Tegnap láttam
három nyugodt, végtelen türelemmel álldogáló lovat, ebből kettő póni, egy hóborította réten, s közben
- ellentétben némelyik emberrel, aki néha a lábát is lejárja, hogy ugyanezt elérje -
semmit sem kellett tenniük azért, hogy
mosolyt csaljanak az arra járók arcára,
és láttam
kis ágakat a hóban, vagy nem is ágak voltak talán? hanem inkább apró agancsok? egy mesebeli hószarvas fején?
- szinte hallottam a kérdést, ahogy tovább akartam haladni, hogy
akarok-e játszani, s először nem akartam, de utána
mégis, mégis,
és láttam
egy szélfútta, esőtől, hóvihartól, fagytól formált őszi falevelet,
az arcomra emlékeztetett egy-egy kiadós sírás után,
áttetsző szépsége megszűrte a fényt, ahogy óvatosan felemeltem,
a tenyeremen vittem egy darabig, majd gyengéden elengedtem
viharvert, reménykeltő történetét,
és láttam
egy hóangyalt, én magam készítettem azoknak, akik
- bár egy jelöletlen ösvény melletti, egészen szerény hóangyalról van szó -,
véletlenül ha mégis arra járnak, ki tudja, talán épp
valamilyen mennyei jelre várnak,
és hallottam
talpam alatt összetörő jégdarabok hangját, amikor
ráléptem egy-egy befagyott tócsára,
olyan szép hangja volt, olyan finom, olyan szinte vidám, mintha
az elmúlt év beteljesületlen álmain lépkednék,
s hazaérkezve
a házunk felett egy rózsaszín felhőt láttam,
s egyetlen pillanatra olyan szép, olyan ragyogó árnyalata volt, hogy
alig hittem a szememnek.
