Néhány forró, fülledt nap után esik az eső. Először csak néhány csepp, éjszaka. Félálomban hallgatom a nyitott ablakon át. Tompán érnek földet az aszfalton, a háztetőn.
Mikor reggel friss perecért indulok, épp hogy csak szimatol. Később olyanok a szürke felhőkből aláhulló, vessző alakú cseppek, mintha gyerekek rajzolták volna az ákombákom tájba. Fellélegez a kert. Kitárják karjaikat a fák. Az emberek az ég felé fordítják az arcukat. Míg esik, elfelejtik a gondokat.
Esik és esik. A hajamra, a karjaimra, a lelkemre. Felüdít igazakat és hamisakat, jókat és gonoszokat. Lemossa a port a balkonok korlátairól. Beszivárog a föld réseibe. Tócsákat képez az utcán s a szomszéd ház garázsán. Nézem az ablakon át, nézem a balkonról, nézem a kertből, közvetlen közelről. Odaállok a felhők alá. Engedem, hogy megpuhítsa szívem megkeményedett részeit. Van, ami - akárcsak a növényeim, amiket elfelejtettem locsolni - menthetetlen. Ennyi szépség láttán könnyebb remélni, hogy valahol mélyen van még egy kis láthatatlan, élő rész. Valamikor talán kihajt.
Visszatérve a házba a világ legotthonosabb mozdulatai: ahogy elkészítek egy csésze teát, ahogy felveszem a kötött pulóvert, majd leveszek a polcról egy agyonolvasott Thomas Mann kötetet.
5 comments:
Eddig is szerettem az esőt, de ha nem így lenne, most megszerettem volna.
Ezt gyönyörűen leírtad!Köszönöm az élményt!Ma nálunk is esett!
Kötött pullover? Azt hiszem gondban leszek ősszel, hogy hová tettem. :-). Ha végeztem, azzal a könyvvel, amit most olvasok Tilmann Lahme: Die Manns könyvét fogom olvasni. Szeretem a család regényeket, és jó lesz megint valamit németül olvasni.
az ilyen írásaidért nyitom ki az internetet bárhol vagyok, bármit csinálok, ha csak egyet egy nap, vagy csak egy pillanatra van időm: az az emailjeim, és a blogod mindig
ha van valami értelme ennek a 100 napos kihívásnak vagy ennek az egész hosszú blognak, akkor ez...hogy a sok felejthető között lesz egy-egy szöveg, ami szép perceket szerez valakinek valahol...
Post a Comment