Tulipánok

Teljesen

okos dolognak tartom üzleti szempontból a boltok azon ötletét, hogy a kassza mellé virágcsokrokat tesznek ki eladás céljából. Úgy mint a kis cukorkákat, amivel a gyerekeket célozzák meg. Engem is "csőbe húznak" állandóan. :) Szerintem a virág ugyanolyan fontos, ráadásul majdnem annyiba is kerül, mint a vasárnapi ebédhez vásárolt pulykahús. (Bár ezt az állítást Mr. Maslow valószínűleg vitatná egy csöppet...de hát mindenki piramisa másképp néz ki.)

Délután

kekszet sütöttünk, aztán pedig szépen megteáztunk, természetesen pont úgy, ahogy Sarah Stanley-ék szokták.

Próbálkozások...

Anna egy

kis kosarat szeretett volna, de nem tehetek róla, hogy ez a kis kiöntőféleség lett belőle. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de a miénk. Biztos más is csinált már ilyesmit, de én még nem láttam, és mostanában úgy vagyok vele, hogy nem is nézegetek másfelé, mert ha látok valami hasonlót, akkor akaratlanul is olyat akarok, tehát jobban szeretek aztán körülnézni, ha már én is megpróbáltam valamit megcsinálni. A lányaim nagyon örültek a kis edénykéknek, elképzelhető, hogy még készül hozzá néhány darab. Nem hiszem el, hogy mennyi mindent lehet horgolni...és hogy én ezt mennyire szeretem.

A tegnap

este megkezdett horgolt virágmintából végül is egy polipféleség lett. Majd legközelebb talán sikerül. S mivel egyelőre nem igazán boldogulok a leírásokkal, ma inkább ilyen kis csészét készítettem a kis betegeimnek, meg kosárkát, meg még meglátjuk, mit találnak ki.

A mai

...bocsánat, a tegnapi napom érdekesen alakult. A gyerekek kétharmada betegen itthon, és minden, ami ezzel jár - kicsi drágáim. Vártam az estét, mert szerettem volna háborítatlanul szomorkodni. Illetve hát nem háborítatlanul, mert a szomorkodásnak nem sok értelme van, ha nincs hozzá nézőközönség - gondolom, minden férfi rémálma, mikor pátyolgatni kell a kis feleséget, akinek fogalmam sincs, hogy mi baja. Vannak ilyen napok, de lehet, hogy csak az én esetemben. Szóval én becsülettel megsirattam mindent és mindenkit. Tibi elhalálozott pácienseit is, akikről eddig nem is tudtam, hogy léteznek. Mikor minden felesleges könnyet elpotyogtattam, még megnéztem a P.S. I love you c. filmet is. :) Most lett vége. Mindjárt megyek és kidobom ezt a szatyor használt pzs-t innen mellőlem...Szóval, én úgy gondolom, erre az évre teljesítettem az értelmetlen pityogás kvótámat, és most már tényleg megyek aludni, mert rég voltam már 18 éves, mikor meg sem kottyant egy jó kis éjszakázás.

Megérteni

és elkészíteni egy nyomorult kis horgolásmintát nagyobb szellemi kihívás még Fibonacci számsorának és mindenféle következményének átgondolásánál is. Se a megértés - se az elkészítés nem megy még nekem. De mindenesetre az ilyesmivel való bajlódás egy kortyocska vörös bor társaságában remek ellenszere mindenféle búbánatos hangulatoknak.
Amúgy ma arra gondoltam, hogy szeretném, ha lenne egyszer egy virágos kertem. Benne sok-sok levendulával. De addig is kicsit gondoztam a telet túlélő virágaimat, és jó volt nagyon. Például a sárga rózsámról azt hittem, hogy feladta már a túlélésért vívott hősies harcát, de nem. Egy pici hajtás megmaradt, és friss levelei lettek. Kicsit elrendeztem, tűztem mellé egy piros szívet, és így adunk még egymásnak egy esélyt. Egy utolsót, vagy egy utolsó előttit.

Ahányszor

megnéztem a Shall we dance?- t, annyiszor csodálkoztam rajta, hogy lehet az,hogy valaki már nem vágyik semmire...Gondolok itt arra, mikor a Mrs. Főhős nem tudott már mit venni a Mr. Főhős szülinapjára, mert annak már mindene megvolt. Nekem csak jó egy hónap múlva lesz a szülinapom, de ha nem mostanában lenne, akkor is nagyon szeretnék egy új fényképezőgépet (mármint nem feltétlenül vadiújat, csak másat, mint ami most van). Egy tükörreflexeset, és olyat, amivel minimum 4-5 megapixeles képeket lehet készíteni. Igen... tudom, hogy nem vagyok szerény.
Amúgy sok érdekes dolog van. Dolgok, amik megnyugtatnak abban a hitemben, hogy a világ minden káoszos felszín ellenére mélyen rendezett és kigondolt. Például. Van ez az állandóan emlegetett fotós harmadolási-arany- szabály ( Rule of Thirds and the Golden Mean). Szóljon, ha valaki tudja a rendes magyar kifejezést. Ez azt jelenti, hogy ha valaki normálisan akarja megkomponálni a fényképeit, az először is fel kell ossza képzeletben a képtéglalapot kilenc részre, úgy hogy két függőleges és két vízszintes vonalat húzunk, mindegyiket a téglalap harmadánál. Aztán pedig a kép fő témáját a vonalak alkotta négy metszéspont valamelyikéhez kell tenni. Sok más íratlan szabály van, de ez a legelterjedtebb.
Hogy miért pont ez? Hát természetesen a Phi miatt.:)
A Phi az olyasmi, mit a Pi, csak éppen hogy nem 3.14 az értéke, hanem kb. 1.61. Ez utóbbit Fibonacci találta fel, úgy, hogy véletlenül felírt egy olyan számsort vagymit a következőképpen: 0+1=1, 1+1=2, 1+2=3, 2+3=5, 3+5=8 , 5+8=13 stb., a végtelenségig. Aztán arányosította az így kapott számszomszédokat, úgy, hogy a nagyobbikat osztotta a kisebbel, és azt vette észre hogy az első két-három arány kivételével mindegyik kb. 1.61 lesz.



Állítólag ez a diagramm pont ezt mutatja be. Ezek a négyzetek egy nagy téglalapot formálnak, és az egymáshoz való arányuk az 1,16.
Azt is felfedezték, hogy ez a spirálféleség mindenütt megtalálható a természetben, akár egy kagyló vonalában, akár a virágok szirmainak számában. Ugyanis állítólag a legtöbb virágnak 3,5,8,13 stb. szirma van, én ugyan meg nem számoltam, tehát pontosan a Fibonacci számsor értékeinek megfelelően. Az emberi arcot is studírozták ilyen szempontból, mindenféle arányokat számígáltak, és az 1,61 minduntalan előjött.
Szóval, száz szónak is egy a vége: szegény Fibonacci szerintem álmában sem gondolta, hogy ez lesz a vége a számsorának, de tény, hogy ez a helyzet, és az emberi szem és agy úgy általában úgy működik, hogy szépnek, arányosnak találja azokat a képeket, dolgokat, amelyek megfelelnek ennek a láthatatlan szabálynak.
(Mindezt itt olvastam, és roppant érdekesnek találtam.)

Ezeket

az édes babákat Annától kaptam :). Abból készítette, amit itthon talált. Azért mindjárt hármat, mert három gyerekem van. :)

Ezt a rajzot is ő rajzolta. "Kissé" odaáig van a lovakért. :)



Amúgy ma farsang lett volna a gyerekeknek, és volt is, de Sára éjjel belázasodott, Anna pedig csak addig érezte rosszul magát, míg felhívtam a sulit, hogy akkor ma nem megy...aztán csodálatos és hirtelen felépülésnek lehettünk tanúi. Kicsit átvert, ez tény, de én elfogadom, hogy nem szereti a farsangot, mert én sem szeretem, soha nem tudtam feltalálni magam ilyesmiben. Enikőnek utolsó pillanatban találtunk ki valami jelmezt (hercegnőit :), és ő végül is elment, pedig direkt mondtam, hogy ha nem akar, nem kell mennie. Így esett idén minálunk a farsangolás.

Már órák

óta rendezgetek az asztalomon és a fonalaim, mindenféle rendű és rangú tűim között. Azért van itt ilyen összevisszaság mindig, mert nem csak én járok a dolgaimmal, hanem mióta megtanítottam a gyerekeknek is a horgolás kezdeteit (tudnak már láncszemet csinálni), állandóan szedik el a tűimet, a fonalaimat, és ahol négy nem túl rendmániás (hogy finoman fejezzem ki magam) nőszemély "alkot", az katasztrófasújtotta területnek nyilvánítható.
Enikő tegnap egész nap lázas volt, délelőtt jobban volt, de most megint kezd lázasodni, ahogy jön az este.
Amúgy sokmindent csinálok, sok ötletem van, de az mind olyan, hogy egyelőre nincs látszatja, csak sok időt és munkát vesz igénybe. Ja, nekem általában ilyen ötleteim vannak.
A szembeszomszéd áthívott a múlt héten hozzájuk, hogy megmutassa a lakásukat, mert ők költöznek el (sajnos), és mivel az nagyobb, mint amiben mi lakunk, azt gondolta, talán kiadhatnák nekünk bérbe. Itt az emberek el sem tudják képzelni, hogy tudunk mi élni ennyien ekkora lakásban. Látszik, hogy nem jártak még arrafele, ahonnan mi jövünk. :) Nem mondom, mert mikor veszekednek a gyerekek, én is szívesen külön szobába zárnám mindegyiket, de amúgy egyelőre jól elvagyunk itt. Mióta saját asztalom van, gondom egy szál sem a lakáshelyzettel.
A kedves kis sapkáimat továbbra is szeretettel "gyártom", tegnap fejeztem be egyet Annának, de az nincs lefényképezve (egész nap a fején van:), és a legújabbat (fehér-sötétkék kombináció) pedig feltettem a DeWanda-ra, megnézhető itt oldalt...:)

(Amúgy most fedeztem fel Sarah McLachlan dalait, a kedvencemet feltettem nektek.)

Nem is mondtam,

hogy csatlakoztam egy házicsoporthoz. Hauskreis errefelé. Akinek ez kínai: néhányan összegyűlünk egy kis Bibliaolvasás, beszélgetés céljából. (Meg teázás céljából, de ez csak a ráadás.) Szóval meghívott valaki ebbe a csoportba. Nem is ismertem a házigazdát, a címet is csak nagyjából, csak azt tudtam biztosan, hogy innen a második faluban van. Ma este tehát elindultam...:) Nagyon vicces volt, mert szinte teljesen sötét volt a falu, de mindegy, mert én világosban is mindig eltévedek...szóval nem találtam a házat, de ha meg is találom, elképzeltem, ahogy kitűnő németemmel megkérdezem a házigazdát, hogy vajon őket keresem e? Nagy szerencsém volt, mert az ismerősöm, akit előzőleg biztosítottam, hogy natürlich simán oda fogok találni - hát késett, és találkoztunk az utcán, mert...nem is mondtam, az utcát azt majdnem eltaláltam, de nem tehetek róla, hogy a házszámok nem logikusan voltak elrendezve, és arról sem tehetek, hogy útközben elfelejtettem a házigazda nevét. Ezek a német nevek nekem mind egyre mennek.
Jól éreztem magam. Ugyan az elején viccelődtünk, hogy akkor mindenki legyen szíves rám való tekintettel LASSAN, és egy idősebb kissé nagyothalló hölgyre való tekintettel (aki meg a hallókészülékét otthonfelejtette) HANGOSAN beszélni - persze beszélt mindenki gyorsan, ahogy szokott, és én ennek nagyon örülök, mert még így is értettem kb. 60 %-át a dolgoknak, szóval a lényeg az átjött. Igazán nagyon kedves kis társaság...:)), de tényleg. Úgy befogadtak, és nem bánják, hogy meg sem szólalok. Én szeretem, ha úgy fogadnak el, amilyen vagyok. Majd még megyek. Kéthetente van, csütörtökön.
Visszafele jó volt hazavezetni a sötétben, egyedül. Ráadásul megint hull a hó. Igaz, hogy a szívem mélyén inkább már a tavaszt várom, de ha ez van, akkor ennek kell örülni. Szerintem.

Nézegettük tegnap

a gyerekekkel a fényképalbumokat...Illetve hát az övéket. Igazából csak a két nagyobbiknak van ilyen, mert nem sokkal Enikő születése után vettük a digitális fényképezőgépet, és azóta nagyjából csak a nagyszülőknek hívattunk elő képeket. Szóval Picurnak szeretnék most egy albumot készíteni, hogy is nem jutott eszembe hamarabb...
Megható, ahogy csodaszépnek látják pici önmagukat. Merthogy azok is voltak, és most is azok. Minden részlet érdekli őket. Hogy mi lett volna, ha nem pont ők születnek, akkor hiányoznának-e vajon...és például miután megszülettek, ott lehettek-e éjjel is velem a kórházban...Most esik igazán rosszul nekem is, hogy hát nem, mert csak nappal. Nem zavartak volna - ahogy Sára mondta...
Úgysem tudnám leírni, mit érzek. Meg azt sem, hogy miért vagyok így elérzékenyülve. Inkább figyeljünk ügyesen arra, hogy fényképezzünk (igaziból is, meg átvitt értelemben is) minél többet, mert nem akarok érzelgős lenni, de nem mindegy, milyen "fotóalbummal" indítjuk el a kis drágákat az életbe.

Ha

valaki esetleg rákattintana a boltomra, elvileg ezt a sapkát is látnia kellene, de nem fogja, mert már ELKELT! :) Öt percig volt fenn, és valakinek aztán megtetszett. Apró örömök az életben. Az első eladott sapkám. Az első horgolt készítményem, amiért valaki pénzt is hajlandó adni. Nos, már nem tudom hányféleképpen fogalmazzam, de a lényeg ugyanaz: megvették ezt a kis fejfedőt.

Még tanulnom kell ezt az egész boltosdit. Kicsit olcsóbban árazok, mint más, aztán.., odaírtam, hogy két héten belül, ha nem tetszik, vissza lehet küldeni változatlan állapotban az árut (ó, de csúnya szó egy aranyos kis sapkára...:) - szóval próbálok maximálisan rendes eladó lenni.
Meg azon is elgondolkoztam, mennyi időt fordítok én horgolásra...A képen látható sapkát kb. másfél nap alatt készítettem el. Tegnapelőtt este kezdtem el, tegnap csak este folytattam és ma délelőtt befejeztem. Egyszer összeírom, hogy ez órában mennyit jelent. Tudom, hogy nem ez a gyors meggazdagodás útja (viszont fedezi Enikő óvodai havidíjának kb. 1/8-ad részét :), de nem is ez a cél. Jól esik a lelkemnek, hogy valaki - valahol az én sapkámat fogja hordani tavasszal...:)

Nagyon

jó kis hétvégénk volt. Amennyire nem volt kedvem ki sem mozdulni a házból, annyira sok feltöltődős dologhoz, élményhez, kedvességhez volt szerencsém...Néha csak ki kell lépni a házból.

Mellesleg, by the way, ma nyitottam egy aprócska virtuális boltot. (Annyira pici, hogy csak egy dolog van még benne.) Mégpedig itt. Óvatosabb énem szerint csak akkor írnék erről, ha már vett is valaki tőlem valamit, hogy szégyenbe ne maradjak még itt a végén, de na...
Úgy kezdődött, hogy akartam horgolni Annának még egy sapkát, de túl kicsire sikerült, még Enikőnek is szorul a fején, ezért - mivel már rég szemezgetek a DaWanda-val, ma a tettek mezejére léptem. Mondhatjuk úgy is, hogy lustaságból...(hogy ne kelljen kibontani a sapkát.)

Holnap

Bálint nap, és a múlt év óta, egy véletlennek állított virágvásárlás kapcsán én nagyon megszerettem. Szerintem jó, ha minden alkalmat megragadunk egy kis ünneplésre. Lám, még a pogácsáim bolondozni kezdtek...:)

Mindenkinek, akinek

arra van szüksége mostanában, hogy hozzám hasonlóan - tükörbe nézzen...

Megint a

láncaimról. Még egyet kell készítsek, és teljesítek mindenféle ígéretet, nyereményt, miegymást. Pénzben számolva nem drágák, nem is tökéletesek, az "értékük" inkább a rájuk fordított időben van. Szóval, búcsút veszek tőlük, és szétküldöm az új tulajdonosaiknak...sok-sok szeretettel. :)

A detektívregény

második része még érdekfeszítőbb, mint az első. Szóval. Van ez a rendőr, akit Fritznek hívnak. Már nem a lovakat figyeli, hanem bent van a kapitányságon. Iszik egy kávét, de nincs ideje elmosni a bögréjét, mert cseng a telefon. Egy angol hang szól bele barátságosan, de Fritz füle hegyéig elpirul, mert nem tud angolul. Szerencsére, épp időben lép be a szobába főnöke, akit Kugelblitznek hívnak. Kugelblitz éppen az ő főnökétől jön, akit Bingonak hívnak. Kugelblitz boldog, mert Bingo megdicsérte. Kugelblitz átveszi a kagylót, mert őt keresi az angol haverja, akit Brownnak hívnak, és aki a Scotland Yardnál dolgozik, és jól tud németül is, kár volt Fritznek elpirulnia. Brown meghívja Kugelblitzet Londonba, mert egy Sherlock Holmes díjra javasolták barátját, és mellesleg szeretné, ha hétvégén elmennének halászni és lovagolni. Végül megkéri Kugelblitzet, hogy nehogy otthon felejtse a halászbotját.
(Nem tudom, miért nincs többé szó a lovakról. És szerintem senkit sem érdekel már a harmadik rész.)

Megmondom

őszintén, nem sok inspirációm van mostanában blogot írni. Mert az, hogy felrakok időnként egy-egy sapkát, az szerintem...illetve hát az is valami. Pedig nagyon vidáman vagyunk ám. Ezen a héten még itt vannak Tibi szülei. Bármit csinálnak, megkérdik, hogy nem zavarnak-e vele...:), pedig engem csak az zavar, ha valaki megkérdi, nem zavar-e. Soha nem válaszolnék "igen"-nel egy ilyen kérdésre.

Sára kapott egy könyvet karácsonyra a tanítónénijétől - minden gyerek kapott egyet - és most derült ki, hogy azt el kellene olvasni hétfőig, és kis összefoglalót írni belőle. Egy csomót zokogott emiatt tegnap. De nem azért, hogy netalán nem leszünk készen hétfőig (nem leszünk), hanem mert hogy annyira nincs kedve németül detektívtörténeteket olvasni, meg hogy az fiúknak való. Úgy egyáltalán, zokoghatnékja volt, és ezt én megértem, nekem is szokott lenni akár minden ok nélkül is. Aztán nekiálltunk az első résznek, úgy, hogy ő olvasta - én fordítottam. Nos, ideje lenne talán hajat festetnem, szerintem annyit őszültem ezalatt. Egyrészt direkt rém helytelenül olvasott, másrészt annyira nincs érzéke a detektívtörténetek átlátásához, hogy az elképeszt. Például. Adott a rendőr, a rendőr kollégája, a lovak, és a lótolvaj. A rendőrkolléga a kritikus pillanatban eltüsszenti magát. A történet szerint "ez legalább a lovak számára szerencsés". Mikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért - akkor fogalma se volt. Jöhetnek a kövek, de megkérdeztem tőle, hogy lehet ilyen buta...Ő meg csak nevetgélt.
Közben Annának három sornyi házifeladata volt, de azt órákig csinálta, és millió hibát halmozott fel benne. Persze túlzok, de akkor is.

Estére olyan vagyok ilyenkor, mint egy felmosórongy. Szellemileg-agyilag fáradok le. De nem azért mondom, mert ezek nagyon vidám évek...S így visszagondolva, ez a lovas detektívtörténet önmagában is elég csacsiság, nem is lehet rá másképp reagálni. (Ma következik a második rész, szóljon, ha valakit érdekel a folytatás.)

Már éppen

ideje megint valamilyen kis teszttel előrukkolni itt...ezt már több helyen is láttam. Szóval ilyen az én szivárványom. Szerintem szép lett. (Egyedül a jellemzés utolsó mondatával nem tudok mit kezdeni, a többi nagyjából passzol...mondjuk nem kell hozzá teszt, hogy ezt tudjam: elég, ha elhatározom, meg akarok tanulni zoknit kötni...;)

Your rainbow is intensely shaded violet, blue, and white.

 

 

 

 

 

 

 

What is says about you: You are a tranquil person. You appreciate beauty and craftsmanship. You are patient and will keep trying to understand something until you've mastered it. People depend on you to make them feel secure.

Find the colors of your rainbow at spacefem.com.

Kísérletezgetések...

...ebéd után - konyha rendbetétele előtt...

Elkapott a

sapkahorgolás szele...Majd (talán) elmúlik, de addig is elszórakoztatlak a kis alkotásaimmal. Elnézést.

Már itthon

vagyunk néhány órája, és mindent rendben találtunk...egyedül Anna esett le egyszer az íróasztalról, de amúgy állítólag rendkívül ügyes volt mindenki. Sára levitte a szemetet, felhozta a postát, beszélt a hozzánk becsengetőkkel, felseperte a konyhát, teát főzött - szóval nagyon büszke vagyok rá.
Prága csodaszép volt, így második megnézésre is. Kicsit későn értünk oda tegnap, aztán elég sok időt eltöltöttünk szálláskereséssel (remélem, legközelebb eléggé bölcs leszek ahhoz, hogy ne kérdezzem meg :"miért nem foglaltál előre szobát?":). Szeretem nagyon ezt az immár négy-öt éve létező hagyományunkat, hogy minden télen elmegyünk ketten két napra valahova. És tényleg úgy az igazi, hogy hagyjuk spontánul alakulni a dolgokat, bár én az ilyesmit csak utólag szoktam szeretni.
Rengeteget fényképeztem, bár talán annyit tényleg nem, mint a mindent elárasztó japán turisták...a híres épületeket meg lehet nézni bármelyik albumban, én most csak ezt az egyet teszem fel...Ez az úgynevezett Arany Utcácskában készült, ahol pirinyó kis házak vannak sorban, mindegyik házban egy pirinyó kis bolt, melyeknek ilyen aprócska kis kirakataik vannak.



Ez a kedvencem...valami gyönyörűséges kézimunkákat és alkotásokat árult odabenn egy hófehér hajú nénike. Az a horgolt fehér virág nagyon tetszett, de az ára miatt, na meg inspiráció okán, inkább csak fényképen örökítettem meg... :)

Adott

egy bepakolatlan bőrönd, három immáron alvó kisgyerek, akik könnyes szemmel fogadták meg nekem, hogy az elkövetkezendő másfél napban nem hoznak szégyent a fejemre... végül pedig adott egy végtelenül kedves nagymama, aki úgy nőtt fel, hogy sajnos nem volt testvére, és akinek később született egy fia, akinek objektív okok miatt sajnos ugyancsak nem születhetett testvére. Nos, van, aki csak nagymamakorában szembesül azzal a ténnyel, hogy három angyalarcú kislány, ha történetesen testvérkéi egymásnak, bizony nem egész nap kézimunkával a kezükben, kedves gondolatokkal a szívükben üldögélnek a teázóasztalka mellett - hanem igenis jól fejbevágják egymást a Jenga készlet fadarabjaival, ha úgy hozza a sors. És igen, végülis én is adott vagyok.

Lassan

elkészült a harmadik sapka is. A legnehezebb a pillangó kivitelezése volt, de ha egyszer ez volt a tulajdonos kívánsága...:)



Amúgy eléggé foglalt vagyok, sokat főzök-mosok-takarítok, de jó, hogy van kire. Ma este még el kell készítsek néhány ételt előre, mert úgy van, hogy holnap reggel elmegyünk kettecskén egy kicsit Prágába ( ami szerintem a világ legszebb városa ). De ehhez két napra előre étel kell legyen a hűtőben, és úgy egyáltalán, mindent rendben kell hagynom. És természetesen még semmi sincs rendben, mert én a sapkát horgoltam, s mert mindig mindent az utolsó pillanatra hagyok. Na mindegy.
Szóval, (remélem), most egy kicsit nem leszek, de aztán majd megint leszek. Mindenki ügyesen vigyázzon magára. :)

Én nem szeretek

síelni. Nem is tudok. Nem is akarok. Tibi állandóan próbál rávenni, de ez pont olyan, mintha például Kukori arra kérné Kotkodát, hogy menjen fel egy nagy domb tetejére, kössön sítalpat a lábára, aztán vesse magát a mélybe, lesz ami lesz. Azért csak elmentem ma én is síelni, gondoltam, majd álldogálok a pálya szélén, meg fényképezek, ilyesmi. Fotózni nem sokat tudtam, mert valami iszonyat köd volt. Tibi is Sára persze ettől még vígan síeltek, én pedig elkószálván találtam egy jégpályát. Ugyan korcsolyázni sem tudok, de valamikor tudtam görkorizni, ezért béreltem magamnak korcsolyát...Annyira jó volt. Végre egy téli sport, amit én is szeretek, és nem kell attól félnem, hogy kitöröm közben a nyakam. Jó, a nagy esések itt sem kerültek el, de legalább vízszintes felületen kékítettem össze a bőrömet. ( Hátha hoz nekem jövőre az angyal egy 38-as korcsolyát.)

Aki

nem lakott még soha a messzi távolban, az nem is tudja, mekkora örömöt jelent mindez...:)