egy társas összejövetel alkalmával szóba elegyedtem egy addig számomra ismeretlen személlyel. Látszólag semmi közös nem volt bennünk. Udvariasan kérdezgettük egymást a szokásos témákról: foglalkozás, család, az akcentusom miatt ilyen esetekben a származási ország is elég hamar szóba kerül.
Mikor a munkámról beszélek, általában csak az irodait említem, hiszen abból élek, de itt valamiért szóba hoztam azt is, hogy egyébként szívesen írok, nem túl jól, nem túl sikeresen, de nagy szeretettel.
Igen, megemlítettem.
Ki tudja miért.
Még úgy is, hogy egy alkotói válság közepén éppen nagyon régóta nem írtam semmit, s őszintén, el sem tudtam képzelni, hogy valaha esetleg még...
A beszélgetőpartneremnek felcsillant a szeme s elkezdett arról beszélni, hogy bár mérnökként dolgozik, mindig is arról álmodott, filmeket fog rendezni egyszer s hogy nekifogott írni egy regényt.
A mindennapi élet, a kishitűség, a változások, a realitás s ezeknek a titokban szőtt álmoknak a nagyszerűsége és lehetetlensége nehézzé teszik a megvalósítást.
Nemrég újra összefutottam vele. Csak hogy újból megállapítsuk, nem lett sokkal jobb a helyzet. Én nem nagyon haladtam az írással, s az ő esetében, bár tudja, feltétlenül meg kellene próbálnia a filmrendezést is, fogalma nincs, hogyan induljon el. Viszont a múltkori beszélgetésünk inspiráló volt számára, új kedvvel tudta folytatni a regény írását ott, ahol egy jó ideje abbahagyta.
S valamiért olyan derűs lettem.
Arra gondoltam, már az is milyen különleges, hogy léteznek ilyen emberek. Az ismerőseim legnagyobb része ugyanis nem próbálkozik elérni a lehetetlent. Vagy csak nem beszélnek róla, mint ahogy általában én sem.
Az jutott eszembe, ez az igazi boldogság.
Hogy sikertől, megvalósítástól függetlenül még őrizzük az álmokat.
Még megvannak, itt vannak a szívünk mélyén.
S néha, amikor nem vagyunk eléggé óvatosak, beszivárognak egy idegennel folytatott beszélgetésbe.
S szinte fizikailag érezzük az újra fellobbanó láng melegét.
Mert még nem aludt ki.
Még él.
Még élek.
Még élünk.
