Ha kisüt a Nap.

A hosszú télnek, mint olyannak, a végtelennek tűnő, vigasztalan időszakok szóképeként való használata okán kérném szépen akkor az ablakpucolást, mint olyant, a tavasz előhírnökeként figyelembe venni.
Óh, bárcsak lehetne az élet örökös fagyoskodó, színes sállal a nyakamban, jókedvű, napsütötte ablakpucolás!
Ezt a dalt pedig képtelenség mosolygás nélkül - nem is végighallgatni - végignézni.

Zongoratanár kerestetik,

s míg minden bizonnyal meg is találtatik, addig magam próbálom óvatosan felfedezni a billentyűk titkát. Friss gondolat ez a maga határozottságában, de valahogy úgy teszi csillogóvá a szívemet, ahogy sosem hittem volna. A sok-sok, takarítás közben összeszedegetett, kallódó kotta keltette sóvárgáson túl, az időnként kedvetlenséggel gyakorló gyermekeimmel való vesződésen túl, eszembe jut végre-valahára úgy nézni az évek óta itt álló hangszerre, mint egy új, a magam szerény szintjén számomra is bejárható világ eszközére.
Elfogadni (hihetetlenül) későn érő önmagamat, s kissé bepótolni azt, amiről azt hittem, ez már kimarad az életemből - tán még nem késő.
(Szegény Mici. Ő nem szereti a zenét. Miközben én lelkesen "zongorázok", általában méltatlankodóan nyávogva járkál fel s alá a szobában.)

Regensburg (2.)

Inexcusable to travel - or even live - without taking notes.
(Kafka, Travel Diaries)

Regensburg (1.)

A mai nap története az, hogy ajándékba kaptam az egészet.
A bennem élő vándor pedig hosszas térképnézegetés után úgy döntött, hogy elmenjek és megnézzek egy Picasso-kiállítást, s ha már ott vagyok, a kiállítást körülölelő várost is. A napsütéses arcát elrejtette ugyan előlem, de az esős Regensburg is nagyon szép. Kicsit szürkés-barnás, visszafogottan barátságos és - én úgy láttam, s ha én úgy látom, nem szokásom szűkösen mérni a jó szót: egyszerűen gyönyörű.
Átázott kabátomat, néhány apró ajándékot a gyerekeknek, képeket hoztam haza magammal, és persze új gondolatokat, rajzok, esőben zenélő utcazenészek emlékét, az árkádok alatt kéregető koldus asszony szelíd, kedves mosolyát.
Igy volt, igaz volt.

Mélyen repülni.

Olyan tudás ez, amit nem kell - szerencsére - mindenkinek tartósan megtanulnia, én mégis azzal áltatom magam, hogy ez is kell, ez is jó, elfogadásra pedig mindenképpen méltó. ( Mellesleg örömtelien és örökre elnémítja bennem azt az okoskodót, aki sajnálattal, kéretlen tanáccsal vagy üres vigasztalással merészelne hozzászólni más életéhez.)

Szabadidőmben Oscar Wilde De Profundis-át olvasom. A könyv egy börtönben írt hosszú, szívettépő levél - annak a hűtlen barátnak címezve, aki mind anyagilag, mind erkölcsileg tönkretette az író életét. Visszagondol elrontott élete apró rossz döntéseire, majd ezt írja: "Az életben valójában semmiről sem állapítható meg annak döntő avagy jelentéktelen mivolta. Minden dolog egyforma értékkel és fontossággal bír."
Ki tudja...

A múlt év utolsó napjáról egyetlen gondolatot hoztam magammal: hallgatni a jóra hívó mindennapi szóra, még ha csak egy hóborította domboldal alakjában is jönne az elém.

Természetesen lassú és értetlenkedő vagyok. Egy teljes napig néztem a minap a hegy aljában, ahogy rajtam kívül vígan síel az egész világ. S nekem pont egy teljes nap (ha nem számolom az ezt megelőző tizenöt évet) kellett ahhoz, hogy végre, magamtól és ellenállhatatlan kedvvel úgy érezzem: én is, én is! szeretnék tudni vígan síelni.
Ez valóban apró hívás és apró válasz, de ki vagyok én, hogy válogassak.

Azokban a félórákban

mikor hajnalonként még magamban teszek-veszek a konyhában, ciszterci szerzetesek énekét hallgatom rongyosra, nem mintha érteném a latin szövegeket, csak szeretem őket és tudom, hogy ismerős zsoltárok, helyettem elénekelt, az életemre rímelő monoton dallamok ezek. Egyébként megbarátkozom a monotonnal is, a hajnallal is, a konyhával is nagyon szívesen, a latint pedig mindig is kifejezetten szerettem, a szótlanság helyettesítője ő számomra ínséges időkben, mikor egy kapcsolat mégis már-már annyira fontos, hogy az elmondhatatlan hétköznapi, mindennap használatban lévő szavakkal.

Időnként különös helyekre szervírozom a reggelit.

PS :

A végtelen történet véget ér.

Szünidő elején - Karácsony előtt közvetlenül, a szomszéd kisváros könyvtárának aprócska kínálatát átnézve -  főleg Michael Ende és Astrid Lindgren könyveket ajánlottam a gyerekeknek az akkor még örömtelien előttünk álló hosszú téli estékre.
Igy szünidő végén a kiolvasott könyvek és végetért szabadság miatti gyermeki szomorúságot - jobb ötlet híján -  forró csokoládéval próbálom elviselhetővé tenni. Ma reggel újból fehér tájra ébredtem. Kicsit nézegettem, kicsit melegedtem a forró teáscsészémnél,  majd sütöttem egy halom palacsintát. Nem értek az elmúló dolgok miatti bánat enyhítéséhez,  de legalább édessé teszem azt, ha már.

Fülön csípem a bennem élő naplóírót.

Lám-lám, úgy telnek sorban a szép új év napjai, hogy nem írok ide semmit, s a sok mindenen túl, amiben szeretnék szebb, jobb és okosabb lenni - a megtett utak leírásának szokását szeretném így, ahogy van mindaddig megőrizni, amíg csak lehet.
Napok óta rendezgetem a konyhámat, a konyhában a szekrényeket, a szekrényekben a polcokat. Életem örökös rendezgetésének vágya mindig a konyhapolcoktól indul el s általában a ködös jövőbe vész.
A gyönyörű hó elolvadt ugyan, de ugyanolyan szépnek látom a hátramaradt sárt is. A külső tájak számomra mindig szeretett, ismerős belső tájak is. Szeretem az erdőt, az erdőben a hosszú sétákat, a sétákban a gondolatokat, beszélgetéseket - mikor van kivel.
Lassan előveszem napok óta félretett fényképezőgépemet, megnézni, milyen szép szürkés a január lencsén keresztül nézve is. Susan Sontag fényképezésről szóló esszéit olvasva rájövök, a fotózás számomra nem több, nem kevesebb: egyszerűen csak jegyzetelés. Ajándék az élettől. Mert tudom előre, nem fogok visszanézni, mégis fontos itt-ott véletlenszerűen jeleket elejtenem: itt jártam, itt éltem, itt szerettem - ebben az évben is.

A reggeli szürkét

beborítja a csönd, majd apránként a kinti hófehér.
Az év utolsó reggelén azért keltem korán, hogy átgondoljam az évemet, még mielőtt feloldódom a mindennapok mára jutó teendőiben. Végül nem gondolok át persze semmit, mert annál jobban csalogat a domb érintetlensége. Senki sem járt még ott a tegnapi hóesés óta.
Belső rejtekhelyemen - ahol hajlamos vagyok némává és passzívvá dermedni - védtelenné válok, a legapróbb szépség érintésére köddé foszlik minden kérlelhetetlenségem. Úgy érzem, nincs olyan bántás, amit ne tudnék teljesen elfelejteni, beleértve a magaméit is. Arra gondolok, bárhogy is alakuljon a világ s a magam sora, míg vannak benne jóra csalogató szavak, tájak, élmények, könyvek, barátok, ismerősök, ismeretlenek - próbálom őrizni ezt a védtelenséget.
Piros kockás csizmámban nagyot sétálok. Érthetetlenül boldoggá tesz, hogy lábnyomaim kacskaringója hasonlít a mezei nyulak útvonalaihoz, kicsit mindig is hullámosan jártam-keltem ugyanis. Ezzel a görbécskével búcsúzom az évtől, magamban csupa jót és szépet kívánva az egész kerek Világnak.

24.

A harmadik angyalka ruhát ugyan még mindig varrom, de a szívem már készen az ünneplésre.
Szép, jó és békés Karácsonyt kívánok,
szeretettel: Márta

23.

Két nap határán egyensúlyozom, sikertelenül - ámde még mindig éberen. (Majdnem olyan keveset alszom, mint Albert Schweitzer szokott volt, s milyen kár, hogy a köztünk levő hasonlóság ki is merül ennyiben...)
Mielőtt még holnap - halkan, hogy ne zavarjak,- boldog Karácsonyt kívánnék - ma, mikor a készülődések miatt úgysincs ideje senkinek olvasni: hadd köszönjem meg, hogy olvastátok az írásaimat. Az úgy volt, hogy idénre nem terveztem kalendáriumot, de annyian kértétek, hogy egy adott ponton felkiáltottam: ha még valaki rákérdez, rászánom magam. Igy volt, igaz volt.

Ha visszanézek erre az évre, két név, két ember jut eszembe a sok közül, akiknek mind annyi szépet és jót köszönhetek. Gondolataikat, leveleiket olvasva és állandóan újraolvasva úgy érzem, több lettem. Az ő szavaikkal köszönöm meg az egész éves szíves figyelmet:

"Az élet igenlése az a szellemi cselekedet, amely által az ember abbahagyja azt, hogy csak úgy éljen a világban, tisztelettel kezdi saját életének szentelni magát, hogy ezzel valódi értékére emelje azt." Albert Schweitzer

"Ha a világ helyzetére, a személyes sorsunk feletti teljes sötétségre és jelenlegi fogságomra gondolok, akkor a közöttünk levő kötelék - ha csak nem bizonyul könnyelműségnek, márpedig egész biztosan nem az - csakis Isten kegyelmének és jóságának jelképe lehet, ez pedig hitre késztet. Vakok lennénk, ha ezt nem látnánk. Jeremiásnál ugyanez így hangzik: "Mert fognak még szántóföldet vetni ebben az országban..."(Jer. 32:43) - népének legnagyobb nyomorúsága idején olyan volt ez, mint a jövőbe vetett bizalom jelképe. Ehhez hit kell; adja is meg nekünk Isten naponként; nem arra a hitre gondolok, amely kimenekül a világból, hanem amelyik kitart, és a Földet, minden nyomorúság ellenére, amelyben részesít, szereti és hűséges marad hozzá. A házasságunk "igen"-t jelent Isten földjére, megerősítve ezáltal bátorságunkat arra nézve, hogy alkossunk és valamilyen hatást próbáljunk itt elérni. Attól tartok, azok a keresztények, akik csak fél lábbal mernek ráállni a földre, fél lábbal állnak a mennyben is." Dietrich Bonhoeffer
( Brautbriefe Zelle 92: Dietrich Bonhoeffer - Maria von Wedemeyer 1943 - 1945, saját fordítás)

22.

Hóval borított, zárkózott világunk felszíne olyan, mint Narnia mozdulatlansága, gyönyörű - idebent pedig  az élet, amilyenné azt magunknak és egymásnak tesszük. Egyetlen személy részére rendezett lakás-koncertünk - programfüzettel, teával - karácsonyi ajándék a szomszéd idős hölgynek, de igazából bennünket gazdagít.

Feladó nélküli csomagot találok a küszöbön, mikor sütés közben csöngetnek s én kiszaladok ajtót  nyitni. Nagy, nyomdázott betűkkel ott áll rajta a nevem, benne két, otthonról küldött könyv. Az ismeretlen kedvesség megérint, emlékeket ébreszt, könnyeket csalogat. Nem is az, hogy ki küldhette, hanem hogy miért. Ha viszonzás, mit viszonoz. Elengedett kincseim kerülő utakon, sokszorosan térnek vissza hozzám. Titokban azt szeretném: ne cserében, hanem - mint minden ember ezen a Földön - mert egyszerűen csak létezem, s ez épp elég ok volt arra, hogy valaki karácsonyi ajándékot küldjön nekem. ( Köszönöm szépen. )

21.

A városból jövet, az erdő kanyargós útján autózva, a magas fenyők miatt kissé recsegett a rádió. Egy orosz komponálású dal szólt éppen, Simeon dala, hárfakísérettel előadva: Most bocsátod el, Uram, szolgádat békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet, amelyet elkészítettél..., a recsegés miatt kicsit régimódi hangzása volt...a modern eszközök ilyesforma régiessége néhány percre egy új világot hozott létre a kétféleségből, csak ott, csak nekem. Nagyon szép volt.

Még befejezetlen, saját készítésű kis ajándékaimmal foglalatoskodom esténként. Kötök-varrok, míg itt nem ér az éjfél.

A megmaradt adventi percek minden tűnékenységükkel együtt drágák nekem. A kudarcaim, unalmasságom, a gyerekek civakodása, az én civakodásom - mindezek nem bántanak már. Ha megláthatom és felismerhetem, mint Simeon, akárcsak egy recsegő rádióban is az Úr érkezését, bátran hallgathatom a karácsonyi üzenetet, mert az enyém, nekem is szól.

20.

Csak illúzió, hogy lassan véget ér az adventi út - mégis, jól esik majd megállni, ünnepelni.
Megköszönni, hogy a forrás nem apadt el, és egyetlen nap sem kellett éheznünk.
Másban is, bennem is, sokkal több van, mint amit felszínes szemlélődő valaha is láthat.
Titkos belső utaink végén - én bízom benne - talán olyan szépet fogunk látni, hogy értékké válik minden megbánás és félreértés, amiben addig időnként részünk van.

19.

Mikor éjféltájt - amúgy pizsamásan, s bár nem túl nagy méltósággal, de vigyázva törve meg az álmos világ csendjét - kiszaladtam kicsit megkergetni Micit a hóban, már gondoltam, hogy a néhány óra múlva felvirradó hétfő reggelben benne lesz az élet összes gazdagsága. Finom kávé, szerető ölelések, fontos kérdések és még fontosabb válaszok, az én titkaim. Egyetlen pici minta-részletben ott lehet a teljesség szépsége, s a megszenvedett örömben minden bizonnyal az örökkévalóság érintése.

18.

A negyedik adventi gyertya meggyújtásán innen, az idei tél első szánkózásán túl - merthogy majdnem elfelejtettem: még nem vagyok túl öreg a szánkózáshoz... - arra gondolok:
Minden egyes gyertya lángja ünnep: a fény legyőzi a sötétséget.
Aki csendre talál a zajban és egy kis békére a viharban, s valami belső fényre is a nagy külső csillogásban: annak igazi kincsei vannak.
Hiányukat elismerni annyi mint kisírt szemekkel letenni néhány megszokott álarcot. A Karácsony fénye sötétben a legszebb. Nem baj, ha kicsi a ragyogás, csak valódi legyen, s meglássa mindenki, akinek igazán szüksége van rá.