Szerintem

egyetértünk abban, hogy kissé hűbelemárta lépés volt a futásra való jelentkezés. Gyalogolni nagyon tudok, de futni nagyon nem. Szóval, miután mindenféle utólagos kétségbeesésen túl vagyok, s miután azt az -igaz vagy nem igaz- bölcsességet gondoltam ki, hogy biztosan nem véletlenül vagyok olyan, amilyen - jelen esetre relevánsak a kényelmes de azért vakmerő egymásnak teljesen ellentmondó jellemzőim - természetesen megteszem, amit csak tudok. Egy Michael Johnson, egy Emile Zatopek, egy Abebe Bikila :)... nekik igen, nekik semmit sem jelentene ezt a távot lefutni. De ha nekem sikerülne, az már azért jelentene valamit. Nem sokat, de valamit.

Kezdtem azzal, hogy megnéztem és megkönnyeztem ezt a kis filmrészletet. Fontos a lelkesültség, mert például én lelkesedés nélkül semmit sem tudok jól csinálni. S józanul nézve tényleg nincs értelme összevissza futkosni, de mégis van egy olyan meggyőződésem, hogy mindennek van értelme, csak nem mindig jövünk rá, hogy mi is az. De azért általában rájövünk vagy kigondolunk valamit.



S persze minden nap megyek futni. Nem sokat, mert nem bírom. És fáj minden egyes porcikám, ugyanis lázuk van a nemlétező izmaimnak. Igaz, itt tegnap dél óta esik az eső, de ma reggel arra gondoltam: ha esik, hát esik. Baseball sapkát húztam a fejemre, betettem egy kis zenét, kiautóztam a tavakig, és futottam. Jobban mondva: kicsit futottam, kicsit gyalogoltam, aztán mind így. Igyekszem. Mint pipiske is tette, mikor próbálta kihúzni azt a nagy-nagy fűszálat...