Konfetti.

Ma délelőtt találtam egy apró gyíkot a földszinten, a folyosón, a padlószőnyeg közepén. Nagyon száraznak tűnt, nem tudom, honnan és hogyan került ide. Talán a házban töltötte a telet? Gyengéden kivittem az esőtől friss kertbe - én még a zümmögő legyet is gyengéden fogom be és engedem szabadon -, s miután zavarodottan nézelődött egy ideig, boldogan vetette bele magát az új életébe. (Egyszer egy teknősbékát is megmentettem a faluban, az autóút közepén vándorolt, az autók elhaladtak felette. Felvettem, s minden házba becsengettem a környéken, míg találtam valakit, aki sejtette, honnan szabadulhatott el.)

Megírtam és postáztam három képeslapot.

Behoztam egy csokor orgonát a kertből, idén a szokásosnál körülbelül három héttel hamarabb kinyíltak.

Főzés közben rádiót hallgattam. Igazi analóg rádiót, amit a konyhaablak párkányán tart az ember és kihúzza az antennáját, s addig tekeri ide-oda az oldalán a gombot, míg nagy recsegések között rá nem talál a kedvenc rádióállomására.

A nap utolsó, alkonyodó fényében az ablak mellé ültem, s csendben addig olvastam, míg el nem jött a lámpagyújtás ideje.

Konfetti. 

Így nevezem ezeket az apró történeteket, amelyek mindenképpen érdemesek az összegyűjtésre, a megemlítésre. 

Mit érdekel engem, hogy pár nappal ezelőtt még azt bizonygattam, én már nem írok hálanaplót! 

Persze hogy írok. Már hogyne írnék.

Márta asztala - 6.

A Nick Cave-el készült Faith, Hope and Carnage című interjúkötet olvasását már befejeztem néhány napja, de még itt visszhangzik bennem néhány mondata, ezért egy ideig még itt a helye az asztalomon is. Nick Cave-ről eddig tulajdonképpen csak a Kylie Minogue-al énekelt közös dal, az 1995-ben megjelent Where the Wild Roses Grow jutott mindig eszembe, amit talán még az is hallott valahol, aki a föld alatt élt az elmúlt harminc évben. Márciusban aztán megjelent egy vele készült interjú a Süddeutsche Zeitung hétvégi kiadásában, és akkor elkezdtem hallgatni az albumjait, s végül megvettem a könyvet is. 

Az asztalomon itt van ezenkívül az a díjnyertes fotóm, amit körülbelül tizenöt évvel ezelőtt a gyerekekről készítettem, s itt van az első vázlat, az első próbálkozás, hogy meg is rajzoljam. Ez az a kép, amire halálom órájában is gondolni akarok. Mert ez egy olyan ritka pillanat volt egy családi séta során, amikor száz százalékosan jelen voltam, jó helyen voltam, jó időben és azt is tettem, amit tennem kellett: elővenni a fényképezőgépet és megnyomni a gombot. Ez nem mondható el életem nagyon sok más pillanatáról. Hogy a jót, s hogy jó helyen, jó időben.

A könyvnek és a képnek csak első pillantásra nincs köze egymáshoz.

Mikor a könyv vége felé megkérdezik Nick Cave-től, hogy tulajdonképpen mi az üzenete, mit akar kifejezni azzal a sok mindennel, amivel mostanában foglalkozik - dalszövegírás, éneklés, albumok, koncertek, könyvek, egy honlap üzemeltetése, ahol közvetlenül válaszol a neki feltett kérdésekre s újabban a kerámiái is -, azt válaszolta, hogy semmit sem akar kifejezni. Kérni akar valamit. Kegyelmet. Felmentést. Bűnbocsánatot.

Kilenc évvel ezelőtt meghalt a tizenöt éves ikerfiai közül az egyik, mégpedig úgy, hogy életében először egy társával kipróbálta a kábítószert, s annyira rosszul lett, annyira zavart, hogy felmászott egy sziklára és lezuhant. Nick beszél arról, hogy nem hibáztatja önmagát kifejezetten, de ott van egy nagy súly a szívén, hogy apaként az ő felelőssége lett volna jó helyen lenni, a megfelelő időben, neki kellett volna megmentenie a fiát, de éppen akkor másfele nézett, nem volt elég éber. Azzal, hogy a művészet által megpróbál szépséget visszahozni a világba, úgy érzi, jóvátehet valamit, hozzájárul egyfajta egyensúlyhoz, akármilyen apró módon. A feleségével együtt tudatosan az élet és az alkotás felé fordultak a baleset után, különben úgy érzi, nem élték volna túl. A koncertjein sokkal személyesebb lett, nyitottabb az emberek felé, együttérző mások kérdései és szenvedése felé - ami állítása nem volt természetes jellemvonása, tanulnia kellett - , bár sokan eltanácsolták ettől, attól féltek, így kevésbé lesz titokzatos, rocksztáros. De a fia halála után már soha többé nem lesz olyan az élet, mint előtte, már más dolgok lettek igazán fontosak.

Lehetetlen volt könnyek nélkül olvasni ezeket a sorokat.

Ránéztem az éppen előttem fekvő fotóra, és mélységesen értettem, miről beszél. 

Hogy szülőként, emberként, egyszerűen lehetetlen mindig jó helyen lenni, mindig jó időben. Mindig a jó szavakat kimondani. Soha nem túl hamar, nem túl későn. Ennek a terhét lehetetlen, valóban, még, akkor is, ha soha nem történik tragédia, valami alapvető, mindenre kiterjedő kegyelem, felmentés és bűnbocsánat nélkül hordozni. Amit sokféleképpen lehet kérni, szavakkal és szavak nélkül, de leginkább - és erre most éppen egy olyan rocksztár emlékeztetett, akiről soha nem gondoltam volna -, az élet és mások felé való odafordulással, a kéréssel egyidőben az elfogadással.

Nap végén.

Este van, lámpafénynél írok, olvasok.

Eltelt a nap. A szokásos dolgokkal, amiket úgy szeretek.

Reggel leültem, mint mindig, naplót írni és kávézni. A macskák már ismernek, ilyenkor szó nélkül mellém telepednek.

Ágyvetés és mosogatás után elkezdtem dolgozni.

Munka után porszívóztam, felmostam, majd készítettem magamnak egy salátát.

Utána felöltöztem s elindultam, elintézni sorban a postát, a vásárlást, s a könyvtári könyveket a városban.

Két napja halt meg Paul Auster, az ő tiszteletére kivettem a Winterjournalt, amit már hangoskönyv formájában is meghallgattam.

Végül még összehajtogattam három kosárnyi tiszta ruhát, végre.

A nap minden perce, helyzete egy-egy kapu. Nem mindegyiknek szentelek különös figyelmet. De néhánynak igen. Néha. S úgy is lépek át rajtuk, mintha egy ismeretlen, különleges helyre vezetnének. Egy titkos kertbe. Mintha a kapun túl egy utazás várna rám. 

Minden olyan pillanatban, amikor képes vagyok úgy nézni egy emberre, feladatra, utcára, házra, könyvre, mintha nem ismerném - mint ahogy nem is ismerhetem, hiszen minden helyzet, ember, feladat más, még ha azt képzelem is, tudok róluk mindent -,  minden ilyen szándékos nem-tudásban nagy erő van. 

Tele van szépséggel. 

S lehetőséggel. 

Hogy legalább időnként úgy éljem az életemet, olyan szeretettel és odafigyeléssel, mintha minden nap az utolsó lenne. 

Vagy inkább úgy, mintha az első.

Májusi reggel.

 

A nappaliban ülök.

A frissen műtött macskát felügyelem s arra gondolok, meg kellene mosnom a hajamat. Arra gondolok, milyen csodálatosan hétköznapi ez a pillanat. 

Odakint orgonaágak lengedeznek a szélben. Az utolsó korty kihűlt kávét már a jövőben fogyasztom el. 

Aranyló patak az idő. 

Néha lehajolok, hogy bögrévé formált tenyérrel kiemeljek megőrzésre egy-egy vízcseppet. Az ilyen jelentéktelen, semmi különös pillanatok, mint a mostani, különösképpen is érdekelnek. Nem élveznek védettséget, különös figyelmet, de csak azért, mert ezekből van a legtöbb.

Néha, mintha sodródó falevél vagy virágszirom lennék a víz felszínén, versenyt úszok az idővel. Nem állok meg, nem nézek vissza. Nem tervezgetek. Nem őrzök semmit és nem félek. Nem is akarok győzni. Csak együtt úszni az idővel.

Az üres papír az asztalomon a patak. Felszínén meg-megcsillannak a napsugarak. A töltőtoll a tenyerem. A távolban az életemet látom, s az ismeretlen jövőt. Nem lehet kiszámítani, bebiztosítani. Remélem, még mindig tele van meglepetésekkel. Csak a jelen pillanatot lehet megélni, megköszönni, kiemelni, majd szabadon ereszteni.

Lecsavarom a kupakot - gyönyörű hangot ad, ahogy halk kattanással ráillesztem a toll végére -, s elindulok. Beleírom magam a messzeségbe.

Márta asztala - 5.

Délelőtt az ebédlőben szeretek leginkább tartózkodni. A napsugarak átragyognak a keletre néző ablak előtt levő nagy fenyőfa ágain, s csoda szép fényjátékot - vagy árnyékjátékot? - hoznak létre a faasztalon éppen szétteregetett tárgyakon: a tengerparton készült fotókon, a rajzfüzetemen, s a két különleges könyvön, amiket mostanában mindig kéznél tartok. 

Az egyik egy Ana Blandiana című verseskötet, eredeti nyelven, amit múlt ősszel vettem Kolozsváron, mert a verset, azon az oldalon, ahol a könyv, mikor kezembe vettem, véletlenül kinyílt, egyszerűen gyönyörűnek találtam. 

A másikra a kerti házban leltem rá nemrég, a középső lányunk tulajdona. Volt néhány év, amikor folyton rajzkönyveket adtunk neki ajándékba, mert szeretett és tudott rajzolni. Most én használom az egyiket. Így rajzoltam már - több-kevesebb sikerrel - nárciszt, körtét, falevelet, egy fél barackot, egy szem cseresznyét, egy szál szegfűt, egy szőnyegen heverésző macskát. Megtanultam, hogy bármivel is próbálkozom, a fény és árnyék váltakozásától válik többdimenzióssá, élővé.

Mikor vissza-visszaolvasok egy-egy naphoz tartozó naplóbejegyzést, még a legszebb napokon is azt látom, ha őszinte vagyok, legalább saját magamhoz, mindig van benne öröm és vannak benne nehéz, bonyolult gondolatok és érzések is. Ezért nem vezetek már (csak) hálanaplót, mert ez utóbbiaknak is méltó helyet szeretnék adni. Egyszerre, ugyanazon az oldalon, ugyanabban a szívben. 

És valóban, akárcsak az ákombákom rajzaim: érzésem szerint én magam is árnyaltabbá válok. Valahogy élőbbé. Észreveszek olyan apróságokat is, amiket eddig nem. És hihetetlenül tudok örülni is, a legapróbb szépségnek is. Még akkor is, ha nemrég még szomorú voltam. 

Még akkor is? 

Valószínűleg helyesebb így: 

talán éppen azért.

Márta asztala - 4.

Mert úgy szerette Isten a világot, olvasom, hogy odaadta - egészen konkrétan, a történelem adott helyén és időpontjában -, azt azt egyetlent. Lehet szeretni az egész világot, de lehetetlen csak úgy, nagyjából, általánosságban. Akármennyit gondolkodom, arra a következtetésre jutok újra és újra, hogy bármiről, bárkiről is állítanám, hogy szeretem, ez csak részleteiben lehetséges. Ha odafigyelek arra az egy tennivalóra, arra az egy emberre, arra a konkrét helyzetre és helyre, ahol éppen vagyok. Úgy általában véve a világ egy eléggé kétségbeejtő hely, de részleteiben mégis nagyon-nagyon szerethető és kedves.

Talán ez az egyik legreménykeltőbb gondolat, hogy a legfáradtabb reggeleken, a legnehezebb helyzetekben is meg lehet találni azt az egy igazán szép részletet, ahonnan újrakezdhetem az egészet. Ha az egész nappali valahogy éppen kaotikus állapotban van is,  hála főleg, de nemcsak, a cicamicáknak, elrendezek szépen egy tenyérnyi helyet az asztalon, s innen már, úgy érzem, el tudok indulni.

Ezen a tenyérnyi helyen ma egy komplett virágoskert van. A tegnapi havazásban leszedtem az összes földig hajló, vacogó, fagyos tulipánt, s az odakintre tervezett lassú virágzást átváltottuk egy, a legjobb esetben is csak néhány napig tartó, de annál extravagánsabb bentire. Az egyetlen igazán fontos tennivaló ma: elidőzni a szép jelenlétében.

A virágvázák mellett jelenlegi olvasmányok : Marion Milner A Life of One's Own és Polcz Alaine Macskaregény című könyve. Apropó macskák, apropó regény: majdnem sikerült a kettő mellé behozni még egyet. Egyik este kiengedtem őket egy kicsit a balkonra - fokozatosan próbáljuk meg őket a kinti léthez is hozzászoktatni, előtte még némi állatorvosi beavatkozás is szükséges -, s mikor néhány perc múlva rájuk pillantottam, már csak az egyiket láttam. Lenéztem a ház elé, látom, ott van egy vörös macska. Odakiáltok a férjemnek, siessen ki gyorsan, kiugrott a balkonról a Mr. Darcy, próbálja meg visszahozni. Rohant szegény, ahogy csak tudott, próbálta édesgetni a macskát, s akkor látom, ott vannak mellettem a balkonon a sajátjaink, mind a kettő. A ház előtti példány csak véletlenül járt éppen arra, s csak a jó szerencséjének köszönheti, hogy nem lett ő is, tetszik-nem tetszik, örökbe fogadva.

Virágok és macskatörténetek. Meg sem érdemlek ekkora gazdagságot. Ennyi már elég, akár egy egész életre elegendő ok lenne arra, s mennyi minden van még, hogy teljes szívből szeressem és örüljek az életemnek.

Macskatörténet.

Lementem a földszinti mosókonyhába, betenni mosni az utazás után egy adag ruhát. A sarokban észrevettem a dobozokat, postán érkeztek az elmúlt hetek folyamán. Még nem bontottam ki őket. Tudtam, mi van bennük. Utólagos ajándékként a születésnapomra fogok kapni a nagylányunktól két cicát. Egy hét múlva érkeznek. A dobozokban szeretettel összeválogatott és megrendelt, egyenesen idepostázott cicatartási hozzávalók: kaparófa, etetőtálkák, párnák, játékok. Talán azért sem bontottam ki eddig őket, mert ez azt jelentette volna, végérvényesen elismerem: egyelőre nem lehet újból kutyám. Még mindig összeszorul a szívem, ha eszembe jut, milyen szép volt vele az élet. Nagyon szerettem. Úgy éreztem, mindenképpen szeretnék másikat. Szerettem volna újra az életembe azt a fajta társaságot, hűséget, amit véleményem szerint csak egy kutya adhat meg. De mivel nem egyedül élek ebben a háztartásban, s a másik fél nem tudja ezt a lehetőséget – remélem, csak egyelőre – elképzelni, kompromisszumos megoldásként megegyeztünk, hogy addig is befogadunk két cicát, akiket a mostani, már második gazdájuk, különböző okok miatt nem tud tovább megtartani. 

Felemás érzésekkel gondoltam az érkezésükre. Vártam is őket, meg nem is. Örültem is nekik, meg nem is. A mosógép elindítása után elkezdtem lassan kibontani a dobozokat és egyenként megcsodálni, a szőnyegen egymás mellé szépen elrendezni a tárgyakat. Majd mindenféle előkészület és kényszer nélkül, magam számára is meglepően, hirtelen kimondtam csendesen egy szót: igen. 

Olyan sokáig küzdöttem, olyan nehezen mondtam le arról, amit én szeretnék. 

Ezzel a rejtett “igen”-nel viszont egy apró, láthatatlan ajtót nyitottam a szívemen. Tágasabb lett a világ. Eldöntöttem, helyet készítek néhány macskatörténetek. Az előre kigondolt álmaimhoz képest másak lesznek ezután a hazaérkezések - másképp üdvözöl egy kutya, másképp egy macska -, de hirtelen el tudtam képzelni, hogy ezek sem lesznek kevésbé szépek.

***

Három nappal ezelőtt megérkeztek. 

A kezdeti káosz után lassan kialakul egy új rend. Időnként még mindig elfog néha a jeges rémület, ha arra gondolok, mekkora felelősséget vállaltunk magunkra. Ilyenkor, mintha éreznék a küszködésemet - mely akkor is egészen másról szól, ha közben macskákról beszélek -, és letelepednek mellém bizalommal, csendesen. 

Igen, macskákról szól ez a történet. 

De igazából életbátorságról is, tágasságról, láthatatlan ajtókról, szeretetről, újrakezdésről.

Márta asztala - 3.

Hello today! Itt vagyok. Új nap, új hét, új napló. Új én. Ez utóbbi, mint ahogy a felirat tanúsítja a nem egyforma, kissé ütött-kopott almákról a boltban: szépséghibákkal. 

Körülbelül egy hete a balkonon kezdem a napokat. Ülök a derengésben, a pizsamámra ráveszem a vastag finnországi pulóveremet, vállam köré tekerem az adventi sálat is. A keleti égbolt bordós-szürkés hátteréből felszínre bukkan egy repülőgép. Csíkot húz maga után, ami a még láthatatlan nap fényétől egy merő aranyszínű ragyogás. A dombtetők szigetként emelkednek ki a finom, fátyolszerű ködtakaró alól. Nyugaton ugyanaz a kékes rózsaszín árnyalat, amit a tengerparton is lehetett látni hajnalban, mikor lementünk a partra megnézni a napfelkeltét. 

Minden reggel leírom a füzetembe, milyen az ég, leírom a napfelkeltét, a felhőket, a fényt. Minden reggel új és más. Megunhatatlan. Közben úgy érzem, mindjárt megfagyok, mégsem tudok elképzelni ennél szebb napkezdetet. Mikor fél hetet harangoznak, kiiszom az utolsó korty, már teljesen hideg kávét a csészéből, rácsavarom a kupakot a tollra, becsukom a füzetet és visszalépek a meleg szobába.

Komorebi* álmok.

A héten majdnem sikerült - két nap, tehát majdnem ötven százalékos sikerrel - betartanom az elhatározást, hogy komolyan veszem az ebédszüneteimet. Tehát hogy akkor is időben megebédelek és utána sétálok egyet a faluban, ha arra, így majdnem száz százalékos home office alkalmazottként senki nem "kényszerít". Ha nem figyelek - bizonyíték rá a frissen diagnosztizált teniszkönyök is - , rettenetes főnöke tudok lenni saját magamnak. Egyszer elmentem az erdőbe, a másik nap pedig a postára, feltenni két képeslapot. Mindkét alkalommal azzal zártam a sétát, hogy rendeltem egy espressot a kávézóban, ahol a déli időszakban többnyire nyugdíjasklubok tagjai üldögélnek nagy nevetések és beszélgetések közepette. Plusz én. Én csak a könyvem társaságában. Aktuális olvasmányom az 1794-ben megjelent Xavier de Maistre könyv, A Journey around My Room (Utazás szobám körül) címmel. Az írót egy párbajozási malőr miatt negyvenkét napra szobafogságra ítélik s ő elhatározza, hogy utazással fogja tölteni az időt. Mert véleménye szerint a közvetlen közelünkben levő tárgyak, festmények, könyvek is lehetnek ugyanolyan érdekesek, mintha messzi földre utaznánk valami újdonságot látni.

Ma délután, mikor végre lecsukhattam a laptopomat és megpróbáltam rendet tenni az asztalon keletkezett káoszban, hirtelen feltekintettem és ránéztem a párkányon levő cserepes növényre. Illatos vitorlavirág a neve (spathiphyllum wallisii), s a szokásos téli sínylődés után, mióta több a napsütés, hihetetlenül megszépült. Szélesen kiteregette a leveleit, kényelmesen elhelyezkedett, s nemrég hozott egy virágot is, ami valóban úgy néz ki, ahogy a neve is sejteti: mint egy vitorla. Angolul peace lily a neve, ami egyszerűen gyönyörű. Évek óta itt él velünk, de egyik információt sem tudtam róla eddig. Direkt letöltöttem egy növényfelismerő applikációt, hogy végre utánaolvassak.

Mikor felpillantottam, az ragadta meg a figyelmemet, ahogy a hófehér virág összegyűjtötte, majd megszűrve továbbadta - nekem -  a fényt. Az ablak másik oldalán levő nagy fenyő ágai szelíden lengedeztek a szélben, s a kis vitorlán át keletkező árnyékmozi eszembe juttatta Donata Wenders gyönyörű komorebi alkotásait a Perfect Days című filmben, ahogy mozgóképek formájában próbálta bemutatni nap végén a nyugovóra térő Hirayama álmait. 

A hasonló látvány engem nem elalvásra késztetett, hanem arra, hogy végre felébredjek. Hogy hagyjam a káoszt és vegyem elő, mielőtt továbbvándorol a napfény, a kamerát. S hogy készítsem el - mert valóban nem kell messze utazni ahhoz, hogy igazán szépet lássak -, a saját álomképeimet.

* Komorebi jelentése: a fák ágai között átszűrődő napfény

Márta asztala - 2.

Az asztalomon ma kiteregetem a tengert.

Az öcsémmel úgy döntöttünk, idén a tengerparton ünnepeljük meg az egymás utáni napokra eső születésnapjainkat, a szüleinkkel és azon családtagjainkkal együtt, akik el tudtak jönni. Ezeknek a gyorsan, álomszerűen eltelt napoknak az emlékeit rendezgetem az asztalomon, átmenetképpen, gyengéd visszasorolásként a mindennapokba. 

Ma három, nem is tárgyat, hanem tárgycsoportot vagy inkább gondolatot választok ki abból, ami előttem található.

Az első egy egyszer használatos kamera. Hasonlóval megajándékoztam az unokahúgaimat és sógornőmet is. Főleg a gyerekeknek volt érdekes megpróbálni, egyrészt egyáltalán megérteni, miért van szükség rá, másrészt úgy lefotózni valami egyedit, hogy annak a végeredményét majd csak akkor fogjuk meglátni, ha előhívatjuk a filmet. Azt én is beláttam, hogy tulajdonképpen igazuk van. Miért kellene ilyesmivel bajlódni az okostelefonok világában. Javíthatatlanul régimódi és analóg emberként mégis úgy gondolom - s együtt el is kattintottuk végül az összes rendelkezésünkre álló képkockát -, hogy érdemes gyakorolni a türelmet, együttélni azzal a tudattal, hogy jelenlegi döntéseinknek nem tudhatjuk pontosan előre az utóhatásait, hogy akkor is érdemes élni a lehetőségeinkkel, ha a végeredmény nem olyan lesz, amilyennek elképzeltük. Azt hiszem egyébként, sokkal, de sokkal szebb lesz, mint reméljük.

A második gondolat a tengerparton összegyűjtögetett kincseket öleli át. Kagylók, csiszolt csempe- és üvegdarabok, kövek, színek, formák, törésvonalak formájában próbáltam hazahozni a hegyeket, a tenger illatát, a hullámok hangját, az úszkáló halakat, a reggelenként a kikötőbe érkező halászhajókat, a naplementéket. S főleg az együttlétet. Ott van bennük a teljesség és ott van a hiány. A teljességben a hiány, a hiányban a teljesség. (Nagyon hiányoztak a gyermekeim.)

A harmadik: az elmaradhatatlan könyvek. Megkérdezték tőlem, mit hozzanak nekem Magyarországról. Mi mást, mint könyvet. Győrffy Ákos könyvet kértem, azóta szeretnék többet olvasni tőle, mióta néhány éve megvettem s azóta is újra és újra előveszem A hegyi füzet című könyvét. Kettőt is kaptam. Könnyezve olvastam ki az autóúton hazafelé A csend köreit, s ma reggelre A távolodásban című verseskötetét. 

Mikor az egyik kirándulás alkalmával felkerestük és bejártuk Lun (Pag szigete, Horvátország) híres, gyönyörű olajfa ligetét, az egyik ösvény mentén láttunk egy feltehetően már hónapok óta halott birkát. Eszembe juttatott egy idézetet A hegyi füzetből: "Néhány napja sétám során megpillantottam egy halott birkát. Ott feküdt a dűlőút mellett, már rájártak a hollók és az ölyvek, a gazda éppen készült eltemetni. Apa, ez a birka meghalt? - kérdezte a kisfia. Meghalt, igen, válaszolta. Nem baj, attól még szeretem - mondta ő, és a mosolya a torkomra forrasztott mindent, amit esetleg mondhattam volna."

Néha arra gondolok, amilyen feledékeny vagyok, teljesen hiába írok és olvasok annyit, hiába igyekszem gyűjtögetés és fotózás és mindenféle elképzelhető módon megérteni ezt a világot. De azt hiszem, tévedek. A látszat ellenére semmi sincs hiába. Akkor is, ha csak a könyveket vesszük, néhány hét múlva már a címekre is alig emlékszem, az arra érdemes mondatok, gondolatok mégis megőrződnek valahogy. Csakis így lehetséges az, hogy egy halott birka látványa nem iszonyatot vált ki belőlem, hanem valami szépet, valami reményteljeset, valami múlhatatlant.