Félúton.

Egyszer majdnem megvettem húsz euróért egy Your life in weeks posztert. Ez egy, az emberi élet hosszát többé-kevésbé nagylelkűen megbecsülő falikép, melyen az élet minden hetének jut egy-egy apró négyzet. Vásárlásnál meg lehet adni a születési dátumot, ez esetben a megélt heteket jelképező négyzetek már besatírozva érkeznek. A még ezután következők színezése a vásárló feladata, hétről-hétre. Végül lemondtam róla. Lelki érettségben még messze nem tartok azon a szinten, hogy ne érintene fájóan a napok megállíthatatlan pergése. Nem nehezíteném a saját életemet azzal, hogy folyton a szemem előtt tartom, mennyi idő telt el, s ha minden jól is alakul, körülbelül mennyi maradt. Ehelyett inkább a homokórát fordítom meg időről-időre. A felső része a múló időt jelképezi. Az alsó pedig - s ez valahogy mindig megvigasztal - a reményt, hogy valaki valahol, valamilyen általam felfoghatatlan módon az összes eltelt időt számontartja, végtelen tenyerében szelíden felfogja. Nem vész el a semmibe egyetlen aláhullott homokszem sem.

A tegnapi bejegyzéshez érkezett egy hozzászólás, miszerint ez volt az ötvenedik. A távoli célként kitűzött százból. Én magam nem számolom. Csak teszem a lépéseket. Némelyik könnyű. Némelyik nagyon nehéz. Néha magam sem értem, miért indultam el s mi visz előre. Talán csak azért tartok itt, talán csak azért tartunk mindannyian az életünk összes területén itt, mert időnként arra gondolunk reggelenként: lehet, hogy aminek nekifogtam, végül nem sikerül. Lehet, hogy útközben elfáradok. Vagy nem látom már az értelmét. Nagyon is elképzelhető, hogy még a cél előtt feladom. De ha el is jönne az a nap vagy az a pillanat - ez a mai, ez a mostani még nem az.