Az élet több, mint

koránkelés és későnfekvés. (S annál is több, mit e kettő között végigzsonglőrködök.)
Több, mint egy helyben végigült hosszú óráim az irodában, több, mint reggelente az asztalomon talált hiba-listák. (Még mindig perfekcionista a főnököm, még mindig nem vagyok perfekt én.)
Több, mint spagettiből álló gyors ebédeink, több, mint este az asztalon maradt mosatlan-csendélet. (Meleg szendvicset, szalmakrumplit, spenótfőzeléket, fagyasztott pizzát valaki?)
Több, mint ama csodásan kinéző csokoládétorta, mit két hete nincs időm megsütni. (Csak annyit mondok: Martha Stewart.)
Több, mint szegény autóm minduntalan elromló alkatrészei. (Három hete a kipufogócső, két hete a visszapillantótükör (ütközött a szűk utakon egy másikkal), egy hete súrlódik a féktárcsa, vagymi.)
Több, mint eme fáradt, de nekem kedves arc, ki szembenéz velem reggelente a tükörben. (Szia, drága.)
Könyvekkel, fotókkal, tollal küzdök a napok egyformasága, velem együtt való nyomtalanul tovatűnése ellen. (Folyton túlzom: több könyvet veszek, mint amennyit el tudok olvasni, többet olvasok, mint amennyinek egyáltalán értelme van.)
Ha találkozom valakivel, ki velem egyidős, nem jön, hogy elhiggyem, pedig nyilván, ugyanilyennek látszódom kívülről én is. Úgy értem, ilyen...középkorúfélének. (Lát engem belülről is, ugye, ki szeret?)
Hogy mi az élet, hogy nem csupán mindez, igazából csak sejtem. És hiszem, és remélem, de tudni nem tudom, én sem. (Csak azt, hogy több az élet a tápláléknál, és a test a ruházatnál, és az otthon a benne levő rendnél, és a mondanivaló a benne levő betűknél, s jól-rosszul elvégzett tennivalóimnál sokkal, de sokkal több vagyok én. )

Néha megállok.

S csak állok, nem tudva továbbmenni a gondolat mellett, mely hétköznapiságában is lenyűgöz, újra meg újra.
Hogy emberként, szeretetben, lehetőségünk van megtartani egymást s mindazon törékeny szépséget, mit magunkban hordozunk.
Nem tudok és nem akarok elmenni olyan - hadd ismételjem önmagam - hétköznapiságában is lenyűgöző történetek mellett, hogy vannak helyek, hol ünnep, ha beugrom hétfő este egy órányi időre, míg várakoznom kell valamelyik kisasszonyra.
Kapok vacsorát s egy helyet a konyhaaasztalnál, hol megpihenhetek.
De még inkább kapom az érzést, hogy - ronthattam én el akárhányszor, bármit az életben -
attól még oké vagyok.

Kezdem-végzem az evangéliumok olvasását, s nem tudok betelni - hadd ismételjem harmadjára is önmagam - a hétköznapiságában is lenyűgőző tény mellett, hogy Jézus ideje nagy részét tulajdonképpen azzal töltötte, hogy együtt evett-ivott az emberekkel. Bemegy mondjuk Zákeushoz, s nem prédikál, nem tart hegyi beszédet (azt máskor, másütt) - egyszerűen csak üldögélnek a konyhasztal mellett, s Zákeus megváltoztatja az egész életét. Wow.

Le lehet

élni egy egész életet kényelmesen, egyetlen csésze gőzölgő tea mellett üldögélve a végtelenségig.
Egy idő után beáll a napirend. Nincsenek meglepetések, új dolgokat nem nagyon próbál már ki az, ki sokkal inkább negyven, mint harminc.
Nem is az, hogy ne történne ez-az. Nyilván történik.
Engem az érdekel mégis,
tudok-e változni itt, legbelül, hova nem lát be senki, de ahonnan indul minden.
Tudok-e reagálni kicsit másképp kilencezerháromszázhatodjára, mint azelőtt kilencezerháromszázötször mindig.
S nem is tudom, miért gondolom így,
- bár elismerem, nem túl nehéz szépre gondolni, mikor ilyen hideg, fehér és titokzatos idefent a dombon a tél -
de igen.
Tudok és akarok változni, tudok és akarok kicsit másképp, kicsit jobban, szebben, kalandosabban élni.
Egyáltalán, élni.
De úgy, mint aki tényleg él, s nem csak elvan, míg ki nem fogy csészéjéből a gőzölgő tea.

Hóhelyzet

van.
Valamelyik este - blue hour volt éppen - kimentem az udvar végébe, épp hogy csak megetetni a nyulakat, de aztán...
Lehet-e ellenállni a hidegnek, a hónak, a hajamat cibáló süvítő szélnek?
Lehet-e ellenállni a zordon szépségnek?
Nem lehet. Nekem egyenesen tilos.
Visszamentem hát a kapukulcsért, a kamerámért és elindultam a kedvenc helyemre az erdőben.
Ennyi.
S tán még csak annyit tennék hozzá:
rég voltam ennyire, de ennyire boldog.

Biztos vagyok benne,

csak én ismerem, milyen érzés keservesen megbánni, hogy eszembe jutott vendégeket hívni mondjuk szombat ebédre. Vagy bármikorra. Percnyi pontossággal úgy egy-két órával érkezés előtt tör rám a gondolat, hogy nem jó semmi. Hogy nem leszek készen, hogy miért nem segítenek úgy és akkor és annyit a többiek, ahogy én azt szeretném, hogy nem lesz finom az étel, nem lesz elég, túl sok lesz, nem fogják szeretni, hogy túl kicsi az asztalunk, hogyhogyhogy.
Az efféle pillanatnyi elmezavarokat egyszerűen csak túl kell élni.

Idén, meg amúgy sosem, nem fogadtam semmit újévre, de azért kigondoltam két iránymutató szót, csak úgy, magamnak, miheztartás végett.
Az egyik az önfelülmúlás, a másik a kapcsolatok. Főleg a helybeli kapcsolatok. Itt, ahol élünk, azokkal, akikkel.
Szóval, vendégeket hívunk, olyanokat, kiket eddig nem. Előtte kitakarítunk, kigondolom, mi legyen a menü, megfőzöm, általában túlélem szokásos, kicsi, édes idegösszeroppanásaimat is, majd hagyom, legyen, ami lesz.

A csodát sosem lehet kikényszeríteni.
Csak esetleg előkészíteni az útját.

S mindig elámulok, mennyire hétköznapi a sok apró gesztus, mi ehhez szükségeltetik, mennyire csupa olyasmi, amire bárki - még én is - képes.
Este tízkor az ebédre meghívott vendégek egy társasjáték felett ha még mindig nálunk vannak,
- mi ez, ha nem csoda, a mai sietős, illedelmes, kicsit túlságosan is udvarias világban? -
kiürítem a hűtőszekrényt, úgy szeletelve fel a sajtot és uborkát, hogy többnek tűnjön, mint amennyi. Főzök néhány tojást, veszek elő lekvárt, s leülünk vacsorázni is, azt, ami van.
Csak hogy ne érjen még véget ez a szép nap.
Vagy ha már mindenáron véget ér, megéljen még belőle a lelkünk egy ideig.

Szeretem ezt az új évet. Benne új gondolatok, új bátorságok, barátságok, könyvek, s e pillanatban annyi hó odakint a dombon s a ház körül, hogy ki sem lehet jóformán menni. 

Rájöttem

valamire.
Ha a férjemnek nem jut eszébe, vagy nincs ideje, vagy bezárnak már a boltok, mire hazaindul,vagyvagyvagy, akkor nem baj.
Veszek én majd magamnak virágot.
S mikor hazaérünk, odamegyek, mutatom boldogan a bokrétám, majd búgó hangon azt mondom, hogy
köszönöm, édes. 
(Hiszen ha eszébe jutott volna, vagy ideje lett volna, vagy a boltok, mire hazaindul, be nem zártak volna, meg tudta volna-e állni, hogy ne hozzon nekem rózsaszín tulipánt így télvíz idején?
Na ugye. )

Egy egészen

kivételesen, váratlanul, meglepetésszerűen szép hétvége után mégis milyen legyen a hétfő?
Hát ilyen, amilyen.
Van benne:
mosatlanhegy a konyhában (elfogyott a mosogatótabletta és a mosogatókedv is)
köhögés
ölelés
pattanás a homlokomon
kávé
zsoltár
veszekedés, hogy ki menjen be először a fürdőszobába, hogy induljunk már, hogy a gimnázium melyik bejáratánál parkoljak s még valami, csak nem jut már eszembe,
tisztanadrághiány
munkakedv
reggeli sötétből aláhulló esőcseppek a szélvédőn.
Szóval van benne így összevissza minden, jó is, rossz is.
S ha már így, tán érdemes nem csak a porból felcsillanó kincseket meg- és feljegyezni.
Különben - ha mindig csak válogatok - attól tartok, lemaradok a saját életemről.
Pedig nekem minden kell amit kapok, a jó is, a rossz is, az egész való élet, az egész real life.
Boldog hétfőt! Boldog mosogatást!

könnyedebben

is lehetne egy kicsit, nem annyira komolyan véve mindent, hogy aztán majd' belepusztulni, ha mégsem úgy alakul
- márpedig nekem ritkán szokott pont akkor és azokkal és úgy, ahogy elképzeltem volt.
néha egyszerűen csak nem kéne annyira akarni, mert
ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők,
s a legszebb, legdrágább dolgok ugye...soha nem erővel, soha nem hatalommal...
mindig is a nagyon mély, a nagyon magas marad a cél, de közben
lehetne örülni a szomszéd vidám, udvarias érdeklődésének is, a beszélgetéseknek az időjárásról, a csendnek, ha nem jut eszünkbe semmi érdemleges, egy-egy hangulatjelnek, pár szavas kommentnek a bejegyzés alatt, egy-egy embernek, rácsodálkozva, hogy de jó! ő is létezik, még ha nekem nincs is semmi közöm hozzá.
lehetne hagyni az összes házimunkát s kimenni inkább gyermekünkkel a havazásba.
lehetne néha egyszerűen csak lenni, s nézni, ahogy szállnak a pelyhek, könnyedén, hangtalanul.
nem sietni haza, s nevetni mindenen, ami csak eszünkbe jut.
igen, lehetne nevetni sokkal többet. elvégre is, sírtunk már eleget.

Mindig olyan

nehéz megírni a vadonatúj év legelső bejegyzését, de vajon miért.
Nincs is különösképpen kedvem hozzá. Mint ahogy ahhoz sem, hogy holnap korán keljek s a karácsonyi szünet után újból dolgozni induljak.
Megállni viszont nem lehet. Visszamenni sem a fényes szép ünneplésbe.
Menni mindig csak előre lehet. Szürkés-kékes január s hétköznapok várnak ránk. Szép lesz, azt hiszem.
A legelső bejegyzést talán azért olyan nagyon nehéz megírni, mert úgy érzem, hogy itt és így akár be is lehetne fejezni. Szép befejezés lenne el sem kezdeni.
De hogy ez ne fordulhasson elő még véletlenül sem, ezért egyszerűen, kedv nélkül is akár, le kell írni azt az első betűt, be kell állítani jó korai időpontra azt az órát, meg kell tenni azt a legelső lépést.
A többi pedig, mint ahogy eddig is, mindig is, kirendelődik útközben.
Ez évi mottónak egy C.S.Lewis klasszikust választottam magamnak:
Courage, dear heart.
(C.S.Lewis, The Voyage of the Dawn Treader) 
Boldog új évet kívánok minden kedvesdrága olvasómnak.