Már ébredéskor a kezembe veszem.
Le nem tenném egész nap.
Néha azért muszáj. A konyhapultra, a laptop mellé.
Zajlik az élet, határidők lebegnek a fejünk felett.
Időnként majdnem elfelejtkezem róla.
Majd észbe kapok. Magamhoz ölelem újra.
Drága kincsként hordozom.
Az is. A szeretet ára.
Táncoló kis pillangó a remény.
A lelkét is kiteszi egyetlen mosolyért.
Közelről nézve látni,
mennyire tépett a szárnya,
mennyire apró és egyszerű,
elgyötörten is milyen gyönyörű.
3 comments:
Huh. Nem értem, de nem is kell. Egy ölelés, mégha virtuálisan, és ismeretlenül is mindig jól jön. Hát tessék!
Első olvasásra is gyönyörű,minden benne van a címében is....
Köszönöm.
Post a Comment