Vége van a nyárnak. - Travel diary 4.

Mikor már közeledtünk hazafelé, - így mondom, hogy hazafelé, egészen könnyedén mondom jónéhány helyre, hogy hazamegyek, - de ki ismeri azt az érzést, mikor kicsit nagyobbakat dobban a szív, ahogy közeledünk a helyhez, melyen berendeztük az otthonunk, s ahol egy fehér cica is vár ránk az ajtóban? - érzékeltem, hogy hűvösen fogad ez a német ősz, ideje előkeresni a meleg zoknikat.
Az utolsó nyári beszámolóval megköszönök mindent: az utazást, a hazaérkezést, a találkozást, a búcsúzást, a tengert, a hegyet, a hiányt, a teljességet, a múlandóságot, az öröklétet.

Mikor (kissé beképzelten mondom:) hegyet mászok, - mindig csak csapatban - mert így biztonságos, mert mindig mindenkit bevárunk (szóval bevárnak), s mert csoportképen szerepelni jó. Ezen belül viszont mindenki maga keresi s találja meg a saját útját, maga hozza meg a saját döntéseit. Nem érdemes vakon követni az előttünk járót, mert ő lehet magasabb, erősebb, fiatalabb. Én pedig én vagyok. Kicsit alacsonyabb, gyengébb, idősebb. De azért én is megérkezem. Nincs fontosabb a megérkezésnél.

A hosszú autóuton hazafelé egy Zelk Zoltán kötetet olvasgattam:
"Kell az osztozás, kell az ajándék,
jóból-rosszból kettétört karéj,
azzal, aki a kaptatón zihál még,
azzal, aki már a csúcsra ér."
(Zelk Zoltán, Férfiszivek próbája)

Ennyi. Viszlát Nyár! Szia Ősz!

Erdélyben - Travel diary 3.

"Itt volt ez a bútor mikor gyerek voltál? És az ágy? És ez a lámpa? Ezek a képek is a falon? A poharak is?... Akkor most elképzelem, hogy én vagyok te, mikor még kislány voltál."
(Aug. 16. - Anna - Erdélyben, a régi szobámban)

Egyébként. Ha kérdezné valaki, akkor azt a két-két és fél napot mondanám a legszebbnek, amit a hegyekben töltöttem, igazi hátizsákkal a hátamon, igazi súllyal a hátizsákban. Oké, a sátrakat a fiúk cipelték, de akkor is. Szeretem a tengert, de igazából hegyi lány vagyok én, s eltökélt szándékom 80 éves koromban is felmenni oda, ahonnan tágabb tere nem is nyílhatnék a képzeletnek. Nyolcan, - négy fiú-négy lány -vágtunk neki a vadonnak, mi lányok hamarabb hazajöttünk, mert vártak a gyerekek, s mert csak. Bármikor szívesen beismerem, hogy elég félős és gyengécske hegymászó vagyok,  de ezzel együtt bármikor visszamennék. (Ez utóbbit akkor is, ha beleszámítom a csobánok szerint a környéken kószáló négy medvét is.) 

A kis fekete jegyzetfüzetből idézem:

"Tegnap, négy és fél órás intenzív kapaszkodás után érkezés esőben a Lacul Verde-hez. Múlt évben telihold volt, mikor itt jártunk, most is majdhogynem. Nagyon hideg van így 2000 m-en. Az összes ruhát magamra húztam (egy póló, egy pulóver, egy vékony dzseki,) de majd' megfagytam. Kár, hogy csomagolásnál végül is kidobáltam a többi ruhát. Igaz, ha több mint 10 kiló zsákkal kellett volna feljönni, fel sem értem volna idáig. Meleg levest és teát főztünk, majd tüzet raktunk, de nem vártuk meg, míg leég, annyira álmosak voltunk. Nem vagyok már mai csirke, éjjel aludnom kell, s este időben lefeküdnöm.
Egyébként túl sok luxuscikket hoztam el. Nagyon is jól lehetne idefenn kávé, fésű, (tükröt nem hoztam!), notesz, toll és fényképezőgép nélkül élni -igaz, minek. Akkor már inkább vacogok. (Vacogtam is.)"
(Aug. 17. - Erdély, Parang hegység)

A családom. - Travel diary 2.

" - Azért szeretlek, mert kedves vagy, mert jó vagy, mert elkészíted a szendvicseinket, és mert az anyukám vagy. És mert nem akarsz mindent azonnal.
- Mit nem akarok azonnal?
- Például nem akarsz azonnal lemenni a partra, hanem először elkészíted a szendvicseinket."
( Aug.5. - Trogir, Horvátország)

A reggelek. - Travel diary 1.

" Fél hatkor keltem megnézni a napfelkeltét. Lementem a csendes utcákon át a partra, aztán végig a part mentén a városba. Néztem, ahogy a napsugarak lassan mindenütt tért hódítanak. Árnyékok, fények, ilyesmik. Ilyen korán csak a helyiek vannak ébren, nekik hétköznap az, ami nekem ünnep. A belvárosban üresek az utcák - ahol este mindig tömeg hömpölyög, s a kőfalakból mindig árad a meleg.Láttam két macskát, rezzenéstelen arccal nézték, ahogy mind közelebb megyek hozzájuk. Hello Kitty, mondtam. Szeretem a macskákat, jó, hogy mindig mindenütt ott vannak. 
Olvasnivaló: Thomas Mann, A Buddenbrock ház.
Gondolkoznivaló: az a mondat, hogy 'egymás terhét hordozzátok.' "
(Aug.5. - Trogir, Horvátország)

"Korán reggel séta a városba a két hídon át. A piacon szőlőt vettem a reggelihez. A család még alszik, én nézem a repülőket  és kissé kialvatlanul olvasok és kávézom. Borzasztóan sajnálom az időt alvásra fecsérelni.
Ezért szeretem Thomas Mannt, ezért a mondatért:' Aztán sötétségbe és némaságba burkolva pihent az ódon ház. Aludt benne a büszkeség, aludtak a reménységek és félelmek, mialatt künn a néma utcákon halk eső szitált, és  a házak ormai és csúcstetői közt fütyült az ősz szele.' "
(Aug.6. - Trogir, Horvátország)

Ó, de szép

ez a nyár! A reggeli és esti arany órákkal, mit órákkal, percekkel: főleg este olyan hamar legurul a Nap az égről a domb mögött, mint egy labda. Reggel pedig, - a végre-valahára beköszöntött szünidő révén - nem kell már oly irgalmatlanul korán kelni, viszont már megszoktam. Lábujjhegyen kimegyek a házból, fel a dombra egy csésze kávéval, nyomomban kis vörös macska-barátommal, és csak nézem, milyen szép ez a nyár. Nincs okom panaszra. Felismerni vélem ugyanazt a boldogságot, ami régen, az ipari park szélén levő kis lakásunkból töltött el esténként, apró kis gyermekeinktől körülvéve: a iroda- és gyárépületek mögött láttuk a legszebb naplementéket a világon.
Aztán.
Az elmúlt két évben annyi (nagyjából rossz) képet fotóztam, hogy nincs már hely miattuk a számítógépemen. Ezért nagy szorgalmasan a felvételek átnézegetésével, törlésével, mentésével töltöm minden szabadidőmet. A többszáz kép közül körülbelül húsz olyan van, amit most is szeretek. (A családi akármilyen képeket mindenképpen szeretem, az más. Az emlék.) Ezt a néhányat egy új oldalra gyűjtöttem össze, inkább csak próbaképpen, de jó kis önismereti leckének is bizonyult ugyanakkor. Végignézhettem magamat ugyanis, ahogy hirtelen borzasztó fontos lesz, hogy népszerű legyek, hogy csodáljanak és szeressenek, - milyen kiszámíthatóan ostoba vagyok, ugye. A világ egyik legnagyobb képmegosztójáról lévén szó, a lájkok és kommentek, és különböző grafikonok mentén lesz az ember népszerű vagy nem. Most már nem számít, vagyis számít, de nem annyira. Az számít nagyon, hogy sokat lehet tanulni másoktól, lehet másnak megadni azt az elismerést, amire - magunk között vagyunk: titokban kicsit én is vágyom. A visszajelzés viszont azért kell, mert mikor bezárkózom a saját világomba, hol azt képzelem, hogy csodálatos vagyok, hol azt, hogy egyáltalán nem vagyok az. Hála Istennek, hogy egyik sem feltétlenül igaz. Hála Istennek, hogy egészen olyan vagyok, mint más. Ez van.