A belső hang.

Csütörtök hajnal, a konyhában. Nem kapcsolom fel a villanyt, a szürkeségben fogyasztok el egy kis tálka müzlit, a kisszéken ülve. Közben várom, hogy felforrjon a teavíz. S hallgatom a falióra ketyegését. 

Ez a nap legőszintébb pillanata. A jól ismert belső hang már javában beszél. Tűnődik. Véleményez. Analizál. Kritizál. Néha álmokat sző. Bármelyik irányba is induljon el, meghatározza az életemet.

Nem kell a legdrámaibb dolgokra gondolni. Néha csak annyi, hogy nem tudom eldönteni, jól áll-e a ruha, amit felvettem, vagy húzzak magamra utolsó pillanatban egy másikat. Illik-e hozzám ez vagy az a szín. Néha, bárhogy fésülöm, a hajam minden szála önálló életet él. 

Kicsi, ártatlan kérdések formájában üt rajtam rést a kételkedés. Meg-megállít. Arra késztet, hogy hozzámérjem magam a mércéhez, amit én magam állítottam fel szépség, intelligencia és jellem tárgyában.

Néha esélyem sincs. Megadom magam, szó nélkül.

Máskor hozok egy csendes, erőteljes döntést ott, a reggeli szürkeségben.

Eldöntöm, hogy jól áll a ruha. Legtöbbször úgysem a ruhával van baj. Eldöntöm, hogy rendben van a hajam. Hogy amit ma tudásban, jelenlétben, kedvességben adni tudok a világnak, akárcsak a mindennapi kenyér, elég. Nem előre, az életem összes hátralevő napjára. Csak ma. Egyetlen napig. Mindig csak holnap reggelig.