Egy kosár alma.

Néhány napja kaptunk ajándékba egy kosár almát. Úgy ajándékba, hogy vendégségben voltunk és szabad volt felszedni a kertben az aláhullott almákat. Szedtünk is egy kosárnyit, majd napokig itt illatoztak a lépcsőházban. 

Közelebbről megvizsgálva őket mindegyik ütődött és férges volt. Az egyetlen ok, ami miatt nem dobtam még ki őket, az a csodálatos illat volt, ami körüllengte őket, a muslicákon kívűl.

Ma végül elkezdtem feldolgozni őket. 

Két és fél órányi munka után itt tündöklik a végeredmény a konyhapulton: 

egy almás sütemény, 

egy üvegtálban almakompót és 

két kis befőttesüveg almapüré. 

 

Ilyen történeteim vannak. 

Ilyen aprók, hétköznapiak.

Ilyen küzdelmesek.

Nem én választom ki őket.

De valahogy pont ezek szólítanak meg.

Fényt hoznak egy olyan fajta sötétségbe, amivel éppen küszködöm, s míg elvégzem az aprólékos munkát, megértek valamit, amit talán csak így, ilyen praktikus módon lehet megérteni:

 

azért, mert valami nehéz, 

mert valami nem száz százalékosan jó, 

mert valami fáradságos munkával jár, 

attól még 

nem dobom ki, 

nem mondok le róla, 

nem adom fel teljesen.  

Sárga virág.

Van valami megható a sárga virágokban. 

Nem tudom miért. 

Főleg ha az út szélén veszem észre őket, ahol minden nap elhaladok. 

Kijövök nap végén az irodából s elindulok a parkoló felé, ahol többnyire már csak az én autóm várakozik. 

Felnézek az égre, csend van bennem. 

A faleveleken apró vízcseppek remegnek, az aszfaltnak nyári eső illata van. 

S akkor, bár reggel ugyanitt mentem el s akkor nem, most észreveszem a magas fűben a sárga virágokat. 

Így estefelé már szinte világítanak. 

Leszakítok egy pici ágat. Az egyes virágok csak kicsivel nagyobbak, mint a körmeim. 

Ha szépségről van szó, a méret egyáltalán nem számít. 

Itthon vázába teszem őket. 

S lassan, észrevétlenül minden megváltozik. 

Letörlöm körülötte az asztalt, elmosogatom az edényeket, összehajtogatom a konyharuhákat, leírok, mielőtt elfelejteném őket, néhány gondolatot, s végül, hirtelen ötlettől vezérelve még az ablakot is megpucolom az ebédlőben, pedig már alkonyodik s alig látok valamit.

Ilyen hatása lehet a legkisebb gesztusnak is. 

A legkisebb útszéli szépségnek is. 

Vagy a legkisebb emlékeztetőnek, ami felidéz, eszünkbe juttat valamit, amit már majdnem elfelejtettünk, pedig valaha sokat jelentett.