Egyik kicsi, másik pici, a harmadik icipici...

Mivelhogy engem felkértek arra, ( jajde jól hangzik!), hogy írjam le tapasztalataimat a fenti témában, most ez fog következni.
Az úgy volt, hogy esküvőnk előtt tervezgettük az életünket, s benne a gyerekeket is persze, akiket úgy kb. 5 év utánra gondoltunk ki magunknak, lévén, hogy én akkor voltam elsőéves az egyetemen, meg úgy egyáltalán, elég fiatalkák voltunk.
Persze, semmise úgy lett, ahogy gondoltuk, hanem sokkal jobban. Sára megszületett a második évben, Anna a harmadikban ( akkor halasztottam egy évet), és Enikő a negyedikben. Szépen sorban, egymás után. S majd' a falra másztam az olyan kérdésektől, hogy "terveztétek őket?" Nem tudom más hogy van vele, de mi végülis nem ültünk le papírral vonalzóval megtervezni őket, és az első sokkhatás után szívből örültünk mindegyiknek.
Szóval az úgy volt, hogy én kb. 5 évig vagy áldott állapotban voltam, vagy szoptattam. El lehet engem képzelni, ahogy araszolok egy tipegővel, meg egy babakocsiban ülővel, plusz nagy hassal. Így utólag még én is sajnálom magam, de akkor ez természetes állapot volt, és úgy oldottam meg, ahogy tudtam. Mondjuk, nem kívánom annyira vissza azokat az időket, mikor fel kellett bűvészkedni a buszra három kisgyereket, amiből egyik babakocsiban trónolt, de általában azért mégsem, mert ölben akart lenni, és akkor a csomagjaimat toltam valahogy a kocsiban. Régi szép idők!
Életem legkétségbeesettebb pillanata (én boldog ember!) akkor volt, mikor picivel Enikő születése után egyedül voltam velük otthon, mind a három bömbizett, és letettem őket a földre, mert onnan már egyik se tudott leesni sehovase, majd én is rázendítettem. Mert annyira nagy feladatnak tűnt az egész, és én annyira nem éreztem alkalmasnak magamat rá.
DE. Ezeket már el is felejtettem.
1. Mert az öröm, ami velük együtt költözött a családba, sokkal nagyobb.
2. Mert most már van egy elég jól kezelhető kis csapatom.
3. És annyit gyönyörködöm bennük.
4. Vigyáznak egymásra, játszanak egymással, vihorásznak, sutyorognak, ( mikor éppen nem veszekednek, verekednek, karmolják vagy csípik egymást...:)
5. Elöröklik egymástól a ruhákat ( még jó, hogy mind lányok!).
6. Három gyerek után már van egy kis kedvezmény a tankönyveknél, meg az ebédnél suliban-oviban.
7. Három gyerekülés pont befér a hátsó ülésre.
8. Az ember megtanul a két szemével háromfele figyelni. (Arról most ne tegyünk említést, hogy egyszer elvesztettem az egyik gyerekemet...;)
Nem igazán voltak valami nagy nevelési elveim. Mindent ösztönösen tettem, aztán később meg olvastam, hogy az úgy pont jó volt. Nagyon szeretem Vekerdy Tamás írásait, na tőle viszont rengeteget tanultam, általában beváltak-nak a tanácsai. Amúgy meg elég lazán vettem a dolgokat. Például a szoptatás: az orvos mondta, hogy szigorúan háromóránként legyen, hogy tanuljon rendet az a gyerek, én meg akkor szoptattam őket, amikor éppen nekik jólesett. (Aztán orvost váltottunk.)
Szóval így valahogy, magam se tudom pontosan, hogy, de több, mint nyolc éve gyakorló anya vagyok, tulajdonképpen főállásban, és örülök, hogy ezt megengedhetjük magunknak, mert ez a mai világban szerintem luxus. Tibi nélkül nem mennék semmire. Igaz, ő se nélkülem :).
Na, nem hiszem, hogy nagyon okosabbak lettek volna a (most még) kétgyerekes anyukák :), de hát mindent úgy kell csinálni, ahogy eddig. Meg ilyenek.
(Amúgy, képzeljétek, ez lett volna az első előre kigondolt pósztom, mégse sikerült előre kigondoltnak, annak ellenére, hogy tulajdonképpen előre kigondoltam, csak az a baj, hogy elfelejtettem, persze, nem előre kigondoltan, és végül ez is hirtelensült lett, és biztos vagyok benne, hogy akkor fog eszembe jutni egy csomó jó tanács, mikor már publisolom ezt az egészet...)