Van valami megható a sárga virágokban.
Nem tudom miért.
Főleg ha az út szélén veszem észre őket, ahol minden nap elhaladok.
Kijövök nap végén az irodából s elindulok a parkoló felé, ahol többnyire már csak az én autóm várakozik.
Felnézek az égre, csend van bennem.
A faleveleken apró vízcseppek remegnek, az aszfaltnak nyári eső illata van.
S akkor, bár reggel ugyanitt mentem el s akkor nem, most észreveszem a magas fűben a sárga virágokat.
Így estefelé már szinte világítanak.
Leszakítok egy pici ágat. Az egyes virágok csak kicsivel nagyobbak, mint a körmeim.
Ha szépségről van szó, a méret egyáltalán nem számít.
Itthon vázába teszem őket.
S lassan, észrevétlenül minden megváltozik.
Letörlöm körülötte az asztalt, elmosogatom az edényeket, összehajtogatom a konyharuhákat, leírok, mielőtt elfelejteném őket, néhány gondolatot, s végül, hirtelen ötlettől vezérelve még az ablakot is megpucolom az ebédlőben, pedig már alkonyodik s alig látok valamit.
Ilyen hatása lehet a legkisebb gesztusnak is.
A legkisebb útszéli szépségnek is.
Vagy a legkisebb emlékeztetőnek, ami felidéz, eszünkbe juttat valamit, amit már majdnem elfelejtettünk, pedig valaha sokat jelentett.
