Képeslap Jézustól.

Ne legyen még vége a nyárnak! Ne legyen a hirtelen darabokra hulló esőfelhőknek! Ázzanak csak továbbra is újra el az odakint a már épp hogy megszáradt ruhák! Ugye, ha eddig nem, ezután sem válik belőlem olyan felnőtt soha, kiben nem ébred sóvárgás egy nyári zápor láttán kirohanni az udvarra? Javaslom, főzzünk minden nap lekvárt abból a két maroknyi málnából, mit az erdőben szedtünk volt még tegnap, miközben pirosra csípte meztelen lábunkat a csalán. Induljunk esti sétára minden egyes sötétedés után. Szedjük össze titokban az út szélére potyogott almákat a tanácsháza mellett, s keressük elő hozzájuk azt a régi almás pite receptet. Képzeljük azt, hogy az égen átsuhanó felhők mind-mind angyalok! És ne csodálkozzunk rajta, ha munka után hazaérve, az amúgy folyton csak üres postaládában egyszer csak találunk egy Jézus által írt, személyesen nekünk szóló képeslapot.

Béke.

Nap végén, mikor véget érnek a háborúk, melyekbe legjobb szándékaim s legőszintébb igyekezetem ellenére is belekeveredtem, nem vágyok már semmi másra, csak egy sétára az alkonyodó ég alatt a csendes erdőben. Csak egy tóra, mely mellett elhaladhatok útközben.
Néhány napja azt mondta - gondolom, amolyan megelőlegezett bizalomként és kegyelemként - nekem valaki, akivel épp a mindennapjaim csetlés-botlásait, s pont azt osztottam meg, mennyire nehezen találom a nyugalmat saját magamban, s hogy mennyivel könnyebben sírom el magam, mint régebben, szóval azt mondta, hogy soha életében még ilyen türelmes embert, mint én, még nem látott.
Könnyű úgy kiegyensúlyozottnak lenni, ha nem történik semmi olyasmi, ami kizökkentene a megszokott nyugalomból. Könnyű, ha nem kell nap mint nap olyan embereket elhordozni és szeretni, akik megnehezítik az életet.
De nem tudom, lehet-e igazi a remény, s a türelem mindaddig, míg próbára nincs téve, talán hosszú időn át, talán minden nap. A valódi értéknek általában valódi, nehezen megfizethető ára van.
Nap végén néha csak egy séta az egyetlen, amire még vágyom, s egy tó, mely mellett megpihenhetek, melyben lehajtott fejjel is megláthatom az eget.  
Fordulj csak meg, hadd készítsek rólad egy fotót - mondta az útitársam. Megfordultam, hagytam magam ellenkezés, szépítgetés nélkül, csak úgy, ahogy voltam, megörökíteni.
Utólag elnézve a képet, békét látok.
Békét a tó tükrében, békét az arcomon.

Időtálló.

Nem emlékszem már, mióta is van meg a kockás, pamut anyagból varrt, piros szívekkel díszített ingem.
Szinte biztos vagyok benne, csak nem tudom, miért pont ezt tartom észben, hogy ezt viseltem, amikor bemutatták a magyar mozikban a Keira Knightley főszereplésével készült Büszkeség és balítélet című könyv filmadaptációját, amit kétségbeesésemben mentem el megnézni amúgy, s a józan eszemet megőrzendő még akkor, miután hat hétig ki sem léptem a lakásból, mert egymás után lettek bárányhimlősek a gyerekek. Ez 2005 őszén történt, de az ing ennél jóval régebbi darab lehet, s már akkor sem volt új, mikor, már nem emlékszem hogyan, de hozzám került. Akárhogy is számolom, minimum, hogy nagyjából egyidős a lányaimmal, akik közül a nagyobbik éppen sikeresen leérettségizett s három és fél év múlva pont annyi idős lesz, mint amennyi én voltam, amikor ő megszületett, s amikor talán a kockás ing is az enyém lett.
Az évek során kicsit talán megfakult. De mind nagyobb és különlegesebb szeretettel mosom, vasalom, majd akasztom be a szekrénybe, s mivel - én nem értek hozzá, de állítólag - újra divatosnak számít, sose lehet tudni, ki fogja hordani legközelebb. Mert együtt használjuk már, a gyerekek és én.
A mindenkié. Emlékeket idéz és hordoz. Megőrizhető, megosztható és továbbadható.
Időtálló - mint az anyai szeretet.