Variációk egy bálra...

mégpedig az Operabálra, ami a tegnapi operás gondolataimról jutott eszembe...Az ember ne kezdjen el gondolkozni, mert valami végtelen hálóba kerül, mindig lesz egy újabb szösszenet, ami végülis nem is baj, mert ha már nincs semmi, az már baj.
Szóval Operabál. Olvasom a hírekben, hogy megvolt, szép volt, jó volt. Én örülök, hogy van ilyen, mert az olyan vagány, hogy látod felvonulni a társadalom krémjét valami elegáns ruhákban, frizurákban, amilyen nekem sohasem lesz, mert nem vágyok rá, meg úgy egyáltalán. De nézni meg kritizálni szeretem, például mikor volt Károly herceg és Camilla esküvője, egész délután azt néztem, és remekül szórakoztam, látva azokat a kalapokat. Elképesztőek az angolok kalapjai, én mondom. Jó, az nem bál volt, de a lényege ugyanaz volt, mint az operabálozásnak: bemutatni a legújabb ruhákat, kalapokat, ilyesmi. Amit még nem szoktam érteni az ilyen összejövetelekben, az az, hogy mi a szöszt tud beszélni egymással annyi ideig az a sok ember, a pezsgőspoharát szorongatva...Nekem semmi se jutna eszembe. Ezért is nem vagyok én egy társasági hölgy, vagymi.
Aztán ezzel egyidőben volt olyan, hogy Ellen-Operabál. A résztvevői azok, akik direkt ugyanabban az időpontban kívánták felhívni a közfigyelmet a társadalom polarizáltságára ilyen akciókkal, hogy: vörös zászló lengetése, Internacionálé éneklése, folyamatos sípolás, meg ilyenekkel.
Közben én itthon voltam, már nem tudom, mit csináltam, de jól tettem, mert hiába vagyok pro-Operabálos, részt nem vennék rajta, kontra-Operabálos meg azért nem lennék, mert minden látszat ellenére, szeretem azt hinni magamról, hogy azért elég normális vagyok.