14.

Néha arra gondolok - nem megkeseredett vagy lemondó sóhajtozással, hanem inkább valami mély köszönettel: mindenem megvan -, hogy nekem már nem jár meglepetés. Így karácsony körül mindig sok gondolatot, igyekezetet fektetek a családom, barátaim megajándékozásába. És nem mindig könnyű valami szépet, hasznosat kitalálni. Főleg azok részére nem, akiknek már mindenük megvan.

Tegnap csomag érkezett számomra. Az ajtó elé tette le a postás. Egy maradék fonalakból összeállított adventi kalendáriumot nyertem. S én, akinek mindene megvan, napok óta várom, örülök neki, valami rég elfeledett gyermeki örömmel.

Mindenkinek jár meglepetés. Ne felejtsünk el játszani, semmiségeknek örülni, kreatívnak lenni, szép dolgokat készíteni, levelet írni, egymást szeretettel megajándékozni. Azokat is, főleg őket, akik azt hiszik, mindenük megvan. S nincs szükségük senkire, semmire.

 

A bejegyzés végén van egy kis videó is, amint kibontom a csomagot. Van annál szebb, mint kibontani egy nekünk szánt ajándékot? Nem hiszem.

 

13.

Tegnap azzal töltöttem az egy órás ebédszünetemet, hogy elautóztam a havas utakon át - miközben Rebekka Bakken Winternights című lemezét hallgattam - a legközelebbi városka apró könyvesboltjába. Nevezzük csak nyugodtan annak, ami: hirtelen ötletből eredő impulzusvásárlásnak. Nem tudtam ellenállni, nem is akartam, a késztetésnek, mikor a Jolabokaflod nevű kedves, izlandi karácsonyi szokásról olvastam. Még a második világháborús idők óta, mikor egyedül a papír volt az, amire nem vezettek be megszorításokat, úgy alakult a karácsonyi ajándékozás Izlandon, hogy mindenki mindenkinek könyvet ad ajándékba. Majd forró csokit főznek és olvasással töltik az éjszakát. 

A kis boltban nem sokan voltak. Igazából csak én. Alaposan végignéztem a szerény választékot s kiválasztottam öt (magamnak is vettem egyet), a legkülönfélébb műfajokat átölelő könyvet. Az ötből négy szerző ismeretlen. S nekem - mindig nagy-nagy gonddal válogatom meg az olvasmányokat - ez felér most egy hatalmas kalanddal.

Még nem csomagoltam be őket. A hegymászós könyet leszámítva még azt sem tudom, ki melyiket kapja. De itt van ez a kis Jolabokaflod az asztalomon, s bearanyozza a reggelemet. Természetesen nem kezdtem el olvasni a könyveket. Csak oda-oda nézek, s megsimogatom a tekintetemmel őket, miközben kora reggeltől éjszakába nyúlóan dolgozom.

12.

"Én megdicsőítettelek téged a földön azzal, hogy elvégeztem azt a munkát, amelyet rám bíztál, hogy elvégezzem."* - olvasom.

S bár még csak itt-ott, néha s csak nyomokban sejtem, mi lehet az az életen átívelő munka, amit nekem szántak, rám bíztak, ez az egyetlen mondat arra késztet, hogy befejezzek, szépen sorban, egészen kézzelfoghatóan, néhány dolgot, amibe belekezdtem. A jó teológia mindig lefordítható érthető, élni segítő, hétköznapi nyelvre.

A kötött takarón eldolgozom a kilógó szálakat. Majd langyos vízben kimosom, blokkolom, formára igazítva szárítom egy egész napon át. A csak így, kiterítve észrevehető hibákat javítom. Ez már egy jó kezdet.

Könnyű lelkesen elkezdeni valamit. Majd félúton feladni. Vagy már egészen a végén feladni. Nemrég találtam egy könyvben néhány régi megírt, megcímzett levelet, még bélyeget is ragasztottam a borítékokra, csak éppen nem vittem el őket, s most már nem is fogom, a postára.

A nagyon fontos, életen átívelő munka, gyanítom, nem is létezik. Talán csak majd a legvégén áll össze abból a sok apró, jelentéktelennek tűnő feladatból, amit nap mint nap hűségesen elvégzünk. 

Leírom a bennem levő, még formálódó szavakat, történeteket. Elküldöm az asztalomon levő két megcímzett levelet. Befejezem a félbemaradt dolgaimat, vagy, ha csak hátráltatnak, az időmet rabolják, befejezettnek nyilvánítom őket.  

S úgy indulok tovább az adventi úton, hogy így a felénél nem abbahagyom, hanem lépésről lépésre befejezem, végigjárom.

* János evangéliuma 17:4

11.

Azon gondolkodom, mi az, ami az összes elengedés között, amit az élet érzésem szerint mind inkább kér, néha követel, mégis megmarad. Mi az, ami hűségesen, újra és újra, talán más formában, de visszatér. 

A válasz, inkább sejtem, mint tudom, ott van valahol a harmadik adventi gyertya - az öröm gyertyája - meggyújtásában egy havas téli reggelen. 

Rátalálok a postaládában, egy piros tollal megírt karácsonyi képeslapon. 

Ott van az angyali üzenetben a német posta frissen kiadott csodálatos bélyegén: íme, hirdetek nektek nagy örömet.  

Aláhullik rám az égből késő este, amint séta közben megállok egy utcalámpa mellett, s nézem: a fény aranyszínűre festi a hópelyheket. 

Az öröm az, ami megmarad. 

Olyan sérülékeny, mint egy apró madár a hideg télben. S olyan erős is.

Foglyul ejtve, jogot formálva vagy vadászva rá megbántódik. Kialszik a fénye.

Szabadon engedve visszajön. Beragyogja a sötétséget. Meglátogat a legnagyobb szükségben. S ha eltévedek, mutatja az utat.

10.

 

Még soha nem volt ilyen szép az adventem, mint idén - mondta egy barátnőm, akivel egymás mellett ültünk ma délelőtt egy szépen megterített ünnepi asztalnál. Néhány hete, már a kiégés határán, vagy kicsit már azon túl is, felmondta az ápolónői állását, hogy kipihenje magát és végiggondolja, mit szeretne az életben.  

Széppé tenni egy időszakot azt (is) jelenti, hogy időt szabadítunk fel arra, ami nem látványos, de fontos. Csendben lenni. Lenni. Elvégezetlen dolgokat elvégezetlenül hagyni. Elviselni, hogy nem veszünk részt minden rendezvényen. Bizalomban  élni. Percekig nézni, ahogy a madarak lakmároznak a bokorra aggatott cinkegolyókból. Hosszasan örülni egy váratlanul érkező kedves szónak. 

A világnak valóban nagy szüksége van az energikus emberekre. Akik folyton szerveznek, terveznek, megvalósítanak valamit. Akik, például, négy-öt gyerek mellett dolgoznak, vállalkoznak, vendégeket hívnak és méghozzá nagyszerű süteményeket is sütnek. De a világnak azokra is szüksége van, akik délben néha alszanak egyet. Akik egyszerűen csak otthon vannak, a gyermekeikkel. Vagy nélkülük. Akik nem sietnek. Van idejük egy spontán találkozásra. Ráérnek. Akik - mint én nemrég, miközben tudtam, hogy ez azért elég furcsa indok - azért mondtam le meghatározatlan ideig egy csoportban a közreműködésemet, mert úgy éreztem, nem marad időm gondolkodni. 

Nem akarom színültig telezsúfolni az életemet. 

Szabadon hagyok egy kis teret. 

Egyszerűen csak lenni.

Gondolkodni. 

S időnként napközben aludni egyet-egyet.

9.

Van egy bőröndöm, bolhapiacon szerzett kincs, az aktuálisan olvasott könyvek tárolására használom. Közvetlenül a lemezlejátszó mellett van a helye. A szerény lemezgyűjteménnyel együtt ez az én analóg sarkom, menedéke a menthetetlenül régimódi lelkemnek. Advent elején ünnepi könyvesbőrönddé nemesül, s szinte csupa olyan könyv kerül bele, amit már rongyosra olvastam. Számomra advent a régi történetek ideje. A megunhatatlan, jól ismert, időtlen, mindig aktuális történeteké. Felelevenítem, újraolvasom, újraértelmezem őket. 

Dietrich Bonhoeffer egy börtöncellában való várakozáshoz hasonlítja az adventet. Az ember reménykedik, vár, tesz-vesz, de az ajtó zárva van, s csak kívűlről lehet kinyitni.

Louisa May Alcott Kisasszonyok című könyvében Jo úgy emlékszik vissza a gyermekkorára, hogy sötét idők jártak, de a March család értett hozzá, hogy minden körülmények között megteremtse a saját fényét.

Van, amit én teremtek meg. Van, amiben csak reménykedhetek.

Ilyen és sok más, ezekhez hasonló, egymásnak csodálatosan ellentmondó és kiegészítő, elindulni és továbblépni segítő mondatok rejtőznek a bőröndömben. 

 

Ma ezekről beszéltem egy videóban (a bejegyzés végén még mindig ott van), de mivel azt a visszajelzést kaptam, hogy nem lehet jól hallani, leírtam a lényegét.

8.

Korán kelek s még az utcalámpák lekapcsolása előtt elindulok, szembe a napfelkeltével. Az ég színe keleten meghatározhatatlan. Sárga, narancs és piros. Szürke és kék. A szeretet színei. Az apró főtéren karácsonyi fények. A parókia előtt két széken advent-ládikák, mindegyikben egy-egy történet. A székek alatt vízhatlan dobozban szabadon elvihető színezők az arrajáró gyerekeknek. Végigsétálok a temető mellett, az óvoda s az idősek otthona mellett, betérek a pékségbe zsemlét venni, majd továbbmegyek, el a faluháza,  a bank s a gyógyszertár mellett. Lassan kivilágosodik. Hazafelé veszem az irányt. 

Időnként úgy járok a jól ismert utcákon, mintha még sose jártam volna itt. 

Ahogy az utazások során szoktam elindulni reggelenként, míg az útitársa(i)m még alszanak, körülnézni az idegen faluban, városban talán valahol Franciaországban vagy Skóciában, követve a képzelet s a honvágy hívását az összes lehetséges élet felé, amit élhetnék, bárhol a világon. 

Majd friss lélekkel, csodára és csodálatra kész szívvel térek vissza ahhoz az egyhez, amit valóban élek. 

Néha odaírom a tennivalók listájához, hogy vigyázni a mindennapi örömre. 

Nem a meglepő, mindent felborító és megváltoztató örömre gondolok, hanem arra, amit az én hatalmamban áll eltékozolni vagy megteremteni. 

Arra, ami után honvágyam lenne, ha turistaként néznék az életemre. 

7.

Először is meggyújtottam az asztalon a gyertyákat.

Aztán elővettem a képeslapokat, borítékokat. Mindent már rég előkészítettem.

A kifejezetten karácsonyra tervezett bélyegeket a helyi postahivatalban vettem.

Aztán főztem egy csésze teát.

Majd összeírtam néhány nevet. A teljesség igénye nélkül. Barátok, ismerősök, írók neveit, akik ebben az évben különösképpen is megérintették a szívemet. Akik segítettek élni. Akikkel öröm volt együtt dolgozni. Vagy nagyszerű szolgáltatást nyújtottak. Akik meglátogattak, érdeklődtek, alkottak, könnyebbé tették az életet. S fényesebbé is.

Frederick Buechner könyveiben olvastam valahol, hogy mindenkinek adatnak szentek az életben. Nem falakra festett szentek vagy távoli, utolérhetetlen erkölcsi példaképek, hanem életet adó, bennünk az élni, alkotni akarást, továbblépést elősegítő emberek. Tehát szentek. Valóban ez rájuk a legmegfelelőbb szó.

S nem tudok a karácsonyi képeslapok küldésénél kedvesebb gesztust, lehetőséget elképzelni, hogy különösebb ok és magyarázat nélkül is egyszerűen csak megköszönjem a létezésüket.

6.

 

5.

Hétfő reggel. Az asztalon egy apró betűkkel teleírt lista, tennivalók felsorolása az előttem álló hétre. Többnyire apró, egyszerű dolgok, melyek csak huzamosabb időn át elhanyagolva kuszálnák átláthatatlanná a háztartást, az életet. Hivatalos intéznivalók, egy telefonhívás, kitölteni egy nyomtatványt, majd aláírva feladni a postán. Felhívni az autószerelőt. Kimosni egy adag ruhát. Semmi extra.

A zongorán egy kosárban kis gombolyagok. Rendhagyó adventi kalendárium magamtól magamnak. Egy nagy rendrakási folyamat eredménye egy amatőr kézimunkázó ládájában, ahol évek óta csak gyűlnek és gyűlnek a maradék fonalak. A legtöbb összebogozódott állapotban még azokból az időkből, mikor a kiskutyánk valóban kicsi volt és minden mancsa ügyébe kerülő fonalat összekuszált. Egy ideig azon gondolkodtam, kidobom, úgy ahogy van, az egészet. De aztán, hiszen ennyi erővel kidobhatnám, csak azért, mert nem mindig rendezettek, a gondolokat, érzéseket is, s az emlékeket, inkább arra szántam néhány délutánt, hogy egyenként kibogozzam őket. 

Csíkos takaró lesz belőlük valamelyik gyermekemnek. Egy darabka otthon, elvitelre. 

Már majdnem kész, az utolsó csíkok elkészítése rendhagyó adventi kalendárium, nekem. 

Emlékeztető az apró tennivalók fontosságára. Az otthon változó, dinamikus mivoltára, melynek naponkénti megteremtése az egyik legszentebb emberi feladat.

4.

 "...a te lelkedet is éles kard járja majd át..."* - olvasom.

S úgy képzelem el, mint egy üres edényt, amit a két egymás mellé tett tenyeremből formálok reggelenként. 

Vagy a gondolatok csendes útját egy adventi gyertya fénye mellett. 

Úgy képzelem el, mint a meghívást egy-egy új nap, új év, új életszakasz kezdetén, elfogadni azt, ami jön. 

A szépet, a jót, amiben szívből reménykedem. 

S a lelket átjáró éles kardot is. 

Felmérni, bár a pillanat ünnepélyességében lehetetlen, hogy a szenvedésre való készség nélkül nem létezik szeretet. 

Majd igent mondani, újra és újra, utólag is, az útra, amin valaha úgy indultam el, hogy fogalmam sem volt.

* Lukács evangéliuma 2:35

3.

"Menjünk el egészen Betlehemig..."* -olvasom.

A Google térkép szerint a lakóhelyem s Betlehem között pontosan 3350 km van . Ez gyalog 632 óra. Ha éjjel-nappal mennék, megállás nélkül, 26,33 nap alatt érnék oda, tehát néhány nappal karácsony után. 

A falunk központjában így advent első és második vasárnapja között, kicsit későn, de azért még mindig időben, feldíszítették végre a karácsonyfát. A csillagok is felkerültek lassan, mint minden évben, az utcák fölé. A betlehem még üres. Bár néhány napja még bosszankodtam, hogy még az ünnepi díszítést sem tudjuk itt rendesen megszervezni, most inkább vigasztal ez a fokozatosság.

 

Betlehem, mint tudjuk, egy kisváros Jeruzsálemtől délre, nevének jelentése: kenyér háza. Alkalmas megjeleníteni mindazt, ami elindulásra késztetheti, helytől és időtől függetlenül, az utazókat. Egy hely, ahol csillapodhat az éhség. Menedék. Szülőföld. Születés, jó hír, valami új kezdete. Anyaság. Látogatók. Béke és jóakarat. Úticél. Adók. Népszámlálás. Maga a földrajzi hely poros és köves. Zsúfolt. Fáradságos. Sok az olajfa. Nem veszélytelen.

 

"Menjünk el egészen Betlehemig..." - olvasom.

S úgy érzem, mindennek, ami foglalkoztat, mindennek, amivel bajlódom, amitől félek vagy amit nagyon szeretnék - ott valahogy helye van. 

Életem leghétköznapibb, legkevésbé romantikus, legellentmondásosabb részleteinek is fontos szerepe lehet egy láthatatlanul, csodálatosan szövődő történetben. 

* Lukács evangéliuma 2:15

2.

Advent első vasárnapját azzal ünnepeltem, hogy - négylábú útitársammal együtt - hosszú autóútra indultam. A lányomat látogattuk meg a messzi távolban. Elkészítettem a kedvenc ételét, sütöttem mézeskalácsot s egy cipősdobozban összegyűjtöttem számára néhány téli tündérmesét. Az utazás izgalmaival járó kezdeti szorongást - hosszú utakon sosem én vezetek amúgy -, lassan felváltotta a bizakodás, s valami jóleső road movie feeling. Régi, el-elakadó cédékről karácsonyi dalokat hallgattam, s jól ismert történeteket. Útszéli parkolókban meg-megálltam kávézni, kutyát sétáltatni. Majd biztonságban odaértem, sőt, azóta már vissza is.

Advent első vasárnapját a lehető legszebben ünnepeltem. Azzal, hogy elindultam, találkozni valakivel, akit szeretek. 

Minden kapcsolat, ami fontos, rajtam is múlik. 

Minden apró lépés, amit a találkozás érdekében akármilyen aggódva, izgatottan is, de megteszek: ünnep.

1.

Advent. 

Mit lehetne még mondani, írni róla, amit még nem mondtunk el, nem írtunk le, vagy amit nem fogalmaznak meg nálunk ezerszer jobban, szebben mások - éppen ezekben a percekben - szerteszét a világhálón? Annyi virtuális kalendárium jött velem szembe ma reggel a különböző hírfolyamokban, hogy ijedtemben gyorsan félre is tettem a telefont.

Odafordulok, teljes szívvel és figyelemmel a saját, reális világomhoz. Reggeli napsugarak tűnnek elő hirtelen a szürke felhők mögül, elárasztják néhány pillanatra a szobát, rávetítik a karácsonyi papírcsillag formáját a szemközti falra.

Kibontom a nagy papírdobozt, amit ajándékba kaptam néhány hete. Kalendárium. Benne huszonnégy ládika, úgy néznek ki, mint játékpolcokon a játékkönyvek. Kiveszem az elsőt, tele van mesebeli kinccsel. A legmeghatóbb, hogy közelebbről megvizsgálva - először azt hittem, készen vett dobozkákról van szó, annyira tökéletesnek tűnnek - látom, elárulja az itt-ott ferde vágás, ragasztás: saját készítésű ajándékról van szó.

A legszebb kalendárium sem pótolhatja a saját adventi utat. A saját készülődést, elindulást, odafordulást, leborulást. Amit mi magunk készítünk, soha nem lesz tökéletes. (Mint ahogy ez az első írás a tevezett huszonnégyből sem az.) De lehet valódi. 

Még nem állok készen. Mint ahogy még soha életemben nem éreztem, hogy bármire is készen állnék. 

Hiába írtam annyi adventen át a sok-sok kalendáriumot. 

Már megint kezdőként állok itt. 

És elindulok, újból és újból, feltétlenül és mindenképpen.

Piros gyertyák.

Kora reggel. Az ebédlőben ülök az asztalnál, piros pulóverben, piros gyertyák fényénél nézek ki a lassan felderengő világba, legalábbis arra a néhány szerény látnivalóra, amit innen szemlélhetek belőle az ablakon át: a szomszéd ház fehér fala, a nagy fenyőfa ágai, kicsit jobbra a garázs tetején egy nagy tócsa, s benne az egész végtelen, szürke ég. 

A laptop mellett egy Joy feliratú csésze, benne egy kis hideg kávé. 

Akaratlan színválasztással - a piros nem is a kedvencem -, kis jegyzetekkel, szavakkal jelölöm ki az utat, amin járni szeretnék.

Miután leadtam a héten az egyik nagy, határidős munkát, kávézni mentem egy jó barátnőmmel. Többek között a félelmeinkről is beszélgettünk. Gyerekekről, orvosi időpontokról, bizonytalanságokról, bosszúságokról, konfliktusokról. A csipp-csupp félelmekből összeálló nagyobb, kimondhatatlan érzés egy kis nyomasztó, levegőtlen szobában lakik valahol a mellkasom közepén, magyaráztam. Értette, miről beszélek. 

Tegnap nagy sétára indultam az erdőbe. Igazi kincsekkel tértem haza. Majd adventi koszorút készítettem abból, amit hoztam s amit itthon találtam. Az alap szalmából, rajta fenyőágak, csipke- és galagonyabogyók, a hortenzia gyönyörű, szárított virágai saját termesztésből. S végül - egy újabb intuitív választás, nem hiszem el! - négy piros gyertya. Holnap, az adventi út kezdetén, meggyújtjuk az elsőt. 

Hogy merre visz az út, s hogy mennyire lesz könnyű vagy nehéz, néha a mi döntésünk. Nagyon sokszor nem. Amikor nem, csak annyi a mi szent emberi feladatunk, hogy napról-napra, újra és újra eldöntsük, hogyan akarunk járni rajta. S én csak annyit tudok, hogy figyelmesen, s hogy örömmel.

Az első hó.

Az első hó meglepetésszerűen érkezett, tegnap éjszaka. Mire kivilágosodott, egy másik világ tűnt elő. Nem az, amitől előző este elbúcsúztunk. Eltűntek a szürke háztetők, a tócsák, el a kopott kerti törpe, az udvaron felejtett ruháskosár s a járdáról a sáros lábnyomok. 

Az első hó megdobogtatta a szívemet. Emlékeket ébresztett. S honvágyat, valami soha nem látott, kedves hely után. 

Elindultam megkeresni, s csak mentem a csendes utcákon át, a parókia előtt, a temető mellett, majd végig a kis utcán, ami összeköti az idősek otthonát a falu apró főterével. A pékség előtt egy tábla: frissen sült croissant. Bementem, s mint vasárnaponként mindig, vettem reggelire két csokoládés croissant-t. A pékség valahol a hátsó helyiségekben, elől a pici bolt. Belépve mindannyiszor egy csengő hangja. A pulttól balra egy kávégép, egy átlátszó ajtajú hűtőszekrényben tej, vaj, felvágott, sajt. Mellette két asztalka, akár le is lehetne ülni. De inkább sietek haza. Meggyújtok néhány gyertyát, teát főzök, asztalt terítek. 

Az első hó váratlanul érkezett, kicsit korábban, mint gondoltuk. Valószínűleg ugyanilyen gyorsan el is tűnik majd. De addig is megajándékozott, ma már a második csodálatos, havas reggellel. 

Ezüst fénybe vonta a szokásos, belülről már kicsit megkopott utakat.

Majd elvezetett oda, ahol a honvágy feloldódik a vasárnap reggeli asztal felett, egy csésze gőzölgő teában.