Három történet.

A ma reggeli erdei sétámból három történetet hoztam haza.

Az első az emberi lélek szépségéről szól. Az egyik jelöletlen ösvény mentén megtaláltam a világ legszebb kertjét. Van benne egy tisztás, körülötte néhány fenyőfa s két korhadásnak indult fatörzs. Az egyik tele van csillagmohával, a másik pedig pici fenyőket növesztett, így gyakorolja és tanítja szavak nélkül a vándoroknak a feltámadást. Ezenkívül van egy nagy, mohás szikla, rajta művészi módon elrendezve két kisebb kő. Ez utóbbi olyan, mint egy szobor, érezni rajta egy finom lelkű ember gondolatát, keze munkáját, ahogy egy-két mozdulattal úgy rendezte át a tájat, hogy közben nem tette tönkre, nem változtatta meg, csak kiegészítette.

A második az emberi lélek nemtörődömségéről, közönyéről szól. Az egyik pad körül szemetet találtam, egy félig még tele, másfél literes plasztik üdítősüveget, egy fagyott bolti gofrit megkezdetlen csomagban, s néhány műanyag zacskót, üresen. Odébb az ösvény közepén egy használt papírzsebkendő és egy söröskupak. Néhány lépés után visszamentem, összeszedtem mindent, nem bírtam elviselni, hogy így maradjon. A kisebb szemeteket eldobtam az erdő szélén levő kukába, az üveget hazahoztam, kimostam, majd legközelebb visszaváltom a boltban.

A harmadik történet az emberi együttérzésről szól. Felém irányuló együttérzésről. Az utca elején történt, ahogy igyekeztem hazafelé, kezemben a műanyag üveggel. Először csak Pault láttam meg, a hosszúszőrű keverék skót juhászkutyát, aki annyit bosszantott, mikor még élt az én kutyám, Sven. Folyton marakodtak, ha találkoztunk, s mivel a gazdája, egy idős, ízületi problémákkal küszködő hölgy, aki mindig néhány méterrel lemaradva igyekszik lélekszakadva utána, egyáltalán nem tudott parancsolni neki, minden egyes alkalommal rám ugrott, ráhelyezte a két első mancsát a vállamra, a feje egy magasságban az enyémmel. Az eltelt időben ugyan tanult némi jó modort egy kutyaiskolában, s be is mutatta a tudományát, de a vállamra ugrás azért megmaradt. A hölgy kifejezte az együttérzését Sven elvesztése miatt, csak most hallott róla, s el sem tudta képzelni, milyen nehéz lehet nekem kutyát sétáltatókkal találkozni. Mesélt Paulról, s megengedte, hogy jól megölelgessem. Majd elbúcsúztunk és hazajöttem. 

Annyiféleképpen el lehetne mesélni, mindhárom történetet. 

Panaszkodva, keserűen, szentimentálisan, csak a jót látva, csak a rosszat, irigykedve, túlozva, nosztalgiázva. 

De én maradok egyszerűen csak az igazságnál. 

Az igazság az, hogy a közöny, a rosszindulat: létezik. 

Mint ahogy a szép is, a visszafogottság, a gondos törődés. 

Mindkettőnek láttam a nyomait. 

De leginkább a kabátomon hátrahagyott sáros tappancsnyomoknak örültem, s szemeim sarkában az akaratlanul is - még mindig - kicsorduló könnycseppek nyomának, mert ez azt jelenti, hogy szerettem, hogy szeretek, s hogy a szeretet harcában nem szégyen sérüléseket szerezni.

A zabkását

sokféleképpen el lehet készíteni, de a legegyszerűbb módja talán az, ahogy én készítem.  Odateszek főni két apró teáscsészényi tejet, s mikor már majdnem fő, hozzáadok egy csészényi zabpelyhet, egy kocka nyerscukrot, az egészet megszórom fahéjjal és néhány percig főzöm. Bármilyen gondosan is kavargatom, mindig odatapad a zabkása egy része az edény aljához, amit aztán nem lehet csak úgy betenni a mosogatógépbe. Minden reggel megfigyelem, a csapból aláhulló víz hogyan tölti meg csordultig habzással az áztatásra odakészített edényt. Később, mikor már kihűl kissé a víz s eltűnik a természetesen képződött hab, kiöntöm, teszek bele néhány csepp mosogatószert, majd újból engedek bele egy kis vízet. Mivel a sárga mosogatórongy még áztatás után is túl puha lenne a feladathoz, a szivacs durvábbik felével vagy a speciális, fém edénysúrolóval elkezdem lesúrolni az odatapadt ételmaradékot. S ahogy lassan simává válik az edény oldala, alja, s ahogy kívűl-belül leöblítem tiszta vízzel, úgy simulnak, tisztulnak ki lassan a gondolataim is. 

Nem tudom elképzelni ennél szebb módját a napok elkezdésének. 

Valahogy innen már könnyebben látom a következő tennivalót, még ha ez nem is jelent mást, se többet, se kevesebbet, sem jelentőségteljesebbet, mint hogy a munka elkezdése előtt kimegyek a balkonra és hosszasan elnézem a felettem elterülő eget.

A Love Supreme.

Susanne barátnőm nagyon fontosnak tartja, hogy az ember rendszeresen valami szépet - etwas Schönes - tegyen a saját maga kedvéért. Rendszeresen rá is kérdez, ellenőriz, mint ahogy tegnap este is, főleg ha tudja, milyen zsúfolt, megerőltető hét van mögöttem, előttem. Igen, válaszoltam: délelőtt istentisztelet, ebéd után séta a Duna parton, délután könyvek és az idei legelső kávé, kicsit dideregve, a balkonon. Este pedig meghallgattam az új lemezt, ami néhány napja érkezett postán, miközben újrakötöttem a nemrég elkészült pulóverem ujjainak végét, hogy végre olyan legyen, amilyennek szeretném és elképzeltem. 

John Coltrane, 1965-ben megjelent, A Love Supreme című lemezéről van szó, amire már régóta vágytam, s amit semmiképpen sem szerettem volna sietve, figyelmetlenül meghallgatni. Coltrane, az introvertált szaxofonos, 1957-ben egy istenélmény révén megszabadult a heroinfüggőség kötelékéből. Saját megfogalmazása alapján megnyíltak előtte egy gazdagabb, teljesebb, produktívabb élet kapui. Az album anyagát egyetlen nap alatt vették fel 1964 adventjében. Négy részből áll: elismerés (acknowledgement), döntés (resolution), elindulás (pursuance), az utolsó rész pedig egy zsoltár, Isten dicsérete, a love supreme címmel. Ezeken a szavakon keresztül ízlelgetem, mint egy eddig számomra ismeretlen ételt, az album zenéjét. Azon gondolkodom, mennyi ilyen világ létezik, amit még nem ismerek és nem értek, s hogy milyen jó lenne néhányat, míg itt vagyok, még felfedezni.

Múlt szerdán elkezdődött a böjt időszaka. A titkos döntések és lemondások útja iránti kezdeti lelkesedés már néhány nap után megfakul. De minden nap és minden héten meg lehet újítani. Nem újra elindulni, hanem a már eddig, akármilyen tökéletlenül, botladozva megtett utat folytatni, friss, fényes szeretettel. Közben igazán jó zenét hallgatni, akkor is, ha nem értem. Valami igazán szépet lehetővé tenni az életemben, rendszeresen, valamit, amit zsoltárrá formálhatok, amit felajánlhatok, ami néha, bennem és másokban, megnyit egy-egy eddig lezárt kaput.

Tökéletes napok.

Kicsit magam is meglepődtem, hogy már tizenegy nap eltelt, mióta utoljára jártam itt, de az én világomban ez az idő sokkal kevesebbnek tűnt. Jó társaságban voltam, vagyok. James Joyce, Caspar David Friedrich, Wim Wenders, s életem nem kevésbé fontos, mindennapi szereplői.

James Joyce Ulysses-e egy olyan irodalmi hegy, aminek már harmadjára futok neki, és az a titka, hogy nem szabad abbahagyni, mert mindannyiszor teljesen az elejétől kell újból nekifogni. Másrészt minden nap abba is kell hagyni, mert lehetetlen túl sokat olvasni belőle. Így, hogy már túl vagyok a felén, kialakult egyfajta ritmus: minden nap megpróbálok csak egy órát foglalkozni vele. Ez az év az irodalmi hegyek éve, olyan könyvekkel (is) foglalkozom, amiket nem lehet néhány nap alatt - először vagy újra - elolvasni. Ez ugyan nem tesz jót a könyvsznobságomnak, de így, hogy nagy valószínűséggel már én is túl vagyok saját életidőm felén, nagyon meg kell gondolnom, mivel töltöm az időmet. Dosztojevszkij Félkegyelműje után, a már készenlétben várakozó Karamazov testvérek előtt, most James Joyce, aki az Ulysses című könyvével, melyben egyetlen napról ír ezer oldalon keresztül, egy igazi irodalmi és nyelvészeti műalkotást hozott létre. Olyan furcsa és komplex, mint egy eddig ismeretlen, új világ, mint egy kozmosz, amelyhez az olvasó ha megtalálja a hozzáférést, mindörökre megváltoztatja a módot, ahogyan felfogja a körülötte levő világot.

Caspar David Friedrich az egyik leghíresebb német festő, akinek a kétszázötvenedik születésnapja alkalmából könyv jelent meg az életéről s egész éven át kiállításokat szerveznek a leghíresebb festményeiből. Ahogy a könyvet olvastam (Florian Illies, Zauber der Stille), minden egyes festményre rákerestem az interneten és nagyon szeretnék késő tavasszal elutazni a fővárosba, hogy élőben is láthassam ezeket.

Végül Wim Wenders s legújabb filmje. Perfect days. Tökéletes napok. Már decemberben megjelent, de csak most jutott el a világnak ezen elrejtett sarkába is, ahol én élek. Tegnap este megnéztem, s ha ma este időben végzek a munkámmal, mindenképpen szeretném megnézni még egyszer. Csodálatos. A filmben elhangzott szövegek ugyan elférnek néhány oldalon, de a hallgatásnak, a fényeknek, a zenének hatalmas ereje van. A főszereplő egy Tokioban élő takarító, aki jól bejáratott napirend szerint éli a napjait. A szobája, ahol alszik, az egyik legszebb szoba, amit el lehet képzelni. Egy tatami - hagyományos japán matrac -, könyvespolcok, esténként egy William Faulkner könyvet olvas, Patti Smith és Lou Reed kazetták. Csak akkor kezd el új könyvet olvasni - használtan veszi mindig ugyanabban a boltban -, ha az előzőt már befejezte. Van egy kis benti kertje, de az új növényeket nem kertészetben veszi, hanem úgy gyűjti össze, például a templomkertben, ahol az ebédszüneteit tölti, a fák melletti apró kihajtásokból. Mindvégig megőrzi titkait, a napirendet meg-megszakító találkozásokból inkább csak sejteni lehet, mint tudni a nehéz múltat. S azt is, hogy minden embernek joga és lehetősége van kilépni a múltból s az egyformaságot ránkkényszeríteni akaró világból, minden embernek joga és lehetősége van megtalálni az igazi, lélekből fakadó megelégedettséget.

Szeretni mindenképp.

Az ebédlőben írok, az asztalnál. Egy egyszerű, kihúzható, hatszemélyes faasztalról van szó, amelynél azért nyolcan is egész kényelmesen elférünk, az elmúlt adventben egyszer tizenhárman is, és azt hiszem, ez már tényleg a felső határ. Tele van apró karcolásokkal, s ha úgy vetül rá a fény, ahogy most is, látom, itt-ott apró viaszcseppekkel is. Sok gyertyát égettünk a tél folyamán. Az ebédlő tulajdonképpen túl kicsi, ekkora asztalhoz mindenképp. Szeretem mindenképp.

Odakint földig érnek a felhők. Napok óta megállás nélkül, kitartóan csepereg az eső. Tegnap, mikor lementem a boltba kenyeret venni, arra gondoltam, talán ilyenkor, tél és tavasz között lesz mindig a falu a legkevésbé szép. Most, mikor már végérvényesen elolvadt az utolsó hókupac is. És felszínre kerül az, ami van. A csupasz fák, meghajlott ágak, a fakerítésekből hiányzó deszkák, rozsdás szegek, az utcán itt-ott söröskupakok, szétázott papírdarabok, szélviharok által megtépázott utcatáblák. A nagy sárga ház elhagyatott földszinti lakásának egyik poros ablaküvegére valaki obszcén üzenetet írt. A buszmegálló üvegfala, melyen egyszer az ellenfény mesebeli tájjá varázsolta a jégvirágokat, most egyszerűen csak az, ami: egy alapos tisztításra megérett üvegfal. Ez az a hely, ahol élek. Néha meseszép. Néha a világ legvigasztalanabb helye. De én szeretem mindenképp.

A világ egyik legszebb szövege - számomra - a Hegyi beszéd. Még a nagyon ateista Kurt Vonnegut is azt írta róla az A hazátlan ember-ben: "Ha azonban Krisztus nem mondta volna el a Hegyi beszédet, a könyörületről és megbocsátásról szóló üzenetével, akkor nem akarnék emberi lény lenni. Inkább lennék csörgőkígyó." Sokrétegű értelmezése közül mostanában talán a legegyszerűbbet szeretem a legjobban. Jézus végignéz a hallgatóságán - nem a tökéletesek, gazdagok, jóllakottak, örvendezők jöttek el őt meghallgatni -, majd azt mondja: boldogok, áldottak vagytok, ti lelki szegények, sírók, szelídek, éhezők, tiszta szívűek, irgalmasok. Nem tudok ennél egyszerűbbet és erőteljesebbet elképzelni. 

Ennél inspirálóbbat sem.

Szeretem az asztalunkat. A karcolások és viaszpöttyök ellenére, vagy talán pont ezek miatt. Szeretem a helyet, ahol élünk. Szeretem az emberi arcokat és szavakat, a történeteinket, s a hihetetlen erőt, változást, amit ez az egyetlen mondat is elindíthat: attól még szeretlek. Szeretlek mindenképp.

Másfél hete kaptam valakitől ajándékba néhány virághagymát. Az utóbbi napokban, hosszas készülődés után, elkezdte bontogatni a szirmait. Nem érdekli, milyen szürke odakint a világ. Csak teszi, amire hivatott. Ha csodára, jó példára, bátorításra vágytam volna, akkor megkaptam. Itt lakik a párkányon, a konyhaablakban.