5.

Az elmúlt hetek, napok utazásai során láttam egy fiatal, harminc év körüli párt, akik hozzám hasonlóan leszálltak az egyik vonatról, majd a másik vonat indulásáig beültek az állomás nagy, kopott termének egyik sarkában berendezett kávézóba. Előttem szálltak le a vonatról, előttem mentek le, majd fel a lépcsőkön a hosszú, huzatos aluljárón át.

A nő feltűnően passzív volt. Nem tűnt betegnek vagy szomorúnak, de nyilván, senki sem tudhatja, mi minden lehet egy-egy arc vagy helyzet mögött. Nem volt kedve tolni a bőröndöt. Amikor a partnere átvette tőle, hogy levigye a lépcsőn és odaadott helyette egy egészen kicsi, könnyűnek tűnő válltáskát, egyszerűen leengedte, úgy húzta maga mellett a földön, míg a férfi át nem vette tőle azt is. Időnként lenézett rá, kicsit csodálkozva, kicsit bosszúsan, mégis türelmesen, mintha képtelen lenne elhinni a helyzetet.

Éhes voltam. Vettem magamnak egy müzlis-gyümölcsös joghurtot és egy kávét, majd leültem egy éppen felszabaduló asztalhoz. Egy idő után észrevettem, hogy az előbb, akaratlanul is megfigyelt pár a szomszédos asztalnál ül. A férfi éppen letette a szendviccsel, üdítővel megpakolt tálcát, majd később visszament kávéért is. Egyetlen szót sem szóltak egymáshoz. Mindketten elővették a telefonjukat, majd szótlanul falatoztak.

Közvetlenül advent előtt volt. S arra gondoltam, ismerem ezt az érzést. Minden oldaláról ismerem. Ezt a passzivitást. Erőtlenséget. Amikor semmihez nincs kedvem. Amikor csak ülök a lassan hömpölygő időben, valamilyen, akármilyen csatlakozásra várakozva. Vagy amikor küszködöm, viszem mindenki összes terhét, de valamiért úgy tűnik, mégsem elég. Nem értékelik, nem köszönik. Természetes.

Ahogy ott ültem, várakozás közben egyszer csak besütött a nagy, régimódi ablak színes üvegén át néhány pillanatra a nap. Az egész hideg állomásépület színes mesevilággá változott hirtelen. 

S ez eszembe juttatta, hogy minden pillanatban benne van a ragyogás lehetősége. 

Egyetlen szerető gesztustól és tekintettől élővé, fénylővé válhat minden. 

A legszótlanabb kapcsolat is. 

A legkedvetlenebb, legfáradtabb szív is. 

A legvigasztalanabbnak tűnő, céltalan út is, ilyen váratlanul, meglepetésszerűen, adventi úttá válhat.

Nem biztos, de lehetséges, igen.