24.

Áldott, vigasztaló, boldog, szépséggel és kegyelemmel teljes ünnepet kívánok mindenkinek!

23.

Ebben az adventben is, mint mindig, elővettem Dietrich Bonhoeffer leveleit. 

Ezeket a sorokat menyasszonyának, Maria-nak írta. "Úgy vélem, különösen szép lesz ez a karácsony. Pont azért, mert a külső gondok ezúttal nincsenek tekintettel erre, ki fog derülni, a lényeg önmagában vajon elegendő-e számunkra. Korábban annyira szerettem ajándékokat kigondolni és ezekről gondoskodni; de így, hogy semmink sem maradt, amit adhatnánk, annál fényesebben ragyog az ajándék. amit Krisztus születésében Isten készített számunkra. Minél üresebb a kezünk, annál inkább felismerjük, mit akart mondani Luther utolsó szavaival:"Koldusok vagyunk, ez így igaz"; minél szegényesebb a lakhelyünk, annál jobban megértjük, hogy szívünknek Krisztus szállásává kell válnia ezen a Földön. Hadd menjünk így a Karácsony ünnepe felé, bármiféle kétségbeesés nélkül, sőt annál teljesebb bizalommal". (Brautbriefe Zelle 92, Dietrich Bonhoeffer - Maria von Wedemeyer 1943-1945)

Végignézek a szobákon, az ebédlőn, a konyhán - mindent a tőlem telhető legszebben rendeztem el. De legbelül tudom, mi az - mint ahogy legbelül talán mindenkinek van valami -, ami hiányzik. Amit nem tudtam elrendezni, feldíszíteni, megoldani. Így advent legvégén, egy gyertya mellett ülve mégis azt gondolom, különösen szép lesz ez a karácsony. Mert a lényeg önmagában - remélem - elegendő számomra.

A várakozás itt véget ér.

Adventnek pont ez a lényege, hogy nem hiába várunk. 

Pont az a szép benne, hogy bár minden évben más, az ünnep végül újra, s majd egyszer mindörökre, elérkezik.

És mi kétségbeesés nélkül, bizalommal tesszük meg az utolsó lépéseket felé.

22.

21.

Mottó: "Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok..." 

(Biblia, Jakab levele 4:8)

Mikor tegnap éjfél körül elkezdett havazni, azzal a gondolattal aludtam el, hogy ma reggel még munka előtt feltétlenül elmegyek járni egyet az erdőben. Egész adventben nem voltam. Úgy esett le és olvadt el majdnem teljesen a gyönyörű, térdig érő hó december elején, hogy különböző betegségek és munka miatt egyszer sem tudtam elmenni sétálni a hóban. 

Reggel arra ébredtem, hogy esik az eső, fúj a szél.

Minden nap önmagában is egy egész advent. Minden reggel feltevődik a kérdés, elindulok-e, akkor is, ha nem olyanok a körülmények, amilyennek reméltem, terveztem. Az első lehangolt gondolatok után felöltöztem, felhúztam a vízálló bakancsomat, vettem az esernyőt és elindultam.

Minden elindulás egy-egy hasonlat. Egy-egy adventgyakorlat. Egy-egy döntés. Hogy elfogadom-e azt, amit az élet még megtépázottságában is olyan nagylelkűen és bőségesen kínál. Elfogadom-e azt, ami van. Ezt az egyszerű, küzdelmes, dísztelen szépséget, a tócsákba gyűlő esőcseppeket, a kopár ágakat ide-odahajlítgató szelet, az olvadó havat, s hogy esernyő ide vagy oda, mire hazaérek, mindenképpen elázok. Eindulok-e, még ha még mindig olyan nehezemre is esik négylábú barátom nélkül járni az ösvényeket, s a vidámság, játékosság nélkül, amit már csak a puszta jelenléte is hozzáadott az életemhez.

Visszaérve a faluba betérek a pékségbe. A számla hátuljára gyorsan feljegyzem az útközben összegyűjtött szó-kincseket, képeket, színeket, történeteket. 

Gyakorlom, a lehető leghétköznapibb módon, miközben elfogyasztom a vajas perecből és forró csokiból álló reggelimet, a megérkezést. 

Gyakorlom az adventet, nem csak ilyenkor adventben.

20.

Odakint hideg, nyirkos szerda délelőtt. A munkahelyi számítógépem bekapcsolva, karácsonyig még hátravan körülbelül két napnyi munka. Lassan, keservesen, az utolsó erőmet össze-összeszedve haladok vele. A kanapén kiteregetve a készülőfélben levő kötések. Kézzelfoghatóan szemléltetik, ahányszor csak rájuk nézek vagy kicsit továbbdolgozom rajtuk, minden jószándékú, reményteljes adventi igyekezetemet. Az ablak előtt a kis asztalkán már majdnem csonkig égtek a szép fehér gyertyák. A lemezjátszó mellett Händel Messias-a, időnként leülök és meghallgatom a három lemezből álló gyűjtemény soron következő oldalát. Nem lehet csak úgy mellékesen, miközben takarítok vagy olvasok. Teljes figyelmet igényel. 

Tegnap, mikor kiléptem a boltból, ahol a szappanokat vásároltam, még ott az utcán megálltam és feljegyeztem a különböző színeket, illatokat, különben, úgy éreztem, elrepülnek és elfelejtem őket. Egy egész szó-gyűjteményem van így, még ha csak ezt az egy adventi várakozással töltött hónapot is nézem. Ez a szó-kincs a gazdagságom. Utcán, boltban, könyvekből, Szentírásból, dalszövegekből, beszélgetésekből megőrzött képek és szavak ezek, melyekre vigyázni az egyik legszebb feladat. Később felhasználom őket. Átformálom, továbbadom. Konfettiként szórom szét az utamon, lelassítom velük a rohanó időt - bár mindannyian tudjuk, csak nem beszélünk róla, hogy nem az idő rohan és nem az idő múlik, hanem mi. Ez az egyetlen fegyverem, az egyetlen eszköz, ami megbízhatóan, újra és újra odafordítja tekintetemet arra, ami igaz és jó, ami szép és kedves.

19.

Ma újra megpróbálkoztam az ajándékvásárlással. Most egy másik szomszédos városban, ahol amúgy is dolgom volt. A tegnapi ötlet- és kedvtelenség után megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy még nem veszítettem el teljesen az ajándékozás képességét és örömét. Ötlet és kedv nélkül, gondoltam, inkább hagyom az egészet. 

Ma reggel az egyszerű, mindennapi örömök fontosságáról írtam, gondolkodtam. Hogy még a legszomorúbb napokon is itt vannak nekünk. Például egy illatos szappan a fürdőszobában, egy finom tea, egy puha törölköző, különleges fűszerek, csokoládé, egy jó meleg kardigán vagy sál. S arra gondoltam, ilyen örömöt szeretnék ajándékozni. Ilyen mindennapit. Nem kell feltétlenül frappáns, hallatlan ajándékötleteket kigondolnom.

Csodálatos napom volt. Apró dolgokat választottam ki, nagy szeretettel. Csokoládét. Különböző teákat. Skóciai süteményt. Fűszereket. Rozmarin, narancs, fahéj, birsalma illatú s egy úgynevezett "winterrose" nevű szappant.

A gyermekeinknek, mint szinte minden karácsonykor, egy-egy új flanelpizsamát vettem, zoknit, forró csokit és karácsonyi könyvet - most egy-egy puha, hófehér köntöst is -, amit idén már huszonharmadikán, szombat este megkapnak. Már csak nagyon kevés személyes tárgyuk, ruhájuk van nálunk, szeretném, hogy a legnagyobb kényelemben érezzék magukat.

Sok gondolatom, kérdésem van a karácsonyi ajándékozással kapcsolatban. Mit lehet adni, mikor a másiknak "mindene" megvan. Hogyan lehet jól ajándékozni. Hogyan ajándékot szépen elfogadni. Kell-e egyáltalán ajándékozni. Fontos-e. Azt hiszem, nem kell. De - nekem - fontos. Mert erről szól a karácsony, ez a lényege - s minden aprósággal, amit majd szépen becsomagolok és átadok, azt szeretném kifejezni -, hogy mindannyian végtelenül megajándékozottak vagyunk. 

18.

Az elmúlt hetek zsúfolt időbeosztása után végre szabad volt az egész délelőttöm. Beautóztam a városba. Gondoltam, megveszem a karácsonyi ajándékokat. Végül, mondhatni, elpazaroltam az időt. Üres kézzel jöttem haza. Mint ahogy üres kézzel állok itt is - mindjárt éjfél - az üres lap előtt. Szeretem ezt az ürességet. Eszembe juttatja, milyen jó embernek és emberinek lenni. Elismerni, hogy elfáradtam. Milyen jó ellenállni az idő szorításának. Egyszerűen csak nézelődni, anélkül, hogy bármit is vennék. Örülni a fényeknek, a szép zenének, a finom illatoknak. Megőrizni a kíváncsiságot, a gyermeki lelkületet, s nyugodtan elpazarolni az egész szabad délelőttömet.

17.

Vasárnap reggel. A völgy felett sűrű köd. Keleten már szakadozik. Lassan narancssárgává változik az égbolt. A szobában csend és rend van, a konyhában elmosogatva és elpakolva az edények. A tegnap esti vacsora maradékai már elcsomagolva. Néhány dobozban sütemények, továbbadom őket. Fontosnak érzem ezt az utólagos rendrakást, a maradékokról való gondoskodást, végiggondolni a tegnap este élményeit. Fontosnak érzem, hogy amit elkezdek, azt jól fejezzem be. Hogyan éreztem magam vendéglátóként? Egyetlen szóval fejezem ki: megajándékozottnak. Volt egy titkos vágyam. Énekelni szerettem volna. Karácsonyi énekeket, együtt másokkal. És teljesen spontánul egy olyan régi barát is eljött, aki régebben itt lakott, s most véletlenül a környéken járt. Egy idő után leült a zongorához és elkezdett karácsonyi dalokat játszani. Onnan már csak egy lépés volt, hogy mindenki elkezdjen énekelni.

Másnap reggel itt ülök és mielőtt továbbmegyek, mielőtt meggyújtom a harmadik gyertyát az adventi koszorún, megköszönök mindent.

Köszönöm a közös időt. A zsúfolt asztalt. Az ételt. Hogy - ez is csoda - találtam időt az előkészületekre. Ami nem úgy sikerült ahogy elterveztem, azt elengedem. Ami sokkal jobban sikerült, azt én csak elkezdtem, mások nélkül lehetetlen és értelmetlen is lenne. Örülök, hogy volt bátorságom megnyitni a szívem, a házam ajtaját. Ámen.

16.

Advent. Számomra azt is jelenti, hogy valami szépre gondolok.

Mikor a nyár folyamán Finnországban jártunk, betértünk a Rovaniemi lutheránus templomba is. A 14 méter magas oltárfreskót hosszasan elnéztem. Nagyon különlegesnek találtam. Lennart Segerstrale festette 1951-ben, s a "The Source of Life" - az élet forrása - nevet viseli. Az emberi szívben folyó harcot jeleníti meg, ami a jó és rossz között folyik.

Valami szépre gondolni számomra az egyik legalapvetőbb eszköz ahhoz, hogy a jó győzzön ebben a láthatatlan, de valóságos harcban. Akkor is, ha még csak várok rá, akkor is, ha még nem biztos, még nem kézzelfogható.  Attól még gondolok rá, elképzelem, és teszek is érte.

Reggel, mikor elindultam még megvenni a ma délutáni partihoz az utolsó hozzávalókat, jégvirágok vártak rám a szélvédőn. Lassan már olvadásnak is indultak. Elmentem a piacra, vettem kenyeret, majd a boltba, gyümölcsért. A bejáratnál egy ideiglenesen felállított virágos stand fogadott. S én tudtam, ez az, amit kerestem. Erre van a leginkább szükségem, és ezt szeretném a leginkább adni a vendégeinknek. Az amarillisz ünnepélyességét, a fenyőágak örökzöldjét, a közös adventi várakozás szépségét.

15.

Hogy állsz a karácsonyi előkészületekkel? - talán ez az egyik leggyakoribb kérdés, amit mostanában hallok. Értendő ezalatt, hogy sütöttem-e már kekszet, megírtam-e a képeslapokat, becsomagoltam-e az ajándékokat, megterveztem-e a menüt, bevásároltam-e, feldíszítettem-e a házat. 

Értem ezt úgy is, hogy felkészültem-e Isten érkezésére a világomba. 

Egyáltalán fel lehet-e rá készülni. 

Mert úton van, újra és újra. 

Mindkét értelmezésre az a válaszom, hogy nem. Még soha életemben nem éreztem úgy, akár vizsgáról volt szó, akár vendégek érkezéséről, akár karácsonyról, akár a gyermekeim születéséről, hogy fel lennék ezekre készülve. 

Advent elején - idén különösképpen is váratlanul ért, s azóta is olyan gyorsan telnek a napok, hogy alig tudok lépést tartani - arra gondoltam, szeretném, hogy az öröm vezessen ezekben a hetekben. Az öröm utáni vágyakozás olyan, mint egy lámpás az utamon. Úgy érzem, megbízhatok benne.

Nem az lesz majd a legfontosabb kérdés, végeztem-e az előkészületekkel. Hanem, hogy tudok-e szívből örülni. A karácsonynak, a vendégeknek, meglepetéseknek, változásoknak, s Istennek, mikor újra és újra megérkezik a világomba. 

Igen. Azt hiszem, leginkább ezt szeretném. Hogy bárki is jönne hozzám, azt érezze - akár elkészültem, akár nem -, nagyon örülök az érkezésének.

14.

Majdnem este kilenc óra. Éppen leadtam egy adag elvégzett munkát, s tudom, ha időben el akarok készülni a többivel is a hétvégén, ma este még dolgoznom kell néhány órát. Főzök egy termosz teát, s mielőtt folytatom, leülök a fotelbe. Lehet, kötök néhány sort. Vagy olvasok. Vagy csak úgy ülök egy kicsit, csendben. De az is lehet, inkább egy süteménynek kellene nekifognom, mert szombat délutánra vendégeket hívtam, egy kis karácsonyi partit tervezek ugyanis.

Advent. Számomra leginkább azt jelenti, hogy valami szépre várok.

És ezt a várakozást millióféleképpen el tudom rontani. 

Például azzal, hogy annyira a tennivalókra, a munkára koncentrálok, hogy elfelejtek igazán szép, izgalmas dolgokra is időt szánni. 

Vagy ha időt szánok rá, mint ahogy most is a partira, akkor azzal, hogy megpróbálok erőmön felül teljesíteni. 

Lehet, már annyira a jövőben élek, lélekben már szombat van vagy karácsony, hogy elmulasztom a jelen pillanatot. 

Ezt, amikor fáradtan leülök egy kicsit a fotelbe és elgondolkodom a várakozás jelentőségén az életemben. 

A múlt héten napokat töltöttem azzal, hogy megfejtsem, miért nem tudok belépni a munkahelyem új számítógépes rendszerébe. A biztonságos belépés érdekében többféle kódot is kell kérni különböző applikációkon keresztül. Végül egy software szakember fejtette meg a titkot: a telefonomon sietett két percet az óra, nem volt szinkronban az applikációval. Mondhatni, én már a jövőben jártam, az ottani kódok pedig nem voltak érvényesek a két perccel korábbi világban.

Advent. Számomra azt jelenti, hogy valami igazán szépre várok. 

És megpróbálok nem úgy élni, mintha már itt is lenne. 

Megpróbálok nem úgy élni, mintha már itt sem lennék.

13.

Az utóbbi időben hetente kétszer-háromszor házon kívül reggelizem, a falu egyetlen kávézójában. Rendelek egy vajas perecet, hozzá egy kávét, vagy mint ma, egy forró csokit és gyümölcslevet. Majd a rendelkezésre álló két újság közül leveszem a falról a világhírű Bayerwald-Bote-t és reggelizés közben elolvasom a legújabb közeli és távoli híreket. Ma néhány oldal tele volt részletes beszámolóval a környék összes karácsonyi vásáráról. A miénkre, amit az utcánk végén tartanak, úgysem jutottam el a múlt hétvégén. Néha lefotózom az igazán kedves, jó híreket. 

Egyik gyermekem egy nagyváros belvárosi kávézójában dolgozott egy ideig, ő mesélt néha a törzsvendégekről. Az egyik minden reggel leült, rendelt egy espressot, elolvasta az újságban az őt érdeklő híreket, adott a felszolgálónak ötven cent borravalót, majd elköszönt. Jobban belegondolva milyen okos, jó szokás: nem kell megvenni az újságot, amit úgyis lehetetlen lenne teljes egészében elolvasni, az árából pedig el lehet fogyasztani valami apróságot egy igazán szép helyen.

Mivel többnyire itthonról dolgozom, s most már sajnos kutyám sincs, vannak napok, amikor ki sem mozdulok itthonról. Új szokásokat bevezetni, lehetőleg minél többet gyalogolni, a szükségesen túlmenően a lehető legkevesebb időt tölteni képernyő előtt nem luxus, hanem életbevágóan fontos gondokodás valakiről, akiről gondoskodni elsősorban az én feladatom. 

Lefotózok egy cikket Jon Fosse legújabb könyvéről, egy híradást a holnap esedékes csillaghullásról, s egyet a smiley eredetéről. Elolvastam a többit is. A háborúkról,  adócsalásokról, balesetekről. De összességében véve bizakodva, örömmel indulok haza. Kezdődhet a mai munka.

12.

A barátnőmnél éppen itt van a lánytestvére látogatóban. Néhány hónappal ezelőtt őt is volt alkalmam megismerni és meghívtam, hogy mikor legközelebb meglátogatja a húgát, jöjjenek el hozzám is együtt egy kávéra. Azóta már többször is járt a környéken, de hozzám még nem jutottak el. Hol beteg voltam, hol szomorú, hol határidős munkákkal foglalatoskodtam. Tegnap megtudtam, újból itt van a testvérénél, de ha nem érek rá, mondták, nem akarnak zavarni, majd eljönnek máskor. 

És akkor arra gondoltam, az a "máskor", ha ugyanúgy alakul az élet, mint mindig, soha nem fog elérkezni. Soha nem lesz olyan, hogy tökéletes időpont. Most éppen kilábaltam ugyan a betegségből, de itt tornyosul máris az asztalomon a munka. És arra kértem őket, jöjjenek el, mindenképpen. Csak egy órányi időt tudok adni, de azt teljes szívemből. Van itthon - boltban vett - drezdai stollen, mandarin, kávé, és a kávézóasztalt szépen megteríteni csak percek kérdése. 

A vendégszeretet, a vendéglátás, bár magam is sokszor használom kifogásként, soha nem idő, pénz, körülmények, szép lakás kérdése. Egyik világjáró ismerősömnél, aki hónapokig él és öltözködik a hátizsákjából, mindig van egy kis dobozban tea és cukor. És abból, ha van a közelben egy vízforraló és néhány csésze, bárkit megvendégel, akivel csak találkozik.

Hamarosan megérkeznek a vendégeim. Előtte még, lám csak, erre a rövid, sietve megfogalmazott bejegyzésre is futotta. S tökéletességre törekvő lelkemnek szinte fáj csiszolgatás nélkül megnyomni a közzétevő gombot. De mint minden vendéglátás - a blog is egy kávézóasztal -, ez is jobb, ha egyszerűen csak megtörténik, bármilyen tökéletlenül, mintha a kedvező körülményekre várva végül teljesen elmarad.