Ilyen sem volt még,

hogy én vasárnap ilyen korán reggel itt pötyögjek, de ma nagyon hamar felkeltem, és nincs kivel beszéljek, mert T. elutazott 3 napra, és én egyedül vagyok, mint a kisujjam, ha nem számítom a szomszéd szobában durmoló három rosszaságot. Kikészítettek tegnap este rendesen. Pedig pont tegnap délután osztottam az észt egy anyaotthon vezetőjének, aki megkérdezte tőlem, mint nagggyon tapasztalt és sikeres anyától :), hogy mit is tegyenek, hogy kicsit jobban bírjanak az otthonban lakó nagyon eleven gyerekekkel. És én mondtam-mondtam, mint aki mindent tud. Na, ilyenek után szoktam pofára esni. Mert olyan hepaj lett itthon a fürdés körül, hogy csak na. Először is Sára és Anna teljesen összekarmolták egymást. Tele van a hasuk karmolással. És kb. fél óráig, de nekem többnek tűnt, visítva mutogattak egymásra, hogy ő kezdte. Aztán meg Enikő nagyon felháborodott azon, hogy nem őt vettem ki először a kádból, hanem a karmolós macskákat. Na, ő kb. egy órát bömbölt, és sehogysem, semmivel sem sikerült ebből kizökkenteni, aztán végül elaludt a földön. Még mindig azt hiszi, ő a világ közepe, és ő kell részesüljön mindig mindenből először. Persze T. csak mosolygott közben, hogy milyen édesek. Ezek a fiúk is néha olyan bosszantóak. Miért nem akkor mosolyog elnézően, mikor eltűnik valamije a lakásban, nem? Na, ezek után meg én bambultam kb. egy órát a lakásunk romjait nézegetve, és ezzel nagyjából el is telt az este. Hát ilyenek vannak...

Rettenetesen szeles idő

van ma, de azért kivittem a gyerekeket egy kis futkározásra. Még jó, hogy tegnap lefotóztam azt a fát, mert mára már szinte minden levelét elvesztette a nagy szélben. A parkban Senecát olvastam tovább nagy élvezettel, és arra gondoltam, hogy miért nincs manapság is mindenkinek egy olyan tanítómestere, mint például Luciliusnak Seneca, de mondhatnék más példákat is. Tehát egy olyan valaki, aki bölcsebb, mint én, és levelezhetnék vele az élet nagy dolgairól, vagy időnként találkoznánk ilyen okító eszmecserére. És aztán írhatna egy olyan könyvet, ami úgy kezdődik, hogy :" Így tégy, Mártám....stb." Na, érdekes lenne. Ír a barátságról is, ami már egy lerágott-csont-téma, de azért leírom: A barátságkötés után bízni kell, előtte mérlegelni. Bizony összekavarják a tennivalókat, akik Theophrasztosz tanításával ellentétben előbb szeretnek meg valakit, s csak azután mondanak róla ítéletet...Hosszasan fontold meg,, barátságodba fogadj-e valakit. Aztán még ez is: "Kérded, mennyire jutottam? Kezdek barátja lenni magamnak." Sokra jutott: sohasem lesz már egyedül. Tudd meg, hogy az ilyen ember mindenkinek a barátja.
Én úgy látom, hogy manapság ritka az igazi barátság, amikor úgy megbízol a másikban, mint saját magadban. Inkább mindenkinek haverje van. Ha azt mondom, hogy van egy barátom, azt úgy értik, hogy van egy szerelmem.( Ezt tapasztalatból mondom, úgyhogy én inkább kerülöm ezt a félreérthető szót.) Na, hát ilyenek vannak...

Szolgálati közlemény :)

Kedves fiúk és lányok, férfiak és asszonyok! Van-e valakinek kedve velünk túrázni nov.1-2-3-án a Paring hegységben (Déli Kárpátok) ? Ha elolvastátok az augusztusi beszámolómat, hát ugyanoda mennénk, ahol van az a jó kis akasztott menedékház. Reméljük, nem lesz ott senki, és akkor beköltözhetünk mi, de ha lesz, akkor sátorozni fogunk, vagy lesz valahogy. Na, tökjó lenne, ha többen is mehetnénk, márcsak azért is, mert ha előjönnek megint az egérkék, én ugyan meg nem fogom őket, és ahhoz legalább két ember kell .:)

Nem is mondtam,

hogy van íróasztalom...Najó, ha nagyon őszinte akarok lenni, úgy hivatalosan nem az enyém, hanem az Annáé, de nagyon szép, és szorítottunk neki helyet az ágyunk mellett (még itt a régi helyen,a szobacsere még nincs végrehajtva :), tudjátok, az a bizonyos forró kása még nem hűlt ki...:)). Napközben hol Anna, hol Sára tanul nála, és Enikő is itt szeret rajzolni, de este és reggel CSAK az enyém. És ma este vettük észre, hogy mióta megvan ez az asztal, mindenki itt tartózkodik ebben az ici-pici szobában. És jól elférünk itt mindannyian egymás mellett. Míg T. a céges adminisztrációit végzi a laptopján, addig a két nagyobbik rajzolgat, én pedig Enikővel játszadozok az ágyon. Amolyan családi-közösségformáló hatása van. Na, lényeg a lényeg: VAN íróasztalom. :)))

Most jut eszembe,

hogy még nem is említettem, mennyire szép most az ősz! :) Ez a kép mai zsákmány, már egy ideje szemezgetek ezzel a fával. Meg kellett örökítsem, mert ki tudja, lesz-e még valaha ilyen szép az ősz, és ha nem lesz, akkor csak előveszem majd ezeket a fotókat, aztán nézegetem. Egy kicsit úgy, mint a Nyári rajz-ban, amit a gyerekekkel olvastunk:
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.
(Nemes Nagy Ágnes)

Ma reggel annyira

korán keltem, mert muszáj volt, ha nem akartam megint elbliccelni a friss kiflit. Az van, hogy van nekem egy ilyen elég jó kis vekkerem, van rajta egy csomó gomb, meg ilyenek, már megtanultam beállítani, de reggel, mikor csörög, csak úgy lenyomok valamit, hogy elhallgasson. De olyan furfangos szerkezet, hogy 5 perc múlva újrakezdi, és előbb-utóbb azért felkelek én. Igenám, de a héten nem tudom hogy, de állandóan olyan gombot nyomtam meg a sok közül, ami után már nem csörgött újból. Így aztán jól elaludtam mindig, és volt aztán nagy sejhaj meg ilyenek. Szóval ma időben keltem, de a vége mégis sejhaj lett, és nagyon kritikus volt, hogy elérünk-e kivelhovakell, de elértünk. Mindig mindenhova elérünk időben. Valahogy.
Mostanában állandóan fényképezőgéppel közlekedek, mint a japán turisták, például tegnap vagy tegnapelőtt a fenti fát örökítettem meg, mert pont úgy néz ki, mint egy őszi karácsonyfa. És a másik fát is a házunk mellett fényképezem minden nap, de nem tudom milyen lesz, mert mindig elfelejtem, pontosan honnan vettem le előző nap, ráadásul a nap is hol süt, hol nem , tehát a fényviszonyok is totál különbözőek.
Amúgy meg mostanában belenéztem Seneca "Erkölcsi levelek" c. könyvébe, és hát meg kell mondjam, hogy magamba kellett szálljak, mert aszongya: Ámde arra ügyelj, hogy a sok szerző s a mindenféle-fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állhatatlansággá: bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk.

Minden szerdán

megveszem a Nők Lapját. Más újságot nem is olvasok, pedig érdekelne még ez-az, de például a napilapok olyanok, hogy ha az egyiket veszem meg, akkor Fidesz-szemüveget, ha a másikat, akkor meg MSZP szemüveget tennék fel, tehát olyan nincs is, vagy én nem tudok róla, ami úgy pártatlanul kommentálná az eseményeket. Marad a rádió, bár lehet, hogy ott is manipulálni akarnak, nem tudom. Nade, visszatérve a Nők Lapjához, az legalább nem a politikáról szól, és van, amikor okulni tudok belőle. Igaz, hogy majdnem fele újságot kitölti mostanság a horoszkóp, meg a szépségápolási trükkök leírása, meg a divat (régebben mintha nem lett volna benne ennyi "töltelék" cikk...)de na, márcsak szokásból is megveszem. Az e heti számban Müller Péter arról írt, hogy "A férjem nem ért meg." Vannak neki fura írásai, de némelyik tényleg olyan, hogy el lehet rajta gondolkozni. Ezt írja: Van olyan nagy szeretet is, mely kibírja, hogy társával nem tudja megosztani sem a lelki, sem a szellemi gondjait. Lényegében egyedül él mellette. Mégis marad, mert annyira szereti. Vannak barátai és társai, akik sokkal jobban megértik őt, mint a férje, mégis marad, mert ezt az embert - minden riasztó távolság ellenére - szereti. Én még csak annyit tennék hozzá, hogy ez fordítva is lehet, hogy a feleség nem érti meg a férjet. Nem magunkból indulok ki, jó? tehát ne kombináljatok :), meg ilyenek, csak azért figyeltem fel erre a témára, mert azt látom, hogy sok pár egy idő után tényleg teljesen két külön világban él, és valahogy mind távolabb kerülnek egymástól. Mert egyikük fejlődik lelkileg, szellemileg, és a másik meg lemarad, mert mondjuk annyira leköti az anyagiak előteremtése. És ez a valaki általában a férfi, míg a nőknek van idejük a gyes, gyed alatt másra is. Ez tényleg kicsit igazságtalan, erről beszéltünk is T.vel, mert szerinte, mi nők, több időt kapunk saját magunkra az élettől, és ezt a férfiaknak köszönhetjük. Én mindig meg is szoktam köszönni Neki, meg minden...:) Na, nem is tudom, miért írtam ezt le, de ez egy valós probléma lehet bármelyik párkapcsolatban bizonyos időszakokban, nálunk is van ilyen, még ha többnyire egy hullámhosszon vagyunk is. Ez is beletartozik a csomagba, vagy a zsákbamacskába...

Pityipalkó

a héten, sáskát fogott a réten...Vagy hogy is van...Kimentünk kicsit az erdő-mezőkre bicajozni tegnap délután, meg... nem teniszezni, nem is tollasozni, nem tudom, hogy mondják neki, de valami ütőkkel adogattuk egymásnak a labdát. Na, és láttunk sáskát, T. meg is próbálta rám dobni persze, és a szemébe tudtam nézni, de tényleg, felém fordította a fejét és a szemembe nézett. Mármint a sáska. Nem semmi élmény lehetett a számára. Amúgy most egy barátnőmmel készülök kimenni ugyanoda, hogy megmutassam neki is, milyen szép az erdő ősszel, nem mintha nem tudná, de állandóan dolgozik, és még tiszta szerencse, hogy vagyok én, aki jól elrángatja most a civilizációból. Nem szoktam barátnőzni amúgy, tényleg, nincs is olyan klasszikus barátnőm, akivel órákig beszélgetnénk telefonon, vagy akinek panaszkodnék a férjemről :), vagy ilyesmi. Mondtam is tegnap T.nek, hogy mi a tervem, de hát lebeszélt, hogy egyedül menjünk ki oda, mert mi van, ha jönnek az orvvadászok, vagy megtámad valaki két ilyen védtelen, gyenge nőt...Úgyhogy megyünk azért, de nem épp oda, hanem egy kicsit amodább, ahol remélhetőleg senki sem akar leütni.:) Na, ebből aztán nem sokat érthettetek, jobb is lesz, ha befejezem. S amúgy meg milyen világ az, hogy még sétálni sem lehet nyugodtan elmenni az erdőbe valamilyen fiúféle nélkül?! Most menjünk plázába?

Igazán nem tudom, micsi-

náljak már, hogy kicsit nagyobb lelkesedéssel tanuljam ezt a németet. Igen, megint erről lesz szó. Itt ülök könnyes szemekkel és ezen gondolkozom (najó, előbbi azért, mert tegnap este megint bekopogott hozzám Mr. Nátha, elvégre már két teljes hete nem zargatott, második pedig azért, mert túl korán van még ahhoz, hogy valami mára tervezett ablakpucolást végrehajtsak). Például tegnap este ezt olvasom: Mindig a módbeli segédigét ragozzuk, elfoglalja a ragozott állítmányt megillető helyet, a főige pedig jelen idejű főnévi igenévi alakban a mondat utolsó helyére kerül. Ahogy Levi mondaná, külön-külön mindegyik szót értem, de így együtt!...:) Amúgy nagyon kedves a tanárom (hasonlít egy kicsit Hofi Gézához), és tiszta élvezet hallgatni, ahogy nagy-nagy lelkesedéssel mesél és magyaráz nekem ilyen és hasonló jellegű szabályokról. Ő ehhez ért, és tényleg élvezi. Nade, velem nem sokra megy, mert például ha a szókincsemet akarja bővíteni, és kérdéseket tesz fel nekem egy adott olvasmányból, akkor én kb. így felelek: Er...ööööö....ist...ööööö, erre ő elmondja a többit, én meg mondom, hogy jajaja... Na, fő a kitartás, meg ilyenek, fog ez menni előbb-utóbb.

ÖNKARIKATÚRA

Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.
(Weöres Sándor)

Nahát, itt a bizonyíték, hogy lehet egy embernek több arca is, és attól még normális ő, meg minden...Merthogy érdekes, ahogy az ember alkalmazkodik a többiekhez. Megtanulunk viselkedni, és tudjuk, kivel-hogy kell beszélni. De akár még itt a blogoknál is, mindenkinek úgy kommentelek, hogy az ildomos legyen, passzoljon az illetőhöz. És hát mások is különbözőképpen látnak, mostanában régi ismerőseim felidézik, hogy milyen szótlan, meg aranyos, meg ilyenek voltam. Érdekes, én magamban mindig is beszédes voltam, az más, hogy az ember nem beszél hangosan, ha kell-ha nem... Most is, van aki szuper-anyukának lát (nem vagyok az), más nem tudom minek, mert a legtöbben az anya-szerepemmel azonosítanak, és kész. ( Mondjuk, ez néha kicsit zavar, mert azelőtt is léteztem, vagy mi... ) Talán a gyerkőceim látnak a legreálisabban, például Enikő tegnap azt mondta, mikor segítettem neki valamiben, hogy: Kösz, haver! Te egy anya-haver vagy! :)
Na, hát csak azt akartam mondani, hogy én ezt a versikét érteni vélem...Merthogy még akkor is különböző vagyok, mikor nem alkalmazkodom senkihez. Meg ilyenek...

Love and marriage...

Tegnap mosogatás közben hallottam a rádióban, hogy Pamela Anderson harmadjára is örök hűséget fogadott...Mintha kicsikét paradox lenne, nem?, mert mi lett az első két örök hűséggel?! Aztán a múlt héten meg azt hallottam, ugyancsak mosogatás közben, hogy Németországban egy politikusnő azt a törvényjavaslatot nyújtotta be, hogy a házasságok csak hét évig legyenek érvényben, aztán aki akarja, meghosszabíthatja, mint a könyvtári kölcsönzési időt, ugye... Na, hát én már semmin sem csodálkozom. Meg nem is ítélek el senkit, nem is háborodok fel, mert sajnos ilyen lett a világ... És azt is tudom, hogy egy házasság olyan dolog, hogy csak az a két ember tudja, miről szól, aki benne van. A látszat sokszor csalóka. Vannak kivülről tökéletes kapcsolatok, de nem szeretnék benne élni. De azért, ha szóba kerül, vagy ha megkérdeznek, elmondom, hogy én ezt másképp látom, még akkor is, ha nekem sem pottyan ölembe a sírig tartó szerelem, és ha nagyon őszinte akarok lenni, (bár ez nem mindig túl értelmes dolog, mert na, hát tudjátok, ne szólj szám, nem fáj fejem :)...) azért vannak pillanatok, mikor nem értem, mit is keresek én itt, pont Vele... Hát senki se csodálkozzon, hogy odavagyok az amazing grace-ért, mert nélküle ki tudja, hol lennék?! Félelmetes, hogy mi minden lakozhat egy emberben, tűnjön kívülről bármilyen becsületesnek és szentnek. Örülök, hogy nem a hangulataimra és a néha összevissza gondolataimra kell építsem az életem...De ezt már nem mosogatás közben gondoltam.:)

Tegnap és ma

vendégeink voltak, és kirándulgattunk kicsit a környéken. Szedtünk mindenféle őszi termést, bigyókat, bogyókat, száraz leveleket, virágot, teafüvet. A hecserlit és a kökényt simán felismertük, (utóbbit arról, hogy megkóstolva csókra húzza az ember száját...), de volt egyfajta piros bogyó, és hát arra azt mondtuk, hogy az som. De Enikő meg azt, hogy az galagonya, és most utánanéztem nahol? :), hát persze, hogy a google-n , és hát tényleg galagonya... Biztos ismeritek Weöres Sándor versét:
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Ezt a verset azután írta, miután megismerkedett Polcz Alaine-nel,akibe egész életében reménytelenül szerelmes volt. Ez jutott róla eszébe első látásra.
Hát mit mondjak, ez az ősz kihozza az emberből a lelke mélyén rejlő költő-félét...Na nem belőlem, én megelégszem mások remekműveivel. Készítettem egy csomó képet is, de most valahogy nehezemre esik feltölteni a gépre őket. Majd máskor. Ja, van egy fa a házunk mellett, olyan szépen színesedik. Minden nap le akarom fotózni, hogy majd egymás mellé téve a fotókat lássam a változást. Már vagy négy éve tervezem ezt, de ebben az évben tényleg megcsinálom. Már ha el nem felejtem...

Tegnap este

megnéztem ezt a filmet. Az Amazing Grace c. dal történetéről szól, amit mindig is szerettem volna tudni. Na szóval, ezt egy John Newton nevű fickó írta a 18. század végén. Ő sok évig rabszolgákat szállító hajók kapitánya volt, aztán evangélikus lelkész lett belőle, és a múltban elkövetett bűnei megbánásaképpen, vagyis ebből adódóan írta meg ezt a dalt. Mit mondjak, nézzétek meg, ha érdekel, sokat meg lehet tudni a 18.-19. század Angliájában folytatott parlamenti vitáiról, a rabszolgaságról, illetve az azt eltörlő törvény megszületéséről. Egy-egy ilyen film nagyon magasra teszi a mércét a saját életemet illetően. Ilyenekre gondolok, hogy kitartás, bátorság, eredetiség, újrakezdés, nyitottság...Meg ilyenek...Na, nem lennék valami jó filmajánló, de azért értitek ti...

Semmi különös...

:)))))))))))))))))))))))))))
:))))))))))))))))))))))))))))))
:)))))))))))))))))))))))))))))))))
:))))))))))))))))))))))))))))))))))))

És azt mondtam már, hogy :)))))))))))))))))))))))))))) ?

Amúgy tényleg semmi különös. Annyit még hozzátennék a tegnapihoz, hogy van, aki úgy szeret, mint ősszel a piros levelű fa, amint kikandikál a még zöldek közül. :))) Na, mentem aludni, mert már holnap van, meg minden...

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
(Somlyó György)

Még jó, hogy

az emberben kialakulnak különböző automatizmusok az évek során. Például, észrevettem, hogy tegnap úgy vezettem be a városba Annáért, hogy nem is figyeltem, merre megyek, teljesen máson gondolkodtam, aztán egyszer csak ott voltam a zeneiskola parkolójában. A lábam, a kezem, meg gondolom, az agyam is egyfajta robotpilótaként elvitt engem oda. Félelmetes.
Aztán, az este, bár azzal a homályos érzéssel feküdtem le, hogy tegnap péntek van, tehát ma akkor szombat, és lehet sokáig aludni, azért hálistennek beállítottam a vekkeremet hat órára csörögni. Csörgött is ma reggel rendesen, és én minduntalan kinyomtam, merthogy ugye mit akar már, hát szombat van... Aztán lassan, nagy erőfeszítések árán leesett, hogy mégsincs szombat, hanem, ha tegnap Annának szolfézse volt, akkor vagy kedd, vagy péntek kell legyen, és onnan már csak egy perc volt kisakkozni, hogy kedd nem lehet, tehát kizárásos alapon marad a PÉNTEK. Aztán már automatikusan indultam teát főzni, meg nyaggatni a népet, hogy keljenek már fel...

Vannak napok, mikor úgy érzem, tökéletes az életem...(nem azt mondom, hogy nyálas lesz, de majdnem, én szóltam!)

- Eszembe jut, ha nem lennék már a felesége, most megkérném, hogy vegyen el...Pedig ugyanúgy lépett be a lakásba, mint máskor, nem hozott se virágot, se semmit, és azt mondta, hogy készítsem elő délutánra az öltönyét. Meg elmondta, hogy mennyit esett újfent a kormány népszerűsége. ( Tényleg sokat.) Aztán persze, nem mondok neki semmit...

- Azt mondom Annának, hogy annyira aranyos, hogy teljesen odavagyok érte. "Tééényleg?" És hátulról rámugrik nagy elánnal, úgy, hogy majdnem átesek a táskáján... :)

- Enikő egész délután "tesztel": meddig bírom a nyafogást, időnként megcsíp (!), kiabál rám. Nem mondom neki, hogy fejezze be és hogy hogy képzeli... Inkább leülünk őszi gyümölcsöket rajzolni egy közös papíron, és együtt kifestjük. Aztán meg mikor kimegyek egy percre, végigdől a földön és elalszik.

- Sárával, mikor éppen nem lázasan fekszik az ágyában, elkészítünk egy szivárványországot több papírra lefestve, összeragasztjuk őket, majd fel a falra, aztán ő külön lerajzol egy léggömböt, benne gyerekeket és ráragasztjuk a szivárványra. Tökjó! (mármint a festmény, mert a fénykép róla nem annyira... )

Mióta van netünk

asszem ( na , sikerült ezt is így leírni most, máskor nem fogom, nem áll rá a szívem az ilyesmi nyelvújításra :)) február óta, annyi újdonságot tanultam. Például azt is, hogy mostanában divat az: asszem, nemtom, eccer, teccik, mongyad, ilyesmi. Szegény Kazinczy, lehet, hogy forog most a sírjában, vagy nemtom, na... :)Aztán divat még az angol szavakat magyarosra átbűvészkedni, például: ápdéjt, velkámbekk, és társai. Najó, ilyeneket én is használok. Mostanában nagyon menő a "lol" szavacska odabiggyesztése a mondat végére, gondolom, ez olyan csodálkozásféle, vagy mi. És a rövidítések, vagy hogy is mondják nekik...tényleg, tudnátok még ilyeneket mondani nekem, mint az IMHO meg a ROFL? Szvsz nagyon megkönnyítené, meg gazdaságossá, meg hatékonnyá tenné a kommunikációt, ha több ilyet tudnék... :) Nagggyon le vagyok maradva rövidítések terén (is)...

Az úgy kezdődött,

hogy ugye már vagy két hete állandóan beteg valaki minálunk, és az este már örültem, hogy mától kezdve senki sem lesz beteg, dehát az van, hogy most meg Sára lett lázas, mert ezek a vírusok olyanok, hogy miért támadnának meg egyszerre egy családot, ha lehet szépen sorban is lekaszálni a tagokat...S ha már mindenki sorra került, kezdődhet előlről minden. Mikor két évvel ezelőtt bárányhimlősök lettek a gyerekek, összesen vagy két hónapig ki sem mentem a lakásból, mert ugye két hét a lappangási idő, és mindegyik csak akkor lett beteg, mikor a másik már túljutott rajta. Eléggé bekattantam már a végére...Naszóval, visszatérve a ma reggelhez, akkor ma Sára maradt itthon, aztán a másik két gyereket meg készítettem és vittem kit, hova kellett. Annával nem is volt gond, de Enikő eljátszotta a hattyú halálát... Elpanaszolta, hogy fáj a torka, fáj a feje, nem tud járni, esik össze, fáj a szeme. Nem akarja felvenni a csíkos sapkát, mert neki a másik csíkos sapka kell, ami éppen el van tűnve. Aztán, nem tud lemenni a lépcsőn, nem tud felmenni a lépcsőn. Anna ne énekeljen, mert őt nagyon bosszantja. Az ovi ajtaja előtt újabb féknyomok hagyva. Meg ilyenek. Egészen ROFL hangulatom lett tőle, de tényleg. Jó kis reggel ez...

Nekem mindig is

tetszett a jelenlegi köztársasági elnökünk, S. László. Elsősorban azért, mert szemüveges. Najó, viccelek. Tetszik, hogy a maga csendes kis stílusában olyan határozott, és kiáll az elvei mellett, meg van saját véleménye, meg szereti a természetet, meg ilyenek.( Az viszont nem tetszett, mikor nemtudomkinek nem nyújtott kezet valami díjátadáson, dehát senki sem tökéletes. )
Mostanában dúl ez a szlovák Benes-dekrétumos dolog. Ugyanis a szlovák parlament szeptember végén a felvidéki magyarok második világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő dekrétumokat megerősítő határozatot fogadott el. Ez olyan, mintha a magyarokat még mindig háborús bűnösöknek könyvelnék el. Na, nem tudom, milyen lesz a jószomszédi viszony ezentúl...Erre fel Sólyom László fogta magát és feleségét, és kedden elment látogatóba Révkomáromba, az ottani magyarokhoz, velük töltötte az egész napot, nyilatkozgatott, kezet fogott az emberekkel, kicsit bírálgatta a szlovák kormányt, ilyesmi. Persze, később Robert Fico kiakadt, hogy mi az hogy, meg hogy képzeli ezt Sólyom László... Hát nekem ez nagyon tetszik, hogy így kiállt az ottani magyarokért, és nem tett úgy, mintha misem történt volna, merthogy jobb a békesség. Na, csak úgy megemlítettem...

Már nem azért,

de szöget ütött a fejembe ez a dolog az előítéletekkel kapcsolatban. Hogy mitől is függ egy adott emberrel kapcsolatosan a véleményalkotásunk. Nekem volt egy csoporttársam, Mártinak hívták, nagyon szép lány volt, biztos most is az, nem tudom, és hát ő alig járt be órákra, de mindig mindent el tudott intézni magának, elég volt csak odamennie szünetben a tanárokhoz, és megbeszélnie a dolgokat. Eléggé kivoltunk rá, hogy mit képzel, hogy a szépségének köszönhetően csak úgy elintéz mindent. Nem mondom, lehet, hogy tudat alatt irigykedtünk is rá, vagy nem tudom, na. :) Tény, hogy egyszer szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy nagyon keményen dolgozik, azért nem tud bejárni órákra. Mit mondjak, akkor megfogadtam, hogy én soha, senkit nem fogok megítélni addig,- de még utána se, mert nem az én dolgom,- míg nem beszélek vele. Mert ha már megismerünk valakit valamennyire, akkor már nem megy olyan könnyen semmilyen ítélkezés. Persze, nem megy ez olyan flottul, mert például még most is azt hiszem, hogy a szemüveges emberek okosabbak, a kopaszok bölcsebbek, a szépek jók is, a harsányak közönségesek, meg ilyenek. S még akkor nem említettem, illetve hát igen, az előző pósztban, a bőrszínnel kapcsolatos előítéleteket, ami ugye, sajnos megvan bennem valamennyire a tapasztalatoknak köszönhetően ( és szívből örülök, ha bennetek nincs ), de mindig nagyon várom, hogy ne igazolódjon be.
Ezt csak így utólag írom, mert gondolkoztam, hogy is van ez: és arra jutottam, hogy az előítélet az egy olyan akaratlan gondolat vagy érzés, ami átfut rajtam, mikor meglátok egy embert, mint ahogy más is gondol valamire, ha meglát engem, és nem feltétlenül pozitívat. Az a lényeg, hogy legyen meg bennünk a nyitottság, meg ilyesmi, hogy esélye legyen a másiknak megmutatni, ha akarja, hogy milyen is ő valójában. Na, ezt kikerekítettem végülis valamennyire...

Az évek során

lassan rájövök, hogy nem biztos, hogy megfelelek annak a képnek, amit mások kialakítottak rólam, arról nem is beszélve, hogy annak sem nagyon felelek meg, amit én alakítottam ki saját magamról. Például azt hittem magamról egy ideig, hogy nem vagyok előítéletes. A csudákat nem. De mondjuk, az még mindig igaz, hogy közben meg nagyon szeretném, ha nem igazolódnának be ezek az csúnya előítéletek.
Ma reggel csak Sárát vittem suliba, és közben elmesélte, hogy tegnap környezetismeretórán,- amit mellesleg egy Károlybácsi nevű rendőr tartott nekik a közlekedési táblákról, és úgy nézett ki, hogy sétálgattak az utcákon, és megbeszélték közben a táblákat, és egyáltalán nem mellesleg Sára most a rendőröket tartja a világ legkedvesebb, legokosabb embereinek :) - naszóval, ahogy mendegéltek, a háta mögött levő hogyismondjamhogyjólegyen kissebbségi nemzetiségű, nála kétszer nagyobb kislány jól megrugta és hátba verte ! ( Akinek ez a heppje, akár meg is számolhatja, hány betűből áll az előbbi mondatom, mert ritkán írok ilyen hosszút...)
Csak úgy, mert úgy esett jól neki éppen akkor. Sára nem ütött vissza, csak óra végén megmondta a tanító néninek, aki megszidta a lányt.
Amíg itt bosszankodok, és szívem szerint nemmondommeg mit csinálnék azzal a verekedős gyerekkel, azon is gondolkodom, hogy mit mondjak az én okos, aranyos, bátor és segítőkész lányomnak, hogyan védje meg magát az ilyen buta, agresszív, s jobbleszhanemíroktöbbjelzőt emberkékkel szemben?! A visszaütés nem jó: egyrészt az "ellenfél" méretei miatt, másrészt az agresszióra nem jó válasz az agresszió, de akkor mi legyen a válasz?! A meghúzódás, az árulkodás? Egyik rosszabb, mint a másik. Nnnna, először is megpróbálok lecsillapodni, megiszom a vanilíás capuccinómat, megeszem a gyerekek által otthagyott reggelimaradékokat, és megpróbálok valami jó kis keresztény hozzáállást kialakítani magamban, ami most, meg kell hogy mondjam, nem lesz valami könnyű.

Nahát, tűvé tettem

az összes kallódó papírdarabkámat, és seholsem találom azt az idézetgyűjteményt, amit O. Wilde írásaiból szedtem össze. Nem tudom, miért nem írtam le őket egyik füzetembe a sok közül, mert abból is van néhány, például van egy csíkos, egy cicás, még egy csíkos, egy virágos és egy fekete. Mindegyik arra szolgál, hogy fontos dolgokat írjak bele, aztán valahogy mégis mindent papírfecnikre írkálok, amiket jól elhagyok erre-arra. Nnnnna, mindegy. Ma este újból lesz Grace Klinika, T. ki nem állhatja, és bár én szeretem, általában úgy szokott lenni, hogy mikor reklámszünet van, elfelejtkezek róla, és a második felét már nem látom. Amúgy meg nem volt valami könnyű ez a mai nap, de láza már nincs senkinek, és például találtam a párnám alatt meglepi-rajzokat, és az is jó volt, hogy T. azt mondta, úgy látja, elromlott a rossz kedvem. :)))

Nos, hát visszaállítottam

a jól bevált régi rendszert a kommenteket illetően :), csak kipróbáltam na, milyen az, ha én vagyok Csipike, a gonosz törpe. A tegnaphoz képest ma annyiban változott az életem, hogy most már Anna is lázas, meg beteg, szóval már ketten nyűgösködnek és lógnak rajtam, meg ilyenek. Mondtam is T.nek, hogy lám, itt van az egyik kézzelfogható jó oldala annak, hogy nem dolgozom ( japersze, egész nap lazsálok:)), mert legalább megkímélek valakit attól, hogy most páros lábbal rúgjon ki engem, mert például a múlt héten csak egy nap nem volt itthon beteg gyerkőcöm, és ha meg tényleg nincs senki, akkor majd lebetegszem én, nehogy már hiába teljen el az ősz meg a tél...
Az utóbbi időben, néhány napban kissé szívfájós voltam, több ok miatt is, de már helyére kerültek a dolgok bennem, és hát az egyik dolog, ami ebben segített, az a meséskönyv volt, amit a tegnap olvastam fel a gyerekeknek. A könytárból vettem ki, eddig nem hallottam róla, de annyira szép, és gyönyörűek benne a rajzok, meg minden, hogy rég volt rám ilyen hatással bármi is. Van benne egy rész a Jégkirálynőről, és nagyon tetszik, mert rengeteg ember van, akinek úgymond jégből van a szíve, kinek ilyen, kinek olyan okból, és ez olyan szomorú. Leírom, jó? Nem kötelező elolvasni! :)
" A Jégkirálynő valaha maga is érző szívű, vidám teremtés volt. Fiatal, ragyogóan szép királynőként példásan irányította birodalmát. Egyszer azonban a birodalmába látogatott egy idegen királyfi, és a királynő szerelemre lobbant iránta. Ámde az idegen királyfi mást választott kedveséül, és a birodalom egyik hercegnőjét vette feleségül. A királynő nem bírta elviselni a csalódást. Ahogyan a szerelem öröme bearanyozza a szerelmesek szívét, úgy a szerelmi bánat rettenetes szenvedést okozhat. A kínzó szerelmi szomorúság jéggé fagyasztotta a szívét, és vele együtt egész birodalmát is. Fájdalma akkora volt, hogy a birodalomban megfagyott minden, alattvalói pedig elköltöztek más vidékre. Azóta egyedül él jéggé fagyott palotájában, szívét szüntelenül jeges fájdalom járja át. Élete magányos a fényes palotában, hiszen senki sem bírná a dermesztő hideget elviselni, csakis a Jégkirálynő maga..."
Najó, ez csak egy kis részlet, nem ez a lényege a könyvnek. Végül a királynő elolvad, mikor a sárkány tüzet okád rá, pedig én azt hittem, hogy majd visszaváltozik jóságos királynővé, de nem. Na, akit érdekel, olvassa el, ha másnak nem, akkor a gyerkőcének, mert az enyémek tátott szájjal és mozdulatlanul hallgatták végig az egészet.

Vannak hibák,

amiket elkövet az ember, vagyis én :), és már nem lehet nem megtörténtté tenni. Aztán mi még van: van, hogy félreértik az embert, akkor meg van, hogy kár magyarázkodni. A legtöbb amit tenni lehet, hogy levonom a megfelelő tanulságot, aztán kész. :) Najó, ebből nem ért senki semmit, dehát ilyen is van.:)
Amúgy rémesen kialvatlan vagyok, Enikő beteg, nem köhög sokat, csak éppen megállás nélkül, és nyűgös, meg lóg rajtam, meg ilyenek...
Az este meghallgattam a B. által küldött Polcz A. felvételeket az öregségről,( ugye egy bizonyos kor után nem árt felkészülni :)), és annyit nevettem, mikor elmesélte, hogy egyszer vonatjegyet akart venni a jegypénztárnál, és nem jutott eszébe, hogy hova is akar menni. Csak annyit tudott, hogy valahova a határ mellé.:) De aztán kiderítették, hogy hát Sopronba. Na, hát ilyesmi velem is előfordult már, miután Enci megszületett, kimentem vele a ház elé, és valaki megkérdezte, hogy hogy hívják. És...a csodának se akart eszembe jutni a saját kínkeservvel megszült gyermekemnek a neve...:))) Hát igen, van, hogy bolondnak nézik az embert, és van, hogy nem is járnak messze az igazságtól...:)))