Őszi este.

Mint egy lassan haladó hajó az idő tengerén, olyan a szoba. Az ablakon át napsütés, esőillat, nagy, sötét felhők árnyéka, észrevétlenül érkező sötétedés. A kis asztalon fenyőillatú gyertya, két fényes gesztenye, teáskanna, körtés-gyömbéres tea. Tegnap úgy mentem el a nagy fa mellett az utca végén, hogy nem hajoltam le még egy pici gesztenyéért sem. Csak rájuk pillantottam, s mentem sietve tovább. Utólag fájt. Ma kettőt is hoztam, ajándékba. 

Mint egy mező, olyan a szoba. Mint egy piac. Semmi sem passzol semmihez. Növények, könyvek, fényképek, színes lámpafények. Régi kanapé, frissen mosott ágytakaró. Októberi este. A teáscsészék mellett egy tálban szilvalekváros kifli. A szemek, így közvetlenül séta után, még tele az őszi égbolt végtelenségével. 

Az óra negyed nyolcat mutat, most már mindörökre ennyit fog mutatni, ahányszor csak erre a pillanatra gondolok, amikor, azon kívül, hogy megállt egy pillanatra az akármilyen lassan, de mégiscsak haladó hajó, nem történik semmi. A dió illata fog eszembe jutni, az esőáztatta avar színe, a gesztenyefa szelídsége, a szépség utáni lehajlás természetes mozzanata, melytől a térdreborulás csupán egyetlen apró mozdulatnyira van. De ha mindent el is felejtenék, a lehajlást megelőző, bizalommal teljes gondolatot akkor sem fogom, legalább ez az egy dolog, ha rajtam múlik, nem fog megváltozni, soha, nem fogok úgy elmenni egy fa mellett, hogy ne hajolnék le egy aláhulló falevélért, egy szem dióért, egy gesztenyéért, hogy ne köszönném meg, hogy ne emelném egy pillanatra a fénybe.

Az én almafám.

Elnézve a zongora tetején tornyosuló könyvkupacot, ahova az utóbbi négy, négy és fél hónap alatt kiolvasott könyveket gyűjtöttem, elmondhatom, hogy sokat olvasok és gyorsan. (És sokat is felejtek. Sokat és gyorsan.) De ahogy telik az év, mind inkább azt érzem, nem csak a széleskörű, hanem a mély olvasottság is számít. Talán ezért van ott bennem újabban egyes régebbi olvasmányok újraolvasása iránti késztetés is. Ha egyáltalán létezik ilyen, mert bár a könyv ugyanaz, én sokat változtam az eltelt időszak alatt, már nem vagyok ugyanaz a személy, mint mikor először találkoztunk. 

Arra gondoltam, kiválasztok néhány írót, és a következő években többnyire csak velük foglalkozom. (Nem kizárólagosan, mert lehetetlen lesz nem elolvasni néhány szívemnek kedves író újonnan megjelenő könyvét is, természetesen, a Szentírás olvasása pedig, nem csak néhány évig, de számomra egy életen át kitartó olvasmány.) Peter Kurzeck, Virginia Woolf, Dietrich Bonhoeffer az eddigi választottaim, s még gondolkodom egy negyediken, aki magyar lesz és talán költő, elnézegetve a könyvtáramat, Pilinszky felé húz leginkább a szívem. Fontos a különböző műfaj, nemzetiség, s hogy női író is legyen köztük. 

Egy író, költő életművét mélységében elolvasni számomra azt jelenti, hogy foglalkozom nem csak az összes számomra beszerezhető művel, hanem, hogy elolvasom az életrajzát, a kiadott levelezését, naplóit, utánanézek a könyvekben megemlített festményeknek, zeneműveknek, próbálok kapcsolatot keresni az egyes művek között. 

Azt hiszem, nem maradok le semmiről, ha kevesebb új könyvet olvasok. Legyünk őszinték. Azért ezt így - még -  nem hiszem, de terelgetem a szívemet, hogy tanulja a "kevesebb néha több" művészetét. Aki mindent elolvas és mindenről tud valamit, az általában végül nem ismer mélységében és igazán semmit. 

Tegnap, mikor a nap legnagyobb részét sötétté és nyomottá tették a világban történő erőszak és legújabb háború hírei, úgy éreztem, ezt elviselni csak egy dolog segíthet: ha ültetek egy almafát. 

Szabaddá tettem a munkaasztalom melletti polcot és elrendeztem rajta a kedves Kurzeck könyvgyűjteményemet. Utánanéztem, mi hiányzik, előkerestem egy könyvutalványt, amit még a születésnapomra kaptam a kollégáimtól, s megrendeltem néhány könyvet. Elővettem egy üres füzetet, kineveztem olvasónaplónak. Majd elkezdtem máris olvasni, legalább néhány oldalt. 

Egy világban, mely az eseményeket tekintve, ma, holnap, tönkreteszi magát, nem tudok ennél szebbet én sem elképzelni, mint ültetni egy almafát. Ez a könyvespolc az enyém. Bármi lehet almafa, amit bizalommal kezdünk el, hosszú távra, lassú növekedést tervezve. Mély gyökerekről álmodva, s tápláló gyümölcsről, az ágakon megpihenő madárkákról, zümmögő méhekről, vigasztaló, örökkévaló szépségről.

Reggeli gondolatok a konyhában.

Tegnap este, lefekvés előtt még elmostam a teástermoszt, a csészét, amiből délután a kávét ittam, a poharat, amiben a vizet tartom, mikor, mint egy gyermek, előveszem az ecsetet és megfestem, nem törődve a végeredmény objektív értékelésével, az asztalon levő csendéleteket. 

Reggel ködös tájra ébredek. Bemegyek a konyhába, s a megszokott reggeli mozdulatok közepette egyszer csak szíven üt a mindennapi tárgyak nagylelkűsége. A csésze üressége a vízsugár előtt. Ahogy az ablak átengedi az összes, még csak akadozva, a ködtakaró mögül érkező fényt. Nem tart meg magának semmit. A gyufaszál sercegése, ahogy, miután átadta a lángot, füstölögve elalszik. Az ecsetek, szolgálatra készen. 

S én? Én is itt vagyok. Frissen mosott hajjal, estig gondosan beosztott idővel. A gyorsan lepergő perceket, amik még hátravannak az indulásig, még bármire használhatom. Felajánlhatom az ürességemet, átengedhetem a fényt, átadhatom a lángot, egyszerűen csak megállhatok csendesen, sietség nélkül, szolgálatra készen.

Isten hozott.

Vászonszatyorral indulok az erdőbe kincset keresni. Ágakat gyűjtök bele, leveleket, indákat, diót, csipkebogyót, gesztenyét, elvirágzott virágot, éretlen szedret és gesztenyét. 

Az ágak töredeznek, némelyik inda szúr, a csipkebogyó tövisei összekaristolják a kezeimet. A száraz virágok útközben elhullatják a pihéiket. 

Hervadó, törékeny, tökéletlen hozzávalókból készítem el a hagyományos őszi koszorút. Körbetekerem piros szalaggal, masnit kötök rá, majd odaerősítem a bejárati ajtóra. 

Végül én is odaállok egy fotó erejéig, hogy aztán alaposabban elnézegetve elkezdjem szétválasztani, mi az, ami - kívül-belül - tetszik magamon, mi az, ami nem. Képzeletbeli függőleges vonalat rajzolok egy képzeletbeli papírra. Egyik oszlop a pro, másik a kontra. 

Mintha szét lehetne választani azt, ami egész. 

Mintha a gesztenye ugyanolyan sima és fényes lenne a szúrós burok nélkül is. 

Mintha a virág akkor is több lenne, mint szép, ha nem szórná szét a magvait. 

Mintha létezne rózsa tövis nélkül, és szépség elmúlás nélkül, és mosoly könnyek nélkül. Mintha lehetne úgy odaadni önmagunkat teljes szívvel az életnek, hogy annak ne maradjon nyoma.

Odaállok a feldíszített ajtó elé s a képzeletbeli papírra inkább azt írom oda nagy, hívogató betűkkel, hogy: 

Isten hozott az én kedves, tökéletlen világomban.

Újrakezdés.

Akartam írni szeptember huszonkettedikén, hogy még pontosan száz nap van hátra az évből, még bármit újra lehet kezdeni. Még mindig széppé lehet tenni az évet, bevezetni egy új szokást, megtervezni az elmaradt utazást, elkezdeni tanulni egy új nyelvet. Október elsején arról akartam írni, még hátra van három egész hónap az évből, még bármit újra lehet kezdeni, széppé lehet tenni az évet, bevezetni egy új szokást, megtervezni az elmaradt utazást, elkezdeni tanulni egy új nyelvet.

Néhány napja beszélgettem egy kameruni ismerősömmel, akinek a nyáron volt az esküvője egy német lánnyal, aki már hét éve a barátnője. Egy éve meg is tartották a polgári esküvőjüket itt Németországban. Hogy a fiú rokonaival is együtt tudjanak ünnepelni, idén nyárára terveztek egy háromnapos esküvőt Kamerunban is, ahova meghívtak összesen száz embert, közös barátokat, családot, rokonokat, mindkét országból. Kérdeztem, milyen volt? Tudtak-e felhőtlenül ünnepelni, mikor, én is tudtam, annyi ellenkezés, aggódás volt a tágabb családban. Azt válaszolta: ahogy sejteni lehetett, nagyon sok probléma felmerült. A felesége sokat aggódott, minden rendben lesz-e. Aztán jött egy gondolatuk: azt érezték mindketten, hogy ne arra törekedjenek, nekik legyen egy felejthetetlenül szép napjuk, hanem tekintsenek úgy az esküvőjükre, mint egy lehetőségre, hogy szolgáljanak vele a családjuknak, rokonaiknak, barátaiknak. Végül pont ettől lett nagyon szép. Ez a hozzáállás mindent megváltoztatott, először is bennük, s megteremtett egy olyasfajta nagylelkű hangulatot, amit csak elkezdeni lehet. A többit, a csodát, a szépséget pedig elfogadni, megköszönni, viszonozni, továbbadni.

Október harmadika van, az év kétszázhetvenhatodik napja. Még hátra van az évből nyolcvankilenc nap. Nyolcvankilenc lehetőség az újrakezdésre. Nem feltétlenül arra, hogy valami újat belezsúfoljak az életembe, hanem inkább olyasmire vágyom, hogy képes legyek más hozzáállással végezni azt, amivel az év összes többi napján is foglalkozom. Mindig is meg akartam tanulni finnül, hányszor nekifogtam már, de egészen reálisan nézve, erre nem lesz időm. Arra viszont igen, hogy friss lelkülettel és még nagyobb szeretettel használjam azokat a nyelveket, amiket már jól-rosszul, de ismerek és beszélek. Nem szeretnék új szokást bevezetni, hanem a meglévőket nagyobb kreativitással használni. S legfőképpen azt szeretném, hogy ne arra törekedjek, bár nincs benne semmi rossz: nekem legyen ez a nyolcvankilenc nap a lehető legszebb. Talán ezért nem tudtam megírni, amikor akartam, a tervezett bejegyzéseket. Mert szükségem volt egy másfajta történetre, ami túlmutat a saját jogaimon, igyekezetemen és érdekeimen. Ami eszembe juttatja, ki vagyok, eszembe juttatja, hogyan akarok élni, s hogy mi az, amit érdemes minden nap újrakezdeni.