Fény és árnyék

az ember.
Ez elég jó kezdőmondatnak tűnik, amihez egyébként úgy jutottam, hogy már majd' három hete nem tudtam, nem akartam, s nem volt kedvem a fotós házifeladatomhoz, amit pedig mindig szeretek, a legnehezebbeket szeretem a legjobban. S mégis, s mégse. Mert ha van egy feladat, akkor az egészséges akarat és képzelet máris nekifeszül, és addig csinálja, míg lesz valami, de legalább megpróbálta. S ha nem, akkor lassan mindent elfelejt, amit addig megérteni vélt. Használd, különben elveszíted. Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól az is elvétetik, amije volt. Ezek vannak, ezek az igazságtalan, folyton ösztökélő, inspiráló törvényei a létnek...
Szóval a feladat: egy kedvenc képet megpróbálni ugyanúgy lefotózni. Fókusztávolság, blende, fények, világítás, hangulat, minden legyen ugyanolyan. Végül sok nagyon tanulságos tévút után (én képtelen vagyok ugyanolyat, de tanulni így lehet a legjobban, ha megpróbálod és kudarcot vallasz...), kiválasztottam egy gyönyörű képet, egy lányról, aki ablakon át néz ki rád, mosolyog, derűs, magas épületek tükröződnek a feje fölött az üvegen...Az én fotóm az egyik kisasszonyról készült, nem hasonlít az eredetire, magas épületek nem tükröződnek a feje fölött, de a derű, a mosoly, a fény és az árnyék, az nekem nagyon tetszik. Az a legfontosabb, hogy nekem tetszik. Talán egyszer majd meg is mutatom.
Egyébként a feladat utáni játék sokkal jobb volt, csak ő és én, meg a lemenő nap utolsó sugarai, meg az elmaradhatatlan kütyü, meg az elmaradhatatlan fülhallgató. Egy világ, ahova én csak engedéllyel léphetek be, néha-néha.
(Olyan jó, nagyon jó tizenéves kislány anyukájának lenni. )

A tavaszi erdő

az egy csoda. Nem megközelíthetetlen, amit csak nézni szabad, vagy még azt sem. Nagyonis átélhető, egyedül vagy másokkal, s ha másokkal, jár hozzá még némi nyafogás, kifogás, gyerekcipelgetés, másokra várogatás vagy utánuk való vágtatás. Mindenkinek más a ritmusa. Úgy összességében, meg úgy visszanézve azért jó. Nekem amúgy mindig jó, mert nem várom el, hogy tökéletes legyen az összhang, ember és ember között semmiképpen sem, tökéletes kebelbarátot, vagy aki ugyanúgy lép, ugyanazt látja, ugyanazt érzi, ilyeneket én nem várok el. Nem-teljesíthető-megfelelést sürgető lehetetlenséggel nézni valakire, olyan csodálattal és rajongással, amit ember elhordozni csak rövid időre ha tud - nem szabad.
Lehet mégis erősen, kitartóan, örökre szeretni valakit, olyan szeretettel, mely "erős, mint a halál, s legyőzhetetlen, akár a sír"?*
Igen, lehet.
A szívben mélyen ott élő imádásra való késztetés pedig nekem elegendő Isten-bizonyíték.
Szóval az erdő. És ma még anyák napja is van. Biztos kapok majd valami kedvességet. Bár nekem tökéletesen elég amit egyik erősen kamaszodó kisasszony mondott néhány hete: "Meg vagyok elégedve veled. Lehetne sokkal rosszabb is." (Németül mondta, valahogy így: Ich bin zufrieden mit dir. Es könnte viel schlimmer sein.)
Na. Jó lesz ez így.
* Énekek Éneke 8:6

Van ez a tíz perc,

ez a kis bögre teányi idő-rés a reggelben, amit akár arra is felhasználhatok, hogy kitekintsek az ablakon és lássam: odakint esik az eső, fűre-fára, száradó ruhákra. Kedvem lenne magamnak is kiállni, és ki is fogok, hogy rám is, rám is essen.
Hogy miket olvasok: még mindig a József és testvérei-t, lassan haladok, mert lassú olvasásra méltó könyv ez, s mert tavasz van, odakint is milliónyi nézni, olvasnivaló van. A veremben c. rész amúgy nagyon megérintett. "A verem mély volt és gondolni sem lehetett visszamenekülésre abba az életbe, melyet a mélységbe zuhanás előtt élt; oly lehetetlen gondolat volt ez, mint ahogy az esti csillag sem térhet vissza a mélységből, melybe aláhanyatlott, és árnyékot sem lehet elvonni a fekete hold elől, hogy ismét kikerekedjék. De a csillaghalálnak, a holdfogyatkozásnak és a fiú lezuhanásának elképzelése, kinek lakása az alvilág lesz, magában foglalta a csillaghajnal, az újhold és a feltámadás gondolatát is; és József természetes életreménye ebben igazult hitté. Nem jelentette a visszatérést a veremből az előbbi életbe, és a verem mégis legyőzetett benne." (Thomas Mann, József és testvérei)
Sohasem szerettem volna még ennyire megköszönni a vermeket az életemben...Mi lenne velem, milyen lennék nélkülük? ( Több, mint valószínű: egy beképzelt kis liba.)
Hogy miket nézek: Eugéne Atget Paris c. albumát, századjára is. Hogy ne felejtsem el, fényképezni jó, Párizsba vágyni jó, akár egyedül is, és száz év után ugyanezeket a helyeket megkeresni, az is jó lesz,  majd egyszer.
Hogy miket főzök: most éppen teát és kávét. A vendégszobában Thüringen-i barátnőm alszik éppen, a kislányával.  S ha lehetne válogatni a házimunkák között, én örökösen csak teát és kávét főznék vendégszobában alvó barátnőknek, a reggeli csöndben, esős reggeleken, miközben fél zsebkendőnyi konyhakertemben nagyot nő odakint a borsó.

Egyszer,

úgy három éve? - hirtelen nekibuzdulás okán énis! énis! írtam egy bakancslistát, amolyan kisebb-nagyobb teljesen emberi, hozzám hasonló nőcskéhez illő vágyakat tartalmazó kis beírást a noteszem lapjaira. Hogy aztán legyen miről megfeledkezni, meg legyen most mit újból elővenni. A lista így utólag kicsit nevetséges, kicsit szeleburdi, s csodálkozva nézem: minden tételéhez kellek én is, de kellenek mások is. Ettől kockázatos a szeretet, az élet, a minden - hogy nemcsak tőlem függ. Egyébként pedig: még önmagam reális szemléléséhez sem elég csupán csak az, amit én gondolok...
Csak annyit szeretnék mondani, hogy az élet néha meglepő. Meg annyit, hogy múlt héten szerveztünk egy (kirándulással egybekötött) kerti partit - végre egy pipa a listához - , és még csak annyit, hogy múlt este énekeltem a kórusunk koncertjén. Annyira szép volt: hogy részese lehettem, hogy még a csilláron is emberek lógtak, és eljöttek a barátaim, és a családom, ésésés. Ha másokkal vagyok, nincs lámpalázam a színpadon.
Ami a listát illeti, de ezt csak nagyon halkan, hogy senki meg ne hallja: amit leginkább szerettem volna, az titok. Azért kell lemondanom róla, mert egyedül kevés vagyok. Ketten kellünk hozzá. Mindig. Ahhoz, hogy élni kezdjen egy gondolat, egy történet, egy érzés. Én csak elkezdhetem.(Krúdy Gyula)

A virágok

nevelgetése olyan hálás feladat!
Nem vágják be maguk után az ajtót, nem feleselnek, nem viszik fel a vérnyomásodat. Nincs telefonjuk, amit itthon felejthetnek, s amit iskolában úgysem szabad bekapcsolni, hogy ne lehessen se bocsánatot kérni, se bocsánatot adni az alkalomadtán elkeserítő reggelekért. Nem lehet egy-egy békés pillanatban elmondani nekik, - mert a növényeknek mindegy, - hogy szeretlek, hogy a megbocsátás az végtelen, s nincs semmi baj, mert ha messze is vagyok tőled, elég arra gondolnod és tudnod: már rég ott van, a tiéd. Vegyed-vigyed.
Tegnap gazdagabb lettem egy - szerény vagyok ám! - papírtálcányi botanikus kerttel. Még egy kis cserépnyi mimózám is lett. Bántódékonysága pont annyira megható, mint amennyire az enyém nem az.
Odakint mindenesetre gyönyörű van, és május, és aranyat érő eső.

Ilyesmik.

Menthetetlenül nem tudok lépést tartani ezzel a rohanó világgal. De olyannyira nem, hogy például csodálkozva nézem, ahogy énekkaros ismerőseim tízpercenként előveszik telefonjukat, megnézik, kaptak-e üzenetet, s mindig kapnak, mert válaszolni mindig válaszolnak. Éneklés közben, persze.
Nekem nincs ki üzenetet írjon, s nincs kinek üzenetet írjak. Aki, akinek s ráadásul ennyire sürgőset! - semmiképpen sem. Illúzióim is olyannyira nincsenek, hogy tudom: ha abbahagynám ezen (talán) idejétmúlt, lassú blog írását, egy idő után haladna minden a maga természetes és emberi útján: a felejtésén.
Mikor úgy érzem, nem tudom, hol vagyok és hova tartok, visszatérek oda, ahonnan elindultam. A forráshoz, ahol még tiszta a víz. Az útkereszteződéshez, ahol eltévedtem. Bárhogy is alakuljanak a dolgok, mindig is a kicsi, elrejtett, izgalmas világokat keresem: egy-egy tökéletes szépségű virágot az erdő mélyén, taplógombát a fának azon oldalán, ahol nem látja senki, értelmes életet itt, egy kis faluban, a világ végén. Mindig is ott szeretnék leginkább hasznos lenni, ahol vagyok. Nem ott, ahol nem vagyok.
A többé-kevésbé modern zeneszerzők után pedig visszatértem a szonátákhoz. 
Beethoven forever, classic forever.

A Kicsivel

nagyon szerettünk volna részt venni a Lyukkamerás fényképezés világnapján, az épp kiürült capuccinos dobozból fabrikált kameránk pedig igazából készen is lenne, de hogy mégis jövő évre halasztjuk a részvételt, annak egy oka van, illetve kettő, vagy inkább három. Nincs fekete-fehér fotópapírunk, nincsenek fényképelőhívó szereink, sötétkamrához való lámpánk sincs, de hogy ne csak a negatívumokat soroljam: van egy csomó tudásbeli hiányosságunk.
Mindez nem akadály. Csak a kíváncsiság, a lelkesedés, a kitartás hiánya lehetne leküzdhetetlen akadály. Veszteségeink mindig saját magunk, vagy valaki más, akit szeretünk kíváncsiságának, lelkesedésének és kitartásának hiányai.

Legutóbbi fotós gyakorlatommal: egy színes kép fekete-fehérré való átalakítása - napokig bíbelődtem. Az a sok árnyalat, ó!

Viszonylag modern kamerám van, mert viszonylag modern világban élek.
Csak én leszek benne mind kevésbé korszerű. Ezért, ha csak ülök és elnézek a semmibe, nem érdemes semmi rosszra gondolni.
Valószínüleg épp azon töröm a fejem, hogyan képezzek fényt egy egyszerű kávésdobozzal.

Pontosan ezért

nem tudtam soha életemben gyorsan, praktikusan haladni az élnivalóimmal, amiért például:
a CIE L*a*b* színrendszer xyz koordináta-rendszerben való vizualizálása során egyszercsak fordított időrendi sorrendben haladva, egy-egy véletlen szál mentén először Itten, majd Goethe színelmélete  s ki tudja még mi felé kalandoztam el, hogy a végén a kezdetekhez érkezzek, például:
hogyan működik az emberi szem, hogyan érzékeli, hogyan képezi le a fénysugarak alakját és színét, továbbá hogyan továbbítja mindezeket idegi ingerületek formájában az agynak, de legjobban nem is ez tetszett, hanem például:
egy fényről szóló tanulmány előszavát olvastam éppen, mert mi is, kérdeztem én magamtól, az a fény, amit képezni szeretnék? Mint ahogy egy ember jellemét sem lehet elmagyarázni, csak a tetteiből esetleg következtetni rá, úgy a fényt sem. Így lesznek valahogy, idézem:
a színek a fény tettei, a tettei és fájdalmai.*
Így tanulok és így felejtek én. Úgy jönnek-mennek az ismeretek ki-be a fejemből, mint ahogy a tenger hullámai érintik és hagyják magára a partot, "ahol kedvére sétál az idő és a szépség."**

* Die Farben sind Taten des Lichts, Taten und Leiden.
 ** Pablo Neruda, Nincs feledés

Lila kis krókuszok

virágzanak a szívemben és a bokrok alatt.
Közben búcsút veszek néhány szépen előkészített tervemtől. Közben iszom egy csésze mézes teát. Közben kitekintek az ablakon át az esőbe. Közben várom a fél nyolcat, hogy felhívjam az iskola titkárnőjét. Közben megköszönök mindent, ami eszembe jut. A tea és az álmosság jut eszembe. Közben végiggondolom, mit és hogyan tovább.
Közben a miénkhez leginkább hasonló feldolgozáshoz éneklem hozzá gyakorlásképpen, és csak úgy, és mert jó - a saját énekelnivalómat.
Még hat percem van fél nyolcig.
Most már csak egy.
Most már aztán mennem kell.

Rosszkedvűek a macskák.

Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át be a konyhába.
Én? Teszek-veszek. Morcosan nézek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át ki a barna padra.
A macskák? Gömbölydeden és morcosan néznek hol jobbra, hol balra, majd kicsit fel a szemerkélő havasesőbe, s végül egyenesen előre, az ablaküvegen át a konyhába.
Én? Morcosan. Jobbra-balra.
A macskák? Morcosan. Jobbra-balra.
Míg világ a világ.
(Vagy míg v é g r e  v a l a h á r a ránk nem mosolyog  a Nap.)

A világom

tele van meghívásokkal. Hála Istennek, hogy így van.
Viktor E. Frankl cikkeit olvasgatva ( - igaz, felét, na jó háromnegyedét sem értem, s nemcsak nyelvi nehézségek felmerülése miatt ám -)  igazat kell adnom neki, miszerint van néhány jelenség, melyek nem engedik magukat akartatni: nem lehet hinni akarni, szeretni akarni, remélni akarni, és a legkevésbé lehet akarni akarni. Olyan dolgok ezek, melyek kisiklanak a manipuláció eszköztára elől, s ha valaki mégis elvárt, akart érzéseket kényszerít magára, elveszíti közben azt a lényeges valamit, amire az érzések irányulni (vélődnek).
Kicsit érthetőbben: ha valakit szívesen nevetésre késztetnénk, érdemes egy jól-rosszul elmesélt viccel próbálkozni.
Ó,  a hitre, reményre, szeretetre szóló meghívások a lehető legváratlanabb formába burkolóznak. Mondjuk, egy csokor fehér hunyor az asztalomon? A virágoknak nem lehet ellenállni.
Meg olyan ez, mint mikor (szóval minden áldott nap...) szeretném legyőzni a bátortalanságomat, a mindenféle kisebbségi érzéseimet. Míg csak erre gondolok: nem megy. Nem lehet, nem szabad egyenesen az érzéseket megváltoztatni akarni. Kerülő úton, egy-egy "viccre" való odafigyeléssel jó elindulni, s minden bénító érzés ellenére emberek közé menni, dolgozni, tanulni, énekelni, mittudomén. Néha arra gondolok: vagy én élem meg, amennyire szépen és érdekesen csak tudom, az életemet, vagy majd az szépen továbbsétál mellettem, míg én az érzéseimet elemezgetem. Nem szokásom mást hibáztatni, mindig én választok.
De ezt csak magamnak mondom, s azon keveseknek, kik bátorságot az élethez pontosan egy életen át gyűjtenek.

Ez az ünnep.

Ez az ünnep az egyik  legdrágább nekem. Magányos sétákban, agyonolvasott evangéliumokban ünneplem már hetek óta, s ha esténként összeterelem az enyéimet, vigyáznom kell, ne érzékenyüljek el minduntalan a nagyheti események olvasása közben. Vagy nem tudok megtekinteni egy juhászokról szóló egyszerű dokumentumfilmet, mert képtelenség végignéznem, ahogy a bárányok némán szenvednek. Olyan szeretetről szól, amit lehet elfogadni vagy nem, közömbösen elmenni mellette vagy nem, elutasítani vagy nem. Kérdések feltevésére késztet, nem arra a kérdésre, hogy kell-e nekem ez a szeretet, mert már rég tudom, hogy kell. Hanem örökösen foglalkoztató kérdésekre arról, kiért és miért akarok élni, hogyan akarok szeretni, s a láthatókon szeretnék-e, akarok-e túllátni... (Tell me, what is it you plan to do with your one wild and precious life? Mary Oliver)

Egy interjúrészlet részletével, valamint néhány egyszerű, kissé homályos lencséjű 58 mm 1:2  Zenit objektívvel, ámde lelkesen és szeretettel készített fényképpel kívánok szép, jó, áldott ünnepet mindenkinek, aki szeretné.

" A 21. században mit jelent a húsvét? Lehet-e például a húsvétot korszerűsíteni?

Nem érdemes, nem szükséges korszerűsíteni, mert olyan üzenete van, ami minden kor embere számára nagyon fontos. Például az, hogy létezhetnek-e halálon túlmutató életcélok? Vagy például, hogyan látom azt, hogy a halál az életnek vége vagy csak része az életnek? Vagy hadd tegyek föl egy újabb kérdést, ami, azt gondolom, minden kor emberét foglalkoztatja: elég vagyok-e magamnak? Vagy pedig ahhoz, hogy a teljes emberségem ki tudjon bontakozni, a maga teljességében meg tudjam élni, hogy ki is vagyok én, ahhoz szükségem van-e másokra?

Ezekre a kérdésekre a vallásnak válaszokat kell adni, vagy segítenie kell elgondolkodni?

 Mind a kettőt. Fontos, hogy legyenek válaszok, mert nem egyszer valamilyen szilárd kapaszkodóra van szükségünk. Igen ám, de akármennyire is vannak jó válaszaink, akkor is igazából a hitünk vagy a reménységünk, vagy a meggyőződésünk, vagy az életszeretetünk akkor tud elmélyülni, ha újból és újból rátalálunk olyan kérdésekre, amelyek itt és most bennünket igazán mélyen foglalkoztatnak és indítanak valamilyen kutatásra. Ezért nagyon jó, ha vannak válaszaink, de az is jó, ha bátorítjuk magunkat és másokat, hogy tegyék föl a maguk nagyon személyes kérdéseit, és ne válaszoljanak rá gyorsan.

 A hívőket ma ugyanazok a kérdések foglalkoztatják, mint néhány ezer éve? Az alapvető kérdések ugyanazok?

Szerintem igen, az alapvető kérdések ugyanazok.

Mik ezek?

Főleg akkor, ha a szív mélyéből fölfakadó kérdéseket tesszük föl, mert a felszínen nyilván nagyon sok kulturális adottságra tudunk rákérdezni, nagyon sok gazdasági kérdésünk lesz, nagyon sok mai, 21. századi kérdésünk. De ha a kérdések mögé megyünk, akkor végül olyan kérdésekig jutunk el, hogy mi az életem értelme, illetve hol találom azt? Érdemes-e egymáshoz tartoznunk, lehetek-e boldog, érdemes-e valakiért szenvedni? Például itt van húsvétnak az üzenete. Virágvasárnap a gyerekeket arról kérdeztem, hogy jó dolog-e szenvedni, mit gondolnak a szenvedésről? Ez egy alapvető kérdés. A gyerekek azt mondták, szenvedni nem jó dolog. Kértem őket, tegye föl a kezét, aki azt mondja, hogy szenvedni nem jó dolog, és persze, hogy mindenki föltette a kezét. De kérdeztem egy másikat: tudnátok-e valakit vagy valamit mondani, akiért vagy amiért érdemes szenvedni? Annyi válasz született, hogy előbb abba kellett hagynom a válaszok meghallgatását, mert olyan hosszúra nyúlt volna a vasárnapi mise. Érdekes ez a kettősség: egyfelől azt mondjuk, nem akarunk szenvedni és a szenvedés nem jó dolog, és ezzel egyet lehet érteni. Másfelől szinte gondolkodás nélkül tudunk mondani olyanokat, akikért mégis érdemes szenvedni. Ez például egy alapvető életkérdés: meg tudjuk-e mondani, hogy kiért érdemes áldozatot is vállalni. "

 (Forrás: inforadio.hu ; Pál Ferenc, Hogyan lehetek boldog )

Senkiben.

Valami szomorúság-szerűség az, ami betölt, pedig milyen szép nagy hó esett az éjjel is, pedig mint a mesében, még a születésnapom utáni napra következő nap másnapját is megünnepeljük, és elvisznek engem (köszönöm! köszönöm!) drága szép növények közé, kaktuszok és orchideák, óh! - de. Hiányoznak a barátaim. Sokkal jobban hiányoznak, mint hittem volna. Ez jó. Jó érezni, hogy hiányzik, hogy fáj, hogy élek, hogy szeretek.

A mai napra pedig csak egyetlen mondat:
Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.

Odakint

a fagy és a hó, idebent meg valami csüggedt lendületvesztés akadályozná a Húsvét örömét. Igyekszem én, de hát fáznak a virágaim és fázom én is. Kis pihenőket tartok néha, például nézem a tájat hol egyik, hol másik ablakból, vagy hazaérek a vásárlásból, s még ülök egy ideig az autóban, végighallgatva az éppen játszott dalt.

Csak a remény fénylik, akármilyen pislákolva, a szívem mélyén. Olyan, mint egy kis dacos lámpás, bevilágítja nekem kócos-vidáman az utat. Hogy végig tudjam járni, hogy ki tudjam bírni, mikor elárulom, elhagyom, eltemetem azt, ami drága, amire vigyázni kellene.
Pedig van feltámadás. Az élet győzhet a halál felett. Ennyi. Egyszerűen csak ennyi.

Éjjelenként

olyan szépeket, pihentetőket álmodom!
Hogy mondjuk iparkodom megtalálni azt a fényértéket, mellyel egy félig árnyékban, félig napsütésben levő csodaszép emberi arcot lefotózhatok, s ehhez külön megmérem a napsütötte rész fényvisszaverő képességét, külön az árnyékban levőét, majd a kettő közti fényértékkülönbség közepét már nem tudom kigondolni, mert felébredek.
Vagy mondjuk éneklem a kórussal egyik legkedvesebb dalom  alt szólamát,  majd felébredek, s éneklem magamban tovább.
Hogy azt se tudjam, ébren vagyok vagy álmodom.
Hogy így is jó, úgy is jó...

Egyrészt Elizabeth

épp a Pemberley kastélyt látogatja meg Mr. és Mrs. Gardinerrel, s ez alkalomból véletlenül találkozik Mr. Darcy-val.

Másrészt, mivel már nincs messze Húsvét, mi is elkísérjük az Urat utolsó útjára, mint ahogy az asszonyok mindig is ott voltak láthatatlan kedvességgel és tettrekészséggel, elpazarolva a drága nárdusolajat, vacsorát készítve, vagy a kereszt alatt sírva, vagy a temetés után az illatos füveket válogatva.

Ezek fontos dolgok. A felolvasással és beszélgetéssel töltött időt a kisasszonyokkal nem kell beírnom a piros határidőnaplómba. Feledékenységem okán minden mást igen.
Minden nap végén ( lett légyen az bármily viharos, mert azért mesélhetnék...)  - egy tálcára teszem az esti vizet, a Szentírást, a Büszkeség és balítéletet, a maradék erőmet, s felmegyek a padlástérbe, hogy szépen engedjünk útjára egy újabb napot, ami véget ér.

Természetesen - ha az emberi gyarlóságokat nem venném észre szívesebben inkább másoknál - megemlíthetném azt is, hogy folyamatosan elúszok a tennivalóimmal, hogy nem fekszem le időben, ezért mindig álmos vagyok, hogy meghúztam az autót, hogy majdnem letörtem a tükrét is, s hogy rémesen nézek ki az új jogosítvány-fotón.
Ehelyett inkább főzök magamnak egy termosz mentateát.
Majd indulhat a nap.
Melynek végén  (de még mielőtt maradék erőmet összeszedve tálcástól stb. felmennék a padlástérbe) kóruspróbára megyek. Beléptem ugyanis a helyi kórusba. Nem biztos, hogy szeretnétek hallani...

Remélhetőleg

állják a sarat az újfent beköszöntő fagyokkal és hóeséssel szemben szegény, a néhány napig tartó, tavaszinak vélt napsütés hatására előmerészkedő sárga kis virágaim. Nem merem őket téltemetőnek ( Eranthis hyemalis) nevezni, bár hitem szerint én azt ültettem volt annak idején, de amazok szirmai, mint a réti boglárkáé, emezeké meg nem.

Szeretnék virág lenni a saját kertemben. Senkise csodálna, senkise szeretne engem úgy, mint én.

Merthogy nem is tudnék választani: a virágaim ugyanazt a saját tönkrement történeteim feletti vigasztalást, ugyanazt a napi útravalót adják, mint a betűk. A hervadás előtt (s néha utána is) minden pillanatnak saját ragyogása van.

Ézsau pedig emelt fővel kiment, és az óra teljes büszkeségével a sátor elé lépett, és mindenkinek, aki a közelben volt, hangos szóval hirdette pillanatnyi dicsőségét. Mert a történetek nincsenek egyszerre készen, pontról pontra történnek, fejlődési szakaszaik vannak, és hibás volna egészben siralmasnak mondani azokat, amelyek siralmasan végződnek. Siralmas befejezésű történeteknek is megvannak a maguk dicsőséges órái és állomásai, és méltányos, hogy ezeket ne a vég szempontjából nézzük, hanem tulajdon fényükben, mert jelenvalóságuk semmivel sem kisebb erejű a vég jelenvalóságánál."
(Thomas Mann, József és testvérei)