Megkérdeztem

az én egyetlen, jó zongoratanárnőmet, szerinte fejlődöm-e én bárha egy csöppet is, mert szerintem nem. De közben meg olyan szépeket játszom mostanában, hogy River flows in you , és Bach-ot, menüetteket, bizony... - a magam szerény szintjén, természetesen. Néha eszembe jut azért, miért csinálom? Az én koromban, már majdnem két éve, hétről-hétre, keddről-keddre, mintha számítana a világnak, fogok-e én tudni igazán szépen zongorázni valaha, egyébként nem fogok.

Viszonylag átlagosan telik a november. Bajlódom én is néha, mint mindenki más, a gyerekneveléssel, a házimunkával, a tanulással, a mindenséggel. Csodálatos gyerekek, csodálatos mindenség egyébként, a házimunka na az nem csodálatos, azt egyszerűen csak meg kell csinálja valaki. Hiányzom én is magamnak azokból az időkből, mikor mindenben látok valami szépet, izgalmasat.
Még jó, hogy szabad unalmasnak is lenni, kopárnak és ködösnek, mint amilyen éppen odakint a táj is. Szabad kicsit morcosnak lenni. Szabad elfáradni. Szabad csak ülni szótlanul, és...csak ülni, ha már volt annyi lótás-futás. Hajnalban majd meginni egy csésze finom, forró kávét, de még előtte aludni valamennyit. Szabad aludni.
(Tudtátok, hogy a macskáknak sokkal több alvásra van szükségük, mint az embereknek? Mici például ilyen hidegben átalussza kis kosarában az éjszakákat, s a nappalok felét-háromnegyedét is. )