Egyetlen mondatot

választottam az idei személyes böjtöm jeligéjévé, éspedig: "ne zárkózz el testvéred elől" (Ézsaiás 58:7). Ennek jegyében próbálok többször írni a blogra, több képeslapot adni postára, többször hívni vendéget. Ezt időnként sokkal nehezebb megvalósítanom mint azt, hogy ne egyek húst vagy csokoládét. A Húsvét előtti negyven napos böjtöt amúgy Jézus pusztában való negyven napos megkísértésének emlékére tartják, s én azt hiszem, majdnem mindent elolvastam erről, amit lehetett. Mégis, bár a klasszikus böjthöz tán nem sok köze van, ezekben a napokban szeretnék olyan barát lenni, amilyenre Jézus is annyira szívszakadva vágyott a Gecsemáné kertben: "Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem."(Máté 26: 38)

Egy gyermek

könnyedségével lenne jó bármi újat felnőttként megtanulni, ha közben azért megmaradhatna az az öröm, csodálat és szorgalom is, ami talán csak az évek múlása alatt összegyűjtögetett bölcsesség talaján tud megszületni.

Kimondhatatlanul hálás vagyok Johann Sebastian Bach Menüett- je, Herr van Beethoven Örömóda-ja s a keddi fél órák miatt, mikor - a magam szerény szintjén ugyan, de - zenélni tanulhatok.

(Nagyon nehezemre esik - idegesítő szokásomtól eltérően - önmagam lekicsinylése nélkül beszélni az angol tudásomról, de azért nem bánnám, ha jobb lenne csöppet, s bár nem ezért, hanem mert betűből sosem elég: most már ezt is írom (ami a látszat ellenére s szándékaim szerint, nemcsak emennek tükörképe) , talán szerethető lesz egy kicsit.)

A napsütötte tegnap

után ma újból egész nap havazott. De én már láttam a kertben az ősszel elültetett virághagymák apró hegyes zöldjét a hó alatt. Innen is tudom, hogy hamarosan megérkezik a tavasz. Meg onnan is, hogy bármennyire úgy tűnik néha, mintha szép lassan kárba vesznének azon dolgaim, melyekbe valaha igyekvést és szeretetet fektettem, - végül mindig életre kel, akár a semmiből is, egy icipici, rejtett életre utaló jel. Mind gyakrabban gondolok a remény ésszerűtlen, megmagyarázhatatlan jelenlétére, mint ajándékra az életemben. Nem sok, nem kevés, a mostani hideg napokban épp elég ahhoz, hogy életben tartson.

Nem mintha

nem olvasnék már megint egyszerre több könyvet is, de az egyikben olyan szépet találtam:

Ivan fragt mich in der Nacht: Warum gibt es nur eine Klagemauer, warum hat noch nie jemand eine Freudenmauer gebaut?
(...) Wenn du nicht glücklich bist-
Was dann?
Dann wirst du nie etwas Gutes tun können.
(Ingeborg Bachmann, Malina)

S akkor magyarul: Azt kérdezte Ivan az éjjel: Miért van az, hogy csak Siratófal létezik, miért nem épített még soha senki egy Örömfalat is?
(...) Ha nem vagy boldog-
Akkor mi van?
Akkor soha sem fogsz tudni valami jót tenni.

Ha létezne Örömfal a világon, sok-sok hajtogatott papírdarabot tömnék a réseibe, s az egyik kicsi fecnire mindenképpen azt írnám, hogy: én nem kapok virágot minden nap, minden héten, minden hónapban, de néha azért mégiscsak igen, s ha ez pont egy átlagos február átlagosnál dolgosabb szombatján történik, akkor az méltó a megbecsülésre, ha már én is méltó vagyok rá, hogy időnként ajándékot kapjak akkor is, ha erre különösképpen amúgy semmi ok nincsen.

A zongoratanárnő

végül is csak kicsivel fiatalabb és alacsonyabb, de ugyanolyan barna, sovány és ugyanolyan közepesen szótlan és közepesen kedves, mint én - a köztünk lévő egyetlen különbség tulajdonképpen csak abból adódik, hogy az én ujjaim maguktól lassúak és ügyetlenek, az övéi pedig - állítása szerint - azért, mert a mindennapos, tehenek körüli munkája az istállójukban apránként lelassítja az ujjaiban lakó fürgeséget, az ő lassúsága és az enyém közötti különbség természetesen ég és föld, én vagyok a föld, de azért mindenkinek megadatik a maga mindennapi tökéletlensége, s mondanom sem kell, én úgy döntöttem, tulajdonképpen boldog vagyok a sajátommal.

Olyan derüvel fogadom

ezt a hétfő reggelt, s benne az újból kezdődő, előreláthatóan egész héten át tartó havazást, mint régi barátot. Odakint nem változik semmi, idebent még bármi változhat, ha van erőm akarni.
Ki tudná nyomon követni a világban rejtélyesen kanyargó öröm útjait? Emberi akarattól függetlenül bukkan fel itt-ott, érkezése olyasmi módon ajándék, mint a kedvesség, a barátság, mint levél huppanása az üres postaládában. Nem illik kérni, s nem illik megsértődni, ha elkerül.
Mondanivalóm nem túl sok, több, mint egy mondat, kevesebb, mint egy történet - apró irkafirka az élet margóján.

Kertész leszek.

Abban mesterkedem - a függöny nélküli ablakokon át beáradó napsütést hasznosítandó - hogy apró melegházat rendezzek be a párkányon, még apróbb fűszer- valamint virágoskert létesítése okán, igazából pedig egyszerűen csak azért, mert boldoggá tesz, hogy a tél kellős közepén a mindenféle növénykéim szebbek, mint valaha. Nem a tavaszt siettetem. Inkább csak emlékeztők ezek saját magamnak: mindig van remény.
Nagyon szeretem a telet.
Boldog Februárt!

Lehet-e, hogy valaki inkább már táj. *

Ragyogó, fagyos téli napok ezek. Szinte minden nap végigjárom a jól ismert ösvényt az erdőben, s ha lehet, hogy valaki inkább már táj, akkor én ez a csendes ösvény vagyok. Túlságosan is csendes, ha engem kérdezel, de néha arra gondolok: áldott a csend ideje, s ha mást nem is, annyit lassan tán megtanulok belőle, hogy ne féljek semmitől. Szombat hajnalban, épp csak annyira volt még világos, hogy elvált egymástól a valami és a semmi, láttam két tétovázó őzikét az udvarunkon, az almafa mellett. Titokban azóta is visszavárom őket, de tudom, nem fognak többé jönni. Kettészakadt történeteim nálam maradt részét azért megőrzöm, egyszer talán még jók lesznek valamire.

* Győrffy Ákos, Táj