Nagyon lelkesít, hogy

ha nem is nagyon közel hozzánk, de dombokat látok az ablakból. Például, ahol most ülök, pont az ablak mellett, közel sok háztetőt látok, és messze valami dombon egy fenyőerdő tetejét. Néha felállok székre, hogy jobban lássam. A lakás másik oldalán, a nyugati szárnyból :) nézve pedig több teljes dombot is lehet látni, és az egyiken látszik egy kicsit az iskola tornya is. Ahol eddig laktunk, Magyarországon, épp egy ipari parkra néztek lakásunk ablakai, tehát mi is, ha nem a falakat akartuk bámulni. Tehát érthető az örömöm. (Viszont mindenben van jó és szép is, mert ipari park ide vagy oda, nagyon szépek voltak ott a naplementék.)
Jó lenne egyszer egy ilyen kis város szélén lakni, egy akármilyen pici házban, és nem azért házban, mert a lakás már nem is jó nekem, hanem mert nagyon szeretnénk a gyerekek és én is kutyát és cicát. Csak ezért. Meg hogy ne kelljen rászólni a gyerekekre, hogy halkabban ugráljanak, mert feljön a lenti szomszéd. Amúgy, én szeretek emberek közt lakni, szeretem még a mások által okozott zajokat is, ha csoszog a fenti szomszéd, meg ilyenek.
És nagyon szeretnék még egy gumicsizmát is magamnak, mert mióta itt vagyunk, szinte minden nap esett az eső valamennyit, és a sár miatt még nem mentünk el kirándulni, pedig annyi ösvény van mindenfele.
De hát az élet nem kívánságműsor, meg nem is habostorta, tetején rumosmeggyel, de azért néha mintha mégis. Attól függ, ki és honnan nézi.