

Azokban a pillanatokban, amikor sikerül, olyankor sejtem egy kicsit, hogy mit jelent az a szó, hogy kegyelem.

20.

Ma reggel egy adventinek egyáltalán nem nevezhető feladattal foglalkoztam:

átnéztem a bankszámlakivonataimat. Osztottam, szoroztam.

Felírtam, mennyi a fizetésem, s hogy ebből mire mennyit költök. 

A ház körüli javításokat és rezsit nem, de a kettőnk - és a macskák - számára szükséges ételt, a kisebb háztartási eszközöket én fizetem. Szóval, egy része erre megy. 

Egy része könyvekre, ruhára, utazásra. Állatorvosi számlára. Ajándékokra. Fonalra. 

A gyerekeknek egy-egy szerény, de megbízható és rendszeres összeg. 

Semmi különös, csak egy hozzám hasonló élethelyzetű nő átlagos költégvetése. 

Van egy adakozási keretem is, ami a szívügyeimet fejezi ki: hitélet, környezetvédelem, gyerekek. 

 

Néhány hete megvettem egy magazint, amiben, mint oly sokszor, adakozásra felszólító mellékletek is voltak, főleg így karácsony közeledtével. Ezeket általában olvasás nélkül dobom el, mert mindig úgy érzem, már elértem a limitet. Nem tudok többet adni és köszönöm, de nem akarok több szívszorító sorsról tudni. De itt, mivel nagy betűkkel írta a borítékon, kislányok támogatásáról volt szó, s lehetséges, hosszú távú keresztszülőségről, igazán hátrányos helyzetű országokban, elolvastam. Talán nem kellett volna. Majd félretettem, hogy még meggondolom. Bár már tényleg, tényleg elértem a limitet.

Ma reggel nézegettem a költésgvetésemet s éreztem, milyen könnyű azt gondolni, hogy ami van, nem lesz elég. Milyen könnyű, hiszen pénzről nem sokat beszélünk, úgysem tud róla senki, megspórolni a világ összességének szempontjából fontos összegeket. Könnyű arra gondolni, nélkülünk sem fog összedőlni, amúgy tényleg nem. Majd megoldják valahogy. Éreztem, ahogy ezektől a szűk gondolatoktól hogyan szorul össze a gyomrom, hogyan apad el egy fontos forrás a szívemben.

Majd mégis másképp döntöttem. Megnöveltem, csak tíz százalékkal, az adakozási keretemet. Ezen belül pedig átcsoportosítottam néhány összeget. S eszembe jutott, hogy igazából van néhány olyan online újság megrendelésem, amit ki sem használok igazán. Ezeket mind lemondtam. 

Majd rákerestem a magazin mellékletében szereplő szervezetre s jelentkeztem keresztszülőnek. 

Néhány perc múlva már jött is a válasz egy névvel, egy fotóval, egy mosollyal, egy gyönyörű, ragyogó, bizalommal teljes szempárral. 

Mind az én kicsi keresztlányomhoz tartoznak. 

S hirtelen olyan kicsi lett a földkerekség, vagy talán csak a szívem olyan tágas, hogy belefért egy pillanatra az egész világ.

Érzem és tudom, jó döntés volt. Hosszú távú, a szükséghez viszonyítva nagyon szerény, de jól meggondolt, megbízható, vállalható döntés. 

Ebben a pillanatban csak így tudtam legyőzni a félelmet, hogy amim van, nem lesz elég.

Elég lesz, feltéve, ha vigyázok a forrásaim tisztaságára. 

Ha nem a fontos dolgokon spórolok. 

Amúgy, persze, tévedtem. 

Bankszámlakivonatokat nézegetni, költségvetésekkel zsonglőrködni, számolgatásokkal bajlódni a legadventibb tevékenység a világon, ha arról van szó, hogy helyet készítsünk egy gyermeknek.

19.

Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét...*

Reggel az óra csörgésére ébredtem, s óráknak tűnő másodpercekig, percekig nem tudtam leállítani, mert alvás közben elfeküdtem a kezeidet. Lassan tért vissza belém az élet, felkeltem, hosszasan zuhanyoztam, majd kávét főztem és naplóírással kezdtem a napot.

Most már késő délután van. Annyi minden történt ma, s közben meg semmi különös. 

Kávéztam a szomszédasszonnyal. Ez általában több órát jelent, de ma egész nap nem siettem.

Kötöttem néhány sort az újonnan elkezdett karácsonyi zoknihoz, ami az enyém lesz.

Ajándékot hozott a postás, egy olyan személytől, akitől nem számítottam ilyen gesztusra.

Elővettem a karácsonyi recepteket s a hozzávalókat: liszt, cukor, tojás, vaj. Szerecsendió, ánizs, fahéj, szegfűszeg.

Nagy kedvvel és örömmel fogtam hozzá a sütemények elkészítéséhez. 

Éreztem, mennyire szerencsés vagyok, hogy annyi mindennel szeretek foglalkozni. Hogy nem azért csinálom, mert muszáj vagy szokás, hanem tényleg, csakis azért, mert szeretem.

Meghoztam egy elhúzódó, nehéz döntést.

Csalódást okoztam - a világos döntések velejárója - egy nagyon kedves személynek.

Majd hosszú sétára indultam a szemerkélő esőben.

Minden apró részlet különleges boldogsággal töltött el: a nedves mohaszőnyeg puha tapintása, a égbolttal teli tócsák látványa, a pici esőcseppek megérkezése a - csak most érzem, mennyire - fáradt arcomra, fölöttem a csupasz ágak szépsége, mikor végre felemeltem a fejemet és felnéztem a szürke égre, a friss levegő, amit mélyen belélegeztem - egyáltalán, a lélegzés csodája, nem szabad belegondolni vagy elkezdeni számolni, hogy ki-be, ki-be -, s a csepergés hangja a bádogtetőkön, mikor az erdei körút után újból visszaértem a faluba.

                                                           **********

 

Karácsonyi készülődésként ma azt a feladatot adtam magamnak, hogy időnként, mikor eszembe jut és miközben végzem a ma esedékes teendőket, tudatosítsam magamban, milyen érzés emberi testben, emberként élni. 

 

Mit hallok, mit látok, milyen illatokat érzek és milyen ízeket. 

Minek örülök, mitől leszek szomorú.

Milyen érzés szeretni, dolgozni, felelősséget vállalni, elengedni, elfogadni, meglepődni, békére lelni, szépnek látni az arcomat, megköszönni a testem teljesítményét s ezt a majdnem ötven évet, amit kimondani is sok, de aminek egyetlen napja is, a legszokásosabb is, maga a csoda.

Hamarosan forró fürdővízet engedek a kádba, s teszek bele árnika illatú fürdősót, azt írja a dobozon, hogy segít ellazítani az izmokat. Sehol nem lehet annyira érezni, milyen jó emberi testben élni, mint egy kád meleg, illatos fürdővízben egy-egy fárasztó időszak végén. 

Ha jól belegondolok, lehettem volna bármi más is. 

De embernek születtem. 

S a megtestesült Ige ünnepére készülve nem tudok ennél szebbet elképzelni.

* János evangéliuma 1:14

18.

Adventi jegyzetek az angyalokról:

A nemfélést - nekem - gyakorolni kell. Ezért már advent első napjaiban kitettem az összes díszangyalt, hogy emlékeztessenek az angyali üzenetekre: 

ne félj, Mária,

ne félj, Zakariás,

mindezt egy-egy olyan helyzetben, ahol az érintett személyeknek minden okuk megvolt a rettegésre. 

Persze, utánaolvastam. 

A félelem egy alapérzelem. 

Mint minden érzelem, nem döntés kérdése.

 

De az már igen, hogy mihez kezdjek velük.

Félni, félelmet érezni, megijedni önkéntelen és emberi reakció egy eseményre, egy veszélyre, egy lehetséges forgatókönyvre.

Félelemben, ijedten, rettegve élni viszont döntés kérdése. 

Azt hiszem, az angyali üzenet ezt jelenti: 

minden félelem és ijedtség ellenére mégse éljetek félelemben.

Az angyali jelenlét nem mindig drámai. 

Néha onnan ismerhető fel, hogy egy általános kétségbeesett, panaszos hangulatban valaki a többségtől eltérő üzenetet hordoz. A háborús hírek közepén kimondja a béke szót. Csak hogy megőrizze, mint elképzelhető lehetőséget. 

Az utóbbi időben azt vettem észre, nagyon könnyű tömegpánikot előidézni. 

Átéltem ezt egy kóruspróbán, ahol valaki felvetette a megdrágult ingatlanadó témáját, amit olyan felzúdulás követett, hogy alig lehetett elkezdeni a próbát. Mintha a drágulás olyan hallatlan esemény lenne manapság. 

Vagy egy szemináriumon, ahol a küszöbön álló elekronikus páciensakták bevezetése miatt mindenkiből kitört a felháborodás, a félelem, mindenki elkezdett egyszerre beszélni, s az előadó alig tudta befejezni a mondanivalóját.

De előfordul bármelyik munkahelyen, közösségben, ahol olyan hamar úgy kanyarodik a társalgás, hogy közösen kibeszélik egy éppen hiányzó munkatárs, személy összes hibáját - nincs is ennél erősebb közösségkovácsoló erő.

Ha ilyen helyzetben valaki csendben marad, majd valami jót mond az adott személyről, valami reménytelit és észszerűt a drágulás, a változások ellenére - olyan, mintha angyal jelent volna meg a tömegben.

Adventi szívgyakorlat:

odafigyelni az ilyen különleges, csendes üzenetekre,

én magam váljak, az általános hangulat ellenére, a remény, a szépség, a jóság üzenetének hordozójává.

 

Holnapra meghívtam az egyik fiatal szomszéd nőt kávéra. Tudom, tudva vagy tudtomon kívül, bár ő soha nem gondolna így magára, egy angyalt fogok megvendégelni. * 

Végül.

Az angyalnak az a feladata, hogy üzenetet hozzon-vigyen.

Megijed és határozottan elutasítja, ha őt magát imádják, és nem azt, akit képvisel.

Plusz egy szép, szokatlan gondolat Martin Schleske hegedűkészítő mester Werk/Zeuge című könyvéből.

Egyik részben arról ír, hogy amikor belsőleg kicsinek érzi magát, bár pont egy olyan helyzetben van, amikor biztos, nyugodt fellépésre lenne szüksége, például egy előadás vagy egy különösen igényes ügyfél érkezése előtt, visszahúzódik a szobájába és szárnyakat növeszt.

Igen, szárnyakat.

Megáll egyenesen és elképzeli, hogy a lapockáiból nőnek ki, egyelőre még összezárt tollakkal. Majd lassan felemeli a karjait, közben rázó mozdulatokkal, mintha tornagyakorlatokat végezne, elképzeli, hogy kirázza a tollakat, kiráz mindent, amit tisztátalan, s hogy közben a szárnyak fehérré válnak, s körülbelül négy méter magasra nőnek.

Így áll ott néhány percig, felemelt karokkal és szárnyakkal, szinte szemmagasságban az angyalokkal, majd leengedi a karjait, de vigyáz rá, hogy a szárnyak a magasban maradjanak.

Majd ezzel az istenadta méltósággal fog neki a mindennapi élet feladatainak.

 

* Zsidókhoz írt levél 13:2

17.

Egy kócos, (túl) korán reggel készült videóban az adventi kézimunkáimról mesélek egy kicsit, fogadjátok szeretettel. 

Ma már a tizenhetedik papírajtót nyitottam ki a kalendáriumon. Ahányszor ránézek, kicsit szomorúan tudatosítom magamban, hogy valóban eltelt ennyi nap. 

Arra gondolok, jó lenne, ha tovább tartana ez a különleges időszak. 

Jó lenne, ha jobban felkészülhetnék az ünnepre, ha nem lennék pont most beteg, bár határozottan úgy érzem, az vagyok, mind inkább az leszek, ami nem csoda, túl sokan köhögtek mostanában körülöttem. 

Az adventi öröm egyik titka talán éppen ebben rejlik: a végességben, a tökéletlenségben, az erőtlenségben. 

Hogy végre megértsem: az ünnep ajándék. 

Csak azzal tehetem tönkre, ha azt hiszem, rajtam áll vagy bukik.  

Ha elutasítom, ha nem fogadom el.

16.

 

Minden - külső, belső - utazásnak van egy-egy mélypontja. 

Tulajdonképpen még különösebb ok sem kell hozzá.

Mert azt, hogy éjfél után - hasmenés miatt feltétlenül szükséges - macskafürdetéssel kezdtem a vadonatúj napot, vagy hogy korán reggel munkába menet, még sötétben, telibe találta az autó bal visszapillantó tükrét egy szembejövő jármű, nem nevezném igazán nyomós oknak. 

Körülbelül egy hete írom az adventi képeslapokat. Most már ott tartok, hogy csak meg kellene címezni a borítékokat, s már postázhatom is őket. De ez a szép, várva várt, aprócska feladat is hatalmas hegynek tűnik éppen, s ha jól sejtem, ma sem lesznek elküldve. Különben is nyolc perc múlva zár a posta.

Mi segít:

nem túlelemezni, nem elítélni magamat, hogy miért nem ragyogok adventi fényben,

celluxszal megragasztani valahogy a visszapillantó tükröt, épp csak annyira, hogy vissza tudjak pillantani, amikor ma este még beautózok a férjemért a városba ( a másik autó szerelőnél van),

megágyazni, mert ma reggel elmaradt,

megírni a mai blogbejegyzést, nem pánikolni, hogy már megint ilyen későre maradt, vagy ma talán el is marad,

holnapra halasztani a képeslapokat,

főzni egy kanna teát,

megtornáztatni az íróasztal mellett berozsdásodott testemet,

mégiscsak megcímezni a borítékokat,

elolvasni két oldalt az adventi könyvből,

elég lesz egy is,

kihúzni néhány elemet erről a listáról,

gyertyát gyújtani, a fény felé fordulni, beismerni, hogy

attól még, hogy ilyen kaotikusra sikerült a nap, még 

nem veszett teljesen kárba, volt benne érték, s bár 

már csak néhány órányi idő van hátra belőle,

még mindig megragadhatom a gyeplőt,

még mindig széppé tehetem.

15.

A mai nap a Gilmore Girls sorozatnak arra a részére emlékeztet, amikor Lorelai és Rory négy hálaadási (Thanksgiving Day) ünnepre is hivatalosak és megoldják, hogy mind a négyen részt vegyenek.

Reggel istentiszteleten voltunk, ahonnan azért nem lehetett ma hiányozni, mert én magam is részt vállaltam benne. Körülbelül két hónapja valaki egy írócsoportott szeretett volna alapítani, ahol egy-egy bibliai szöveg alapján mindenki megírta volna a saját esszéjét, történetét. 

Semmi kedvem nem volt hozzá. Nekem az írás magányos tevékenység, nem tudtam elképzelni, hogy rendszeresen találkozzak másokkal, ahol felolvassuk és véleményezzük az írásokat. 

De mert kevesen jelentkeztek, s mert kedves nekem az ötlet gazdája, igent mondtam. 

Mária és Márta történetét vettük alapul, erről írtunk. 

S ma fel is olvastuk a műveket.

Természetesen meglepődtem és megszégyenültem, mert nagyon szép műhelymunkák születtek és nagyon sokat tanultunk egymástól. 

Miután felolvastam az én írásomat, máris vettük a kabátunkat, hogy egy órányi késéssel, de elinduljunk a munkahelyem karácsonyi ebédjére. 

Közben írtam egy üzenetet a kórus csoportjába, hogy ugyan nem fogok odaérni a beéneklésre, de mire kezdődik a koncert, ott leszek. 

Utána még a desszert után is maradtunk, hosszasan beszélgettem szinte mindegyik munkatársammal.

Hazaérve átöltöztem, összekészítettem a kottákat és a hóviharban felgyalogoltam a dombon át a templomhoz, a hagyományos adventi jótékonysági koncertre, ahol a környékbeli kórusok, népzenei- és fúvós együttesek közreműködésével egy afrikai településnek gyűjtünk adományokat.

Sehol nem tudtam teljesen ott lenni.

Mégsem szerettem volna sehonnan sem teljesen hiányozni. 

Mert mindegyik alkalom egy-egy fontos igenem eredménye. 

Szinte az egész életem, egyetlen napba összesűrítve, szinte minden, amiért hálás vagyok és amit szeretek. 

Szinte mindenkivel találkoztam, aki ilyen-olyan módon, de része a mindennapi életemnek. 

A fáradtság amit szinte alig érzek, jóleső fáradtság.

 

Valamiért úgy alakult, hogy az adventi időszak, bár mindenki elcsendesedésre vágyik, mégis a nagy találkozások és ünnepségek és események időszaka. 

Ma egyszerűen csak köszönöm, hogy vannak helyek, csoportok, asztalok, ahol nekem is helyem van, rám is számítanak, engem is várnak.

14.

Ma beautóztam a városba - egész héten erre vártam -, hogy megvegyem a karácsonyi ajándékokat. 

Nagyon szeretek ajándékozni. 

De tudom, milyen könnyű valamit, ami szép és kedves - legyen az ajándékozás, vendéglátás vagy ünnep -, merő stresszforrássá változtatni. 

Ezért meg tudom érteni az ismerősömet, aki megbeszélte mindkét vejével, hogy meghatározatlan időre az lesz a karácsonyi ajándékuk, hogy nem ajándékoznak egymásnak semmit. 

Egy másik - egyedülálló, férfi - ismerősöm azért nem ad ajándékot a családjának, mert nehezen tudja elfogadni, hogy a másik fél megpróbálja ezt valamiképpen viszonozni, ha lehet, még túl is szárnyalni, nagyságban, értékben.

Mások azt mondják, nincs szükségük semmire. Mindenük megvan. Ha mégis kapnak valamit, azt mondják, nem kellett volna.

Az ajándékozáshoz való viszony eléggé bonyolult, pedig a lényege egyszerű: 

az az ember, akit megérintett a szeretet, szinte képtelen nem ajándékozni. 

 

Az igazi ajándéknak nincs köze ahhoz, kinek mi mindene van már. Sem ahhoz, mi hiányzik, mire lenne szüksége még. 

Nem mindenki ajándékkal fejezi ki a szeretetét. 

Nem minden ajándékra lehet masnit kötni. Van, ami megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan. Nekem ajándék, ha valaki szépen öltözködik, ha valaki választékosan beszél, egy-egy szép mondat vagy szó.

Egy Selma Lagerlöf idézet szerint ajándékozni azt jelenti, hogy valamit, amit legszívesebben megtartanánk saját magunknak, odaadjuk másnak. *

 

Ma beautóztam a városba, ajándékokat venni. 

Kisvárosról van szó, szerencsére nincs nagy választék. 

De van két könyvesbolt és néhány ajándékbolt. 

Mindent megtaláltam, amit kerestem: szappant, könyveket, képeslapot, gyertyát, teát.

Minden olyan gyönyörű. 

S bár remélem, majd örülni fognak a megajándékozottak, tudom: senki sem annyira, mint én.

* Schenken heißt. einem anderen etwas geben, was man am liebsten selbst behalten möchte. (Selma Lagerlöf)

13.

 

12.

Megállni, várni, figyelni - látszólagos passzivitást kifejező szavak. 

Titokban hőstettek végrehajtására, elismerésre vágyó lelkünk számára talán nem is a legvonzóbbak. 

 

Néha még az is nehezemre esik, hogy megvárjam, míg a másik befejezi a megkezdett mondatot, főleg, ha azt képzelem, úgyis tudom, mit fog mondani. 

 

Legutóbbi vendégemnek olyan sok közölnivalója volt - elképesztően kedvesnek tartottam a lelkesedését -, hogy jóformán hozzá sem nyúlt az előkészített ételhez, pedig többször is próbáltam kínálni.

 

Azért is szeretem a karácsony előtti időszakot, mert bár szinte képtelenek vagyunk megnyugodni, a meghívás mégis pont erre szól, hogy megálljunk, várjunk, figyeljünk.

 

Néha csak olyan apró, de fontos gyakorlatot végzek el, hogy tényleg, időt szánok egy nyugodt reggelire. Ma ébredés után lementem a faluba, a kávézóban mézszínű volt a fény a reggeli derengésben. Utána, miközben a telefonom már jelezte, új munka érkezett, még felsétáltam a templomig s a dombon át, kerülőúton haza.

 

Néha képes vagyok, mielőtt válaszolok valamire, vagy megírok egy üzenetet, megállni néhány másodpercre, hogy végiggondoljam, muszáj-e most valami kioktatót mondani -  általában nem muszáj -, néha nem.

Tegnap megkérdeztem a kolléganőmet, szokott-e egyáltalán ebédszünetet tartani. Azt válaszolta, délben csak iszik gyorsan egy kis vizet és bekap valami édességet. Pedig nyugodtan elmehetne sétálni is egy fél órát.

Meg-megállni, várni egy kicsit, kivárni, megvárni, figyelni, felfigyelni, odafigyelni - ezek a szeretet kifejezésének legszebb eszközei. 

Önmagukban véve is már-már lázadásnak számítanak, titkos fegyvernek a perfekcionizmus és általános fogyasztás elleni küzdelemben. 

Van bennük valami végtelenül vigasztaló, lassan derengeni kezd előttem: 

ha engedem magam félbeszakítani, nem hogy nem maradok le a történetemről, hanem pont akkor fog beteljesülni az, amiért dolgozok, amire várok. 

Még akkor is, ha minden másképp alakul, mint ahogy elképzeltem.

11.

Tegnap kora este, hat óra után, már csak én maradtam az irodában. Ahogy becsukódott a a kolléganőm után az ajtó, elindítottam a telefonomon egy karácsonyi dallistát. Csend volt, készültek a frissen sült bérelszámolások, s közben az O holy night szólt halkan a háttérben. Mikor nyolc óra után elindultam haza, már csak az én autóm várakozott a parkolóban. Lassan, óvatosan vezettem a sötét, kanyargós utcákon az erdőkön át. Az autó utazó templommá vált, halkan zúgó csendje esti imára késztetett. Hazaérve kivilágítatlan, hideg ház fogadott. A férjem tegnap még nálam is későbbig dolgozott, ránéztem az órára: még hátravan fél órája az esti ügyeletből, egy óra múlva ő is hazaérkezik. 

Hogy fény fogadja, az első dolgom az volt, hogy felkapcsoljam az adventi fényfűzéreket a kis, saját ültetésű fenyőn a ház előtt, a fenyőgirlandon az erkély korlátján s a nagy csillagokat a nappali és a lépcsőház ablakában. Feltekertem a fűtést, vacsorát adtam a macskáknak s előkészítettem a miénket is: apró gesztusok, az egyik legotthonosabb, legadventibb dolog a világon - előkészíteni valakinek a szép hazaérkezését. Csupa hétköznapi, szinte gondolkodás nélkül elvégzett mozdulat, melyeknek az értékét, míg magától értetődően adhatjuk és kapjuk, nem ismerjük fel, nem becsüljük, nem köszönjük meg eléggé. 

Végül az adventi koszorú gyertyáit gyújtottam meg a megterített asztalon.

A újonnan megjelent karácsonyi filmek, melyek a megszólalásig hasonlítanak az elmúlt évek filmjeire, s melyekben, mintha csak másfél órányi idő-hógömbök lennének, mindig minden jól alakul és csodálatos, ragyogó vége lesz, nagyon jól felszabadítják egyébként a gondolkodás alól a napi munkában elfáradt agyat. 

Tegnap este inkább megmaradtam, kibírtam, hogy megmaradjak a saját, kevésbé tökéletes, de mégis nagyon kedves, nagyon szeretett világomban. Kiteregettem az örömeimet, a bánataimat. Az adventi gyertyák fényében mindegyiknek van helye. Hozzátartoznak a történetemhez. Újból és újból elfogadom őket. 

Műtörténetek helyett igazira vágyok.

Pont erre, ami van.

Mert az igazi öröm is csak itt, a reális élet talaján tud növekedni, csak itt tud valódi, éltető gyümölcsöt teremni.

10.

Tegnap délután nagy kedvem támadt kipróbálni az új sütipecsétemet. Sütni csakis kedvvel érdemes, így lesz igazán finom. Elővettem a ráadásként kapott receptet is és mindjárt két adag tésztát is előkészítettem, annyira bíztam a sikerben. Mert sütni csakis bizalommal érdemes. 

250 g liszt, 125 g hideg vaj, 100 g porcukor, 1 tojás és egy csipet só - olvastam az egyszerű receptben. Ezeket gyors mozdulatokkal, hogy a vaj fel ne melegedjen, összegyúrni és hűtőszekrényben pihentetni egy órát - a recept szerint fóliában, de én egy jól zárható edénybe tettem. A tésztát háromfelé osztottam, az egyik részébe vaníliás cukrot, a másikba fahéjat, a harmadikba kakaót tettem.

Utána, egyszerre csak egy kis adagot elővéve a hűtőből, kinyújtottam a tésztát - 4-5 mm vastagságúra -, és, ahogy az eladó hölgy magyarázta, kicsit megliszteztem a tetejét, hogy száraz legyen. Óvatosan telepecsételtem a kinyújtott tésztát, majd egy pezsgőspohárral kiszaggattam, sütőpapírral bélelt tepsire helyeztem a kekszeket és még 15 percen át pihentettem őket hideg helyen. Végül 200 fokon körülbelül 8-10 percig sütöttem őket.

Ahol nem liszteztem be eléggé a tészta tetejét, ott beleragadt a pecsétbe a túl puha tészta. Mikor próbáltam kimosni a beragadt tésztát, túl sokáig tartottam a vízsugár alatt, a sütés végére ezért egy kicsit megrepedt a fa. Elég egy tiszta kefével csak röviden megvizezve tisztítani. A tésztába - valószínűleg - nem szabad sütőport tenni. Nagyon kell vigyázni a tészta hideg tárolására, a sütés előtti újbóli lehűtés is nagyon fontos, csak így lesz egyszerre puha és ropogós a keksz, így tartja meg a mintát.

Mindennek, ami fontos, milliónyi apró titka van. Még egy ilyen kicsi süteménynél sem mindegy, hogyan bánunk vele. Hogyan formázzuk, hány percig, milyen hőmérsékleten pihentetjük. 

Hát akkor még az elmondhatatlanul fontosabb emberi szívekhez mennyivel nagyon körültekintéssel, gondossággal kellene közeledni. Szegény férjem a minap - ahogy máskor velem is előfordul - véletlenül rossz helyen, rossz időben ejtett ki a száján néhány meggondolatlan szót, fél napon át alig tudtam megszólalni, annyira megbántódtam. A megbocsátásra való készség nélkül teljesen elképzelhetetlen lenne még a legegyszerűbb emberi kapcsolat is.

 

Ma van az Emberi Jogok Világnapja. Azt ünnepeljük, hogy minden emberi lény szabadnak születik és egyenlő méltósága és joga van. Végigolvasva az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát meghatódom, gyorsabban kezd el dobogni a szívem az olyan nagy szavak láttán, mint szabadság, méltóság, igazság, béke. Úgy mondom ki, úgy írom le őket, mintha törékeny, drága kincsek lennének.

Már nem emlékszem pontosan, hogyan jutottam el a kekszsütéstől az emberi jogokig. Talán úgy, hogy mindkettőhöz ugyanaz a hozzáállás szükségeltetik: szeretettel, a nagy szavakat apró, praktikus csodákra váltva, a részletekre való odafigyeléssel, a másik egyedisége iránti tisztelettel és nagylelkűséggel.

9.

 

8.

 Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap. Legyetek tehát ti is türelemmel, és erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van. *

Ma reggel, miközben ki-kinézek a mozdulatlan, ködborította tájra, a föld drága gyümölcsére várakozó földművelőről olvasok. Hirtelen egy mókust veszek észre, hosszú ideig keresgél, az udvarunkon elrejtett mogyorók után kutat, több-kevesebb sikerrel. 

Utána megint csend. Akárhányszor kitekintek a nap folyamán, ugyanaz a kopárság. Úgy tűnik, nem történik semmi. Szinte elfelejtem a földbe ültetett virághagymák reményét. A rózsák, a gyümölcsfák türelmes, szótlan ígéretét.

Tegnap elautóztunk egy körülbelül fél órányira levő tóhoz. A hóborította fenyők, a ködbe vesző táj, a befagyott tó s a csontokig hatoló hideg mélyen megérintette a szívemet. Magamra ismertem a téli tájban. Felismertem a saját lelkem, saját történeteim némely töredékét, ahol, most úgy tűnik, nincs élet. Mintha befagyott volna minden.

Az elmúlt napokban rengeteg időt töltöttem azzal, hogy újratelepítsek egy olyan programot, amivel már ötödik éve végzem a templomunk kis közösségének a könyvelését - a tipikus önkéntes munka, amit mindenki messze elkerül és végül jobb jelentkező híján, nem egészen önkéntesen te magad kapod meg -, s ami a laptopom elromlása miatt elveszett. Sok email és telefonálás után - az adatok visszaszerzése ügyében - most tartok ott, hogy újrakezdhetem az idei év könyvelését és a további pluszmunka ellenére úgy érzem, itt már fellélegezhetek. S arra gondolok, hogy ezt nem látja senki. Kicsit olyan, mint a téli táj, valahol a föld mélyén dolgoznak a földművelő által a maga idejében elvetett magvak, de ez nem látszik. 

 

Mikor a hét elején egy munkahelyi szemináriumon vettem részt, egy adott pillanatban elöntött valami mélységes hála. Az előadók tudása miatt, amit én - tulajdonképpen ingyen, mert nem én fizettem érte -, meghallgathatok. Jegyzeteket készíthetek és ezek később segíteni fogják a munkámat. A kávé és a kifli miatt, sőt, müzli és gyümölcs is volt, többféle, s víz, többféle szörp - ezeket mind kigondolta valaki, s gondoskodott róla, hogy szépen elrendezve ott legyen a kávészünetben. Minden, ami magától értetődő vagy már természetesen elvárjuk, azért van ott, mert valahol valaki, valószínűleg különösebb köszönet és látszat nélkül, elvetett néhány magot.

Ezért szeretem az adventet. 

A csendje miatt. 

A türelme miatt. 

Az kopársága miatt. 

Nem jut eszembe egyetlen másik ünnep sem, ahol a földművelő, vagy a könyvelő, vagy a tanár, a szülők éveken át tartó, tulajdonképpen különösebb látszat nélküli munkáját és reményét ünnepelnénk. 

Nem azt a pillanatot, amikor már nyilvánvaló és büszkeséggel tölt el az eredmény. 

Hanem amikor még nem látszik, amikor még nem biztos semmi.

Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap.

* Jakab levele 5:7-8