Egy hétvége Bécsben.

Az előttem levő ülésen egy öt-hat év körüli szőke kislány ült, s akárcsak én, ő is álmodozva nézett ki az ablakon, ahogy a villamos, mintha egy hajó vagy egy léggömb lenne, utat tört magának a szombat reggeli napfényes, még majdnem néptelen utcákon. Egyikünk sem egyedül utazott. A férjem éppen egy barátjával beszélt halkan telefonon, a kislány előtt pedig ott ült az édesanyja, időnként mosolyogva hátranézett rá, és a néhány évvel idősebb bátyja. Egy idő után észrevette, hogy lehelete párát hagy maga után az ablaküvegen, s néhány tudatosabb, mélyebb kilélegzés után belerajzolt egy copfos kislányfejet. Kicsit ide-odahajolva még létrehozott néhány páratócsát, majd hirtelen letörölte az egészet, pont akkor, mikor az egyik megállóban rájöttünk, teljesen rossz irányba haladunk, és nevetve, még mielőtt néhány másodperc múlva továbbindult volna, leszálltunk a villamosról.

Gyengéd pillanatokat kerestem és találtam a nagyvárosban. 

Egy magas, fiatal pár állt egymással szemben a Rathaus előtti korcsolyapálya mellett, közvetlenül a büfé előtt. Nem törődtek senkivel. Én éppen mentateát ittam és bátorságot gyűjtöttem, hogy visszamenjek a pályára, amit a csepergő eső miatt a szokásosnál többszörösen csúszósnak észleltem. A lány magyarázott valamit, hirtelen könnybe lábadt a szeme. A fiú meghallgatta, gyengéden megsimogatta az arcát, letörölte a könnycseppeket, azokat is, amelyek ki sem csordultak. 

Késő este a metrómegállóban egy vízvezetékszerelőnek kinéző alacsony, középkoron kissé túl levő férfi állt, a feje búbján egy kötött fekete sapka. Az ablakon keresztül láttam, ahogy viccesen széttárja a karjait, integet, miközben a velünk szemben levő ülésről egy nála magasabb, kék kabátot viselő nő izgatottan leszállt, odafutott hozzá, és ölelte, ölelte. Ők maradtak, velünk továbbindult a metró.

Mikor az elmúlt hétvégén megérkeztünk Bécsbe, félretettem a telefont. 

Nem készítettem egyetlen fotót sem. 

Át akartam élni - csodálatos szívgyakorlat! - a szabadságot, a teljes jelenlétet. 

Néha, várakozás közben, vagy a múzeumban egy-egy festmény előtt állva szavakkal próbáltam megfesteni azt, amit látok, érzek. 

És rájöttem: a legszebb dolgok, gesztusok egyébként is lefényképezhetetlenek. 

Az emberek fáradt, gyönyörű arca a zsúfolt metróban, a színek, a zene, az ízek, s az érzés, mikor a saját szívem is egyszer csak, mintha angyal szárnya érintette volna, felenged, elenged mindent, ami nyomaszja - mindezt lehetetlen visszaadni, megőrizni. 

Azért én mindig megpróbálom, legalább így utólag, néhány többé-kevésbé ügyetlenül, de nagy szeretettel és hálával összerakott szóval.

Kávénapló.

 2023 január elsején, a falu egyetlen kávézójában, a kedvenc asztalomnál ülve egy csésze kávé és Gregor Hens Die Stadt und der Erdkreis című könyve társaságában, eldöntöttem, az új évben valóra váltom egy régóta dédelgetett tervemet: egy éven át minden nap elkészíteni egy fotót az aznapi csésze kávéról és közzétenni az Instagramon. Ahogy e sorok írása közben visszanézem az első fotókat, látom, a dátumot leszámítva minden stimmel az eddig leírtakban: 2022 utolsó napján tértem be a szilveszteri bevásárlás után a kávézóba és akkor született meg a döntés is. "Most vagy soha" - gondoltam, ami tulajdonképpen azt jelentette, ha most sem kezdem el, várnom kell megint egy egész évet. Néha egyszerűen csak meg kell ragadni a pillanatot, el kell indulni, ha már olyan régóta foglalkoztat valami.

Természetesen nem a kávéscsészegyűjteményemet szerettem volna bemutatni, hátha érdekel valakit, hanem a mindennapi életemet, a találkozásokat, az olvasmányaimat, az utazásaimat szerettem volna megörökíteni ezen a szó szerint minden nap elvégzett tevékenységen keresztül. Úgy emlékszem, egyetlen nap alakult úgy, hogy, mivel túl beteg voltam hozzá, nem készítettem magamnak kávét.

Ez a kis esszé erről a projektről szól. Eredetileg egy zine formájában szerettem volna írni róla, de ma végleg eldöntöttem, hogy munka, olvasás, kötés, utazás, blog és még annyi minden mellett, amit komolyan veszek és érdekel, nem tudok ezzel foglalkozni, inkább egyszerűsíteni szeretném az életemet.

Boldoggá tesz, hogy végigvittem a projektet, hogy kitartottam a legnehezebb napokon is. Hogy nem adtam fel akkor sem, amikor, többször is, teljesen elment tőle a kedvem. Mert úgy érzem, ez fontos része a jellememnek, legalábbis szeretném, ha így lenne: ha lehetséges és értelmes a cél, be is fejezem azt, amit elkezdek.

Az év eltelt, lassan már 2024 januárja is a vége felé tart és én leülök összeírni a gondolataimat.

Visszagondolva először is nem kávéscsészék, hanem emberek jutnak eszembe. A felszolgálók a helyi pékségben, a környékbeli kisvárosok kávézóiban, amelyeket már csak a projekt kedvéért is sorban felkerestem. Így tudtam meg, hogy a munkahelyem melletti, Stadtcafé nevű helyen egy magyar lány szolgálja fel a kávét, akinek egy kutyája is van. A könyvklubbal havonta találkozunk egy jól bevált törzshelyen, ahol a kedves felszolgáló egyszer pezsgővel lepett meg minket és minden alkalommal megkérdezi, hol tartunk a könyvvel. S látom a barátaimat, a családtagokat, a lányaimat, munkatársakat, elég csak rátekintenem egy fotóra, hogy visszaemlékezzek az ízekre, szavakra, illatokra.

Persze, nincs teljesen igazam Nagyon is fontosak a kávéscsészék is. Virágmintás finom porceláncsészék délután, jól megmarkolható, Gilmore Girls nagyságú bögrék reggelenként, álmosan, egyszer használatos, papírból készült kávéspoharak utcán vagy állomáson útközbenre - mindegyiknek megvan a helye, története. Az itthoni csészegyűjteményemben nem mindig ugyanaz a kedvencem. De mindegyik felidéz egy embert, egy megismételhetetlen történetet, egy utánozhatatlan érzést. Mindegyikről tudom, kitől kaptam, hol vettem - legutóbb fillérekért két gyönyörű, alátétes csészét egy jótékonysági boltban, ahol eldöntöttem, ezek lesznek a jövőbeli kávézóm első csészéi, hiszen akárcsak az emberek s a reménybeli vendégeim, csészéből sem lesz majd kettő egyforma. A világ tele van szép nőkkel, akik mind arról álmodnak, hogy egyszer majd egy szép kávézót vezethetnek - írja Frank Berzbach a "Die Form der Schönheit" című könyvében, s azt hiszem, tulajdonképpen igaza van.

A helyekből, ahol a fotók készültek, egy földrajzi térképet rajzolhatnék. Ezen túl, bárhol is készítettem el vagy rendeltem meg azt a csésze kávét - egyedül, társaságban, kávézóban, benzinkúton, útközben, erdőben, belföldön, külföldön, városban, faluban, hegyek között vagy tengernél - egy másik fajta is kirajzolódik, egy láthatatlan térkép, a lelkemben.

Belföldön főleg a gyermekeimet látogattam meg, s őszintén, ezek az alkalmak voltak a legkedvesebbek. De kávéztam Finnországban is, ahova több, mint húsz éve vágytam, s ahol a végtelen lappföldi utak mentén nagy termoszokból magunk tölthettük ki a kávét a benzinkútként, étteremként és boltként is funkcionáló magányos épületekben. A falakon mindenütt - csodálatos látvány! - kézzel kötött gyapjúzoknikat kínáltak eladásra. Montenegroban a hegyek között elővettem a kis gáztűzfőzőt s a piros kotyogót, amit minden utazásra magammal viszek. És kávéztam Magyarországon az öcsémmel, Erdélyben a szüleimmel, rokonokkal, barátokkal, de Ausztriában, Csehországban, Olaszországban is.

Miért volt fontos a nyilvánosság, a megosztás? Miért voltak fontosak a lájkok? Mert fontosak voltak. Olyan kedves, olyan szép volt mindegyik, mint egy-egy köszönés, egy odaintés, egy"látlak!". Mindegyik egy-egy válasz volt arra, hogy megnyitottam a szívemet, hogy betekintést engedtem a világomba. Sokat jelentett, hogy nem vagyok egyedül, néhány ember tudomásul veszi és érti a gondolataimat. Nem használtam hashtag-et, nem szerettem volna erőmet meghaladó nyilvánosságot és népszerűséget.

Majdnem egy hónapja végetért a projekt. Kezdem megszokni, hogy már nem "kell" közzétennem semmit.

Milyen az élet utána?

Egy biztos: van élet utána. Kávézom és ugyanolyan gonddal tervezem meg a coffee date-eket most is. Sőt, fotók is készülnek alkalomadtán, amit aztán nem teszek közzé sehol. Az élet ugyanolyan tartalmas, kedves, küzdelmes és szép, ha megosztok róla információkat, ha nem. 

Mégis, elmondhatom, ez az év, amikor megpróbáltam minden nap, a legszívszorítóbb napokon is, elfogyasztani nyugodtan egy csésze kávét, elkészíteni egy szép fotót, sokat formált rajtam, sok gondolatot ébresztett, sokféleképpen csiszolta a jellemet, érzékenységet, esztétikai érzéket, s ami számomra még fontos: talán másoknak is örömet szerzett, másokat is inspirált. Ha ez így van, elérte a célját. S ki tudja, egy megfelelően távoli időpontban, egy másik szilveszteri kávé mellett talán úgy döntök majd, nekivágok újra.

Szívgyakorlatok.

Elővenni a régi kottákat és órákon át gyakorolni egy Clementi szonátát, amit régen egész jól tudtam játszani,

újra - harmadjára is - nekifogni James Joyce Ulyssesének,

befejezni azt a legalább öt éve elkezdett halványszürke sálat, amire most van igazán szükségem a kék-fehér-fekete mintás kabátomhoz,

esténként kimenni a balkonra végignézni, mintha előadás lenne, ahogy lemegy a nap,

végigaludni az éjszakát,

alapos, jó munkát végezni, kicsit több szívet, igyekezetet beletenni, mint amennyi feltétlenül szükséges,

egy ideig nem költekezni -

- így valahogy gyakorolni, a lehető leghétköznapibb módszerekkel és eszközökkel az egyszerűséget. 

Csak végig kell sétálnom a saját házamban, kinyitnom a ruhásszekrényemet, a hűtőszekrényt, megállni a könyvespolcok előtt, hogy lássam, amire vágyom, az tulajdonképpen itt van, bennem van, s ha valakinek változnia kell, az nem a világ, nem a körülmények, nem az emberek, hanem én magam.

De nekem sem kell teljesen újrakezdenem, nem kell valami teljesen mást kitalálnom, új hobbit, feladatot, új célt és új értelmet.

Csak folytatnom kell azt, amit már annyiszor elkezdtem, 

folytatnom mindig ott, ahol abba-abbahagytam.

Alltagsschönheit.

Idén olyan megmosolyogtatóan komolyan vettem az év eleji teendőket, mint még soha. Kiválasztottam az év szavát - szavait, mert lehetetlennek bizonyult megállni egynél -, mottóját, összeírtam az életszabályaimat, nem is maradt más  hátra: már egyszerűen csak élni kell. Még vision board-ot is készítettem! - inkább csak próbálkoztam, életemben először. Két hétig rendezgettem a magazinokból kiválasztott képeket a földön, folyton kerülgetni kellett őket a porszívóval és vigyázni, hogy ne szippantódjanak be. Egyszerűen csak kivágtam minden olyan fotót, amitől megszólítva éreztem magamat. Igazából főleg szavakat kerestem. De érdekes módon csak kettőt találtam: Alltag és Schönheit. Mindennapok és szépség. Egy idő után arra gondoltam, befejezettnek nyilvánítom a projektet, nem keresgélek tovább. Egymás mellé tettem a kettőt és felragasztottam őket - előkelőbb hely híján - a hűtőszekrényre, közvetelenül a Micimackós kép fölé. Minden reggel elolvasom őket, mikor a még sötét és hideg konyhában kicsit dideregve arra várok, hogy elkészüljön a kávé. Ma reggel, mikor leültem az asztalhoz, s végignéztem az elképesztő, kreatív, gyönyörű káoszban rám váró tárgyakon - egy toll, üres lapok, az itthoni laptop, a munkahelyi laptop, egy régi írógép, a határidőnapló, a teendők, könyvek, az ablakon kinézve egy utcalámpa fénye s a tócsában néhány éppen aláhulló esőcsepp, egy üres teástermosz, egy leégett gyufaszálakkal teli apró doboz, melyben sokáig kell keresgélni, hogy megtaláljam azt a legutolsó szálat, amivel némi próbálkozás után meggyújthatom az illatos gyertyámat -, szinte hihetetlennek tűnt, hogy e gazdagság, e szépség valóban az enyém. Nem érzem minden pillanatban ezt a lelkesedést. Sőt, talán még soha nem voltak ilyen nyomasztóak a reggelek, s minden nap küzdeni kell, hogy egy félig-meddig elfogadható szintre feltornázzam a munka- és életkedvemet. De néha - s lehetetlen lenne szó nélkül elmenni mellette - megérint, meglep, elárasztja fénnyel a borús januári reggeleket az Alltagsschönheit, a mindennapi szépség.

Arról

akartam írni röviden, hogy majdnem két év után szombaton befejeztük a könyvklubbal, amit én alapítottam, azt az egyetlen könyvet, aminek az olvasására vállalkoztunk. Az utolsó alkalomra mindenkit meghívtam hozzám reggelire. Rákeresve a blogon látom, majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt is írtam magunkról, s a túlzó, önmagát megmutató, kifejező, odaadó szeretetről is, aminek a gondolata, úgy tűnik, újra és újra felbukkan az életemben, még nem értem a végére. 

A könyv utolsó fejezetében életszabályokról van szó, és arra kértem a többieket, próbáljuk meg összeállítani, megfogalmazni tíz pontban, ahogy az író is tette, a sajátjainkat, majd olvassuk fel egymásnak. Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki, sokat tanulhattunk, nem csak a könyvből, de egymástól is. Én egyébként csak egy könyvnyire terveztem a klubot, de közkívánatra folytatjuk más könyvekkel tovább. Miután elmentek a vendégeim, s miután dolgoztam néhány órát, hogy introvertáltként visszanyerjem a sok beszéd után a lelki egyensúlyomat, elindultam még sötétedés előtt egy hosszú sétára az erdőbe.

 

Azon gondolkodtam, hogy én voltam az egyedüli, aki valóban tíz gondolatot fogalmazott meg, az egyedüli, aki gondosan, kifejtve, nagyon őszintén, inkább a hiányosságok mentén írtam össze őket. Nem arról írtam, ami jól működik, például, hogy ne beszéljek rosszat másokról, vagy ne panaszkodjak, mert általában nem érzek késztetést se egyikre, se másikra. Hanem arról, hogy ne kerüljem a konfliktusokat, ne mások elismerésére vagy visszajelzésére építsem az önértékelésemet, mert ezeken a területeken azért még bőven van mit fejlődni. 

Ha egyszerűen csak az asztalt veszem, amit a közös reggelihez megterítettem, szinte zavarbaejtő volt a visszajelzés, hogy milyen szép, hogy túl gazdag, nem kellett volna annyi mindennel készüljek, kevesebb is bőven elég lenne.

S ha csak a saját, rendszeres küszködéseimet veszem egy-egy emberekkel való együttlét után, vagy egy-egy bejegyzés után, amit közzéteszek: miért nem tudok egyszerűen csak semmiségekről csevegni, miért kell nekem kitenni a világhálóra a szívemet, miért olyan nehéz megtalálni az egyensúly-helyzetet, amikor valami - étel, szavak, szív - se nem túl sok, se nem túl kevés, hanem pontosan e l é g.

Ahogy mentem az erdőben, a kápolna előtti tisztásról elindultam a falu felé vezető ösvényen, s hamarosan kiértem a templom előtti magányos tére. Ahogy megálltam egy pillanatra láttam, ahogy hirtelen felragyog egy fény az alászálló ködben. Felkapcsolták az utcalámpákat. 

Hirtelen annyira jelentéktelennek tűnt minden előző gondolat. 

Apró jégkristállyá változva most is ott ülnek, ahol hagytam őket: egy őszről ittmaradt, vacogó levélen.

A fény azért van, hogy világítson a környezetében. 

Nem az a kérdés, hogy túl sok van-e belőle vagy túl kevés. 

A lényeg, hogy legyen. Hogy van.

Hajnali olvasmány.

"Egy tökéletes szépségű embert szeretnék ábrázolni" - írta az "A félkegyelmű" című regényéről Dosztojevszkij, s néhány órányi hajnali olvasás után - mikor úgy érzem, nem baj, ha fáradt leszek egész nap, lehetetlen épp most letennem a könyvet és teljesen lehetetlen, míg be nem fejezem, elkezdeni a napot -, arra gondoltam az utolsó szó után, ha létezik tökéletes szépség, akkor csakis ilyen, a többség által nem elfogadott, meg nem értett, földöntúli értelemben, ami kicsit érthetőbbé teszi, miért érzi magát néha az ember olyan magányosnak a világban. A történet vége - 19. századi orosz irodalomról van szó, tele mélységes, túláradó érzelmekkel! - tragikus. Mégis: szép. Abban a többség által nem elfogadott, földöntúli értelemben, ahogy egy tiszta, becsületes, jólelkű, mindenkinek mindent megbocsájtó ember jelleme is szép, aki képtelen beilleszkedni egy képmutatástól és önzéstől áthatott társadalomba.

Odakint sűrű köd fedi a januári tájat. Vizet forralok a teához, kicsit még rendezek a rózsacsokron, amit tegnap vettem magamnak. Most már elkezdődhet a nap.

Winterwanderweg.

" Hogy vagy, Mütterli?" -olvasom reggel a lányom üzenetét, ahogy bekapcsolom a telefonomat. Csak ő szólít engem néha "mütterli"-nek, egy svájci utazás után találta ki a szót ajándékba nekem. Úgy megérint a becenév, a kedvesség, hogy patakokban kezd el csorogni a könnyem miközben készítem a férjem vajas-sajtos-paprikás szendvicsét. Azért gondosan vigyáztam rá, nehogy a kenyérre potyogjanak a könnycseppek, melyekre nincs is magyarázat egyébként, csak annyi, hogy könnyen sírok s minden megérint, ami szép, ami kedves, ami gyengéd. Hálás vagyok, hogy éppen nincs körülöttem senki, nem kérdezik, mi baj, mintha nem lehetne csak úgy, konkrét ok és cél nélkül, mint ahogy lélegzünk is és mosolygunk, könnyezni. Mintha nem lehetne az emberi lélek is táj, ahol mindennek van helye: pataknak, hegynek, titkos ösvényeknek, befagyott tavaknak, mosolygó napsugárnak, virágnak, illatnak, fáknak.

Később hosszú sétára indulok, viszem a kamerát is, hálásan a fotózás eszközéért, a képek erejéért, s hogy segítenek szavak nélkül is kifejezni azt, ami van és ami lehetséges. Különösen szeretek a novemberi és a januári tájról fotókat készíteni, amikor keresni kell a szépet, mintha egy hosszú, őszinte imádsághoz keresgélnék szavakat. Míg megyek, gondolatban leírom, amit látok, amit hallok. A harangszót a domb túloldaláról, a jég hangját, ahogy rálépek a befagyott tócsákra, a bakancsom talpának tompa hangját, amikor kiérek az aszfaltra és elindulok a falu felé, a patakcsobogást s azt is, ahogy mind halkabb lesz távolodás közben, bárányok bégetését, autók zúgását, ismeretlenek szívélyes köszönését. Lágy filterként terülnek el a januári napsugarak a tájon s kicsi, absztrakt festményeket hoznak létre, ahogy átvilágítják az elhagyatott buszmegálló viharvert ablakait.

Elhaladva a bolt mellett, ahol többek között különböző dekorációkat is árulnak, megnézem, mint ahogy az utóbbi két hónapban minden nap megnéztem, ott van-e még a kirakatban az "angyalom". Egy kis, fából készül angyalról van szó, szárnyakkal, a kezében egy szívecskét tart, mintha így tartotta volna bennem is a lelket egész adventben, mikor elsietve mellette rá-rápillantottam. Bekukucskálva az ablakon láttam, odabent már ki is pakolták a tavaszi, húsvéti díszeket. Továbbmentem. Majd kétszer is visszafordultam, mire egy nagy elhatározással végül beléptem, s talán utolsó pillanatban, mielőtt átrendezték volna a kirakatot is, megkérdeztem, eladó-e még az angyalka. Boldogan hoztam haza. Nem karácsonyi dísznek, nem dekorációnak, hanem emlékeztetőnek, a szeretet és szépség erejére, egész évre.

Boldog mindennapot.

A postaládában két képeslap várt rám. Nem elkallódott, későn célba érő karácsonyi képeslapokról van szó, hanem kifejezetten újév alkalmából küldték, kifejezetten nekem. A feladókat nem ismerem személyesen, csak messziről csodálom és szeretem a munkásságukat, s ezt mindig meg is köszönöm karácsony környékén egy-egy képeslap formájában. Választ nem várok, nem azért írok, de most mégis érkezett. 

Először csak letettem őket az asztalra, aztán folytattam a porszívózást. Utána elolvastam őket, lassan, alaposan, mintha édes ital lenne a két rövid szöveg s minden szó egy-egy különleges ízű korty. 

Aztán elpakoltam a külön csak erre a célra kijelölt kincsesládába a zongora tetejéről már néhány napja összegyűjtött karácsonyi üdvözleteket. Lebontottam a karácsonyfát, visszacsomagoltam a díszeket, az angyalkákat, a diótörőt, a kis betlehemeket. 

Attól volt olyan szép az egész elmúlt ünnepi időszak, mert egyszerre éltük át a várakozás s a megérkezés fényét és örömét, mindenki egyszerre igyekezett széppé tenni a másiknak valamilyen formában a napokat, szemmel látható és érezhető volt a szeretet a boltokban, az utcákon, a tereken. 

Most már csak a balkon korlátjára erősített fényeket hagytam meg, s a lépcsőházban a csillagot, egy ideig még hadd szerezzen örömet az utcán elhaladóknak.

Az ünnepek utáni öröm kissé fakó, dísztelen, fénytelen. Tele van ürességgel. Tele van csenddel. Kicsit szürke, mint a januári égbolt. De azért jelen van, fel-felbukkan, egészen váratlan helyeken. Lehet vigyázni rá. Megbecsülni. Beszélni és írni róla. S képeslapot is lehet küldeni csak úgy, boldog mindennapokat kívánva.

Újévi gondolatok. (Még mindig.)

Az év első egyedül töltött délelőttje. Odakint fagyos utcák, halványszürke égbolt, a háztetők pedig mint megannyi porcukorral díszített sütemény. 

Olyan hangulatom van, mint újév reggelén. Vagy mintha randevúra készülődnék, találkozásra saját magammal. 

A mai napot arra szánom, hogy értékeljem az elmúlt évet s kicsit megtervezzem az ideit. 

Csupa szép, kedves dolog jut eszembe. 

Mennyi könyvet olvastam - sokat! -, mennyi mindent írtam, kötöttem, rajzoltam, dolgoztam, főztem, hányszor terítettem meg az asztalt, hány könnycseppet ejtettem - én nem számolom, de valahol valaki kis üvegcsékbe gyűjti össze őket -, hány projektet kezdtem el és hányat fejeztem be, mennyi igyekezetet, időt szántam a kapcsolatokra, mennyit utaztam, hányszor búcsúztam. Hogyan töltöttem a mindennapokat. 

Előretekintve legalább ennyi, ha nem több álmom van. 

Szavakat választok ki, mottót, idézeteket. Újból nekifogok egész éven át tartó, napi rendszerességgel végzett, szép feladatoknak, idén inkább csak titokban, magamnak. Órákon át írok, minden gondolat szétágazik, továbbkanyarog, végül hagyok még egy fél oldalnyi üres helyet, ha később még eszembe jutna valami. 

Kiválasztok egyetlen apró, konkrét feladatot. Befejezem az advent elején elkezdett sálat, mintegy kézzelfogható jelképeként annak, hogy csak akkor tudok igazán újat kezdeni, ha megtanulom jól befejezni azt, ami előtte volt. 

Ez a vállkendő egyébként igazi meglepetés. Maradék fonalakból készült, s az elején azt hittem, jó lesz majd itthonra. Sokkal szebb lett, mint gondoltam. Hosszú, puha, elegáns, otthonos, többféleképpen is viselhető. Kicsit olyan, mint az elmúlt év, ami, míg tartott, annyira küzdelmesnek tűnt. Utólag, kicsit messzebbről nézve látom csak, mennyi mindent tanultam, milyen fontos, milyen szép volt.

Boldog új évet!

Miután egy vagy két éven át kihagytam, idén újból elkezdtem olvasni az evangélikus bibliaolvasó Útmutató alapján a napi igéket. Ma reggel a közös útrakelés, imádság, megtérés, keresés fontosságáról szóló gondolatot viszem tovább magammal. Számomra, aki annyira szeretek egyedül (is) gondolkodni, menni, tenni, lenni, ez a gondolat különösen is fontos. Egyensúlyban tart.

A hűtőszekrényre kiragasztottam az év első napján egy listát. Egy bakancslistát. Az öcsém gyermekeivel és a sógornőmmel állítottuk össze azokkal a tevékenységekkel, amiket ezen a héten szeretnénk együtt elvégezni, mikor nálunk töltik az év első hetét. Néhány nap múlva elkezdett bővülni a lista, mert utólag odaírunk mindent, ami tervezés nélkül is létrejön. A gyönyörű reggeli hóesést nem lehetett megtervezni, s megtartani sem, hiszen már estére el is olvadt, de azt csak mi dönthettük el, közösen, hogy megragadjuk a pillanat szépségét, s azonnal kimegyünk sétálni, játszani. Sós rudacskákat sütni talán valóban könnyebb egyedül, mikor a gyerekek még alszanak, de sokkal nagyobb öröm és finomabb is, ha mindenki részt vehet benne, miközben jó zene szól az élettel és friss sütemény illatával mind inkább megtelő konyhában. 

Ez a bejegyzés is a közös útrakelés egyik módja. Kiválogatok néhány, az elmúlt napokban készült fotót, írok hozzájuk egy rövid, egyszerű szöveget. Apró, megvalósítható lépéseket teszek, reményem és hitem szerint ez az egyetlen módja megtenni egészen hosszú útszakaszokat is, az egyetlen módja teret teremteni sok szép emléknek, találkozásnak. Boldog új évet!