A belső hang.

Csütörtök hajnal, a konyhában. Nem kapcsolom fel a villanyt, a szürkeségben fogyasztok el egy kis tálka müzlit, a kisszéken ülve. Közben várom, hogy felforrjon a teavíz. S hallgatom a falióra ketyegését. 

Ez a nap legőszintébb pillanata. A jól ismert belső hang már javában beszél. Tűnődik. Véleményez. Analizál. Kritizál. Néha álmokat sző. Bármelyik irányba is induljon el, meghatározza az életemet.

Nem kell a legdrámaibb dolgokra gondolni. Néha csak annyi, hogy nem tudom eldönteni, jól áll-e a ruha, amit felvettem, vagy húzzak magamra utolsó pillanatban egy másikat. Illik-e hozzám ez vagy az a szín. Néha, bárhogy fésülöm, a hajam minden szála önálló életet él. 

Kicsi, ártatlan kérdések formájában üt rajtam rést a kételkedés. Meg-megállít. Arra késztet, hogy hozzámérjem magam a mércéhez, amit én magam állítottam fel szépség, intelligencia és jellem tárgyában.

Néha esélyem sincs. Megadom magam, szó nélkül.

Máskor hozok egy csendes, erőteljes döntést ott, a reggeli szürkeségben.

Eldöntöm, hogy jól áll a ruha. Legtöbbször úgysem a ruhával van baj. Eldöntöm, hogy rendben van a hajam. Hogy amit ma tudásban, jelenlétben, kedvességben adni tudok a világnak, akárcsak a mindennapi kenyér, elég. Nem előre, az életem összes hátralevő napjára. Csak ma. Egyetlen napig. Mindig csak holnap reggelig.

Miért szeretek itt lakni.

Németország, egy kis falu a bajor erdőben. Tizenöt-huszonöt km-es körzetben három olyan kisváros, ahol dolgozunk, templomba járunk vagy a hivatalos ügyeinket intézzük. 

Az itt, ahol szeretek élni, lehetne bárhol. 

Nem emlékszem még olyan, bármilyen átmeneti otthonra, ahol ne szerettem volna lakni.

Szeretek itt ébredni. Hallani, ahogy a szomszédok sorban felhúzzák a redőnyöket. Azt is tudom, ki kezdi és hány órakor. Szeretem a szemben lakó szomszéd jókedvét. A múltkor olyan erővel kezdett el énekelni, ahogy kilépett a házból, hogy majdnem kiejtettem ijedtemben a kezemből a kávéscsészét. Ismerem a környék összes túraútvonalát. Tudom, hol érik a málna, az áfonya. Észreveszem, ha kivágtak az erdőben egy fát. Ismerem az összes kutyát. Ha már itt tartunk, a macskákat is. Olvasom a helyi újságokat. Olvasom a környéken írt regényeket. Tudom, hol lehet venni helyben termelt tojást és tejet, s rendszeresen választok magamnak egy-egy bögrét  a kerámiaművészeknél, a szomszéd faluban.

Ha bárki kérdezi, mit szeretek ezen a helyen, vagy mit szeretek egy adott emberben, egy könyvben, szinte lehetetlen általánosságban válaszolni. 

Minél inkább szeretem, annál nehezebb. 

De minél kedvesebb, annál több részletet tudok felidézni, annál több hangulatot, mondatot, történetet, emléket. 

Számomra ez a szeretet.

 

Könnyek.

 

Általában váratlanul jelennek meg. Kiszámíthatatlanul. Tapasztalatom szerint bármi kiválthatja az érkezésüket. Egy jó hír. Egy rossz hír. Egy hogylétem felől érdeklődő kérdés valaki részéről, akitől nem számítottam rá. Egy váratlan dicséret. Egy keményen megfogalmazott kritika. Érdektelenség valaki részéről, akit szeretek. Egy hegycsúcsról nyíló kilátás a tájra. Bármelyik tó látványa. Egy karácsonyi film mesebeli boldogsága. Händel Messiása. Egy Pablo Neruda vers. Egy útszéli kereszt. A huszonharmadik zsoltár. Az érkező vonat látványa. A távolodó vonat látványa. Bármelyik másik könnybelábadt szempár. Az összes, rég nem látott gazdi hazaérkeztekor, drámai zenés aláfestéssel készült kutyás videó. A baracklekvár íze. Egy régi, már nem használt pulóver látványa a szekrényben.

Az ember soha, sehol nincs biztonságban. 

Maga Isten üzen általuk. Váratlanul jelennek meg.

S valami alapvetőt tárnak fel a lényünk mélyén rejtőző, szavakkal kifejezhetetlen szép titokból.

Jól csak a szívével lát az ember.

 

Az egy hete elhunyt Frederick Buechner The Eyes of the Heart című önéletrajzi könyvében olvasom, hogy egész életében próbált visszaemlékezni az édesapjára, akit már kora gyermekkorában elveszített. Szerette volna felidézni a hangját, az arcát, s hogy milyen érzés volt szeretni őt, vagy emlékezni rá. De bármennyire igyekezett, nem sikerült. Ezért ahányszor csak találkozott valakivel, aki ismerte őt, kérte, meséljen róla, mondja el, milyen ember volt. A válaszok nagyon hasonlóak voltak: kedves, jóképű, kiváló sportoló, jó táncos. S hogy mindenki kedvelte. Csakhogy őt nem ez érdekelte. Végül a saját lánya hívta fel a figyelmét, hogy valószínűleg rosszul fogalmaz. A "milyen ember volt" kérdés túl nagy, túl általános. Csak úgy lehet rá választ kapni, ha valamilyen kézzelfoghatóbb formában teszi fel. Például, visszaemlékszik-e az illető egy alkalomra, amikor közösen ebédeltek. Vagy teniszeztek. Milyen volt valamilyen politikai kérdésről vitatkozni vele. Utaztak-e együtt reggelenként a metrón, vagy beültek-e néha valahova meginni egy italt.

 

Ma ezt a gondolatot jegyeztem fel magamnak. Ezt viszem tovább, mint kihívást.

A történetek, gesztusok őrzésének fontosságát.

 

Nem szeretném kategóriákba sorolni az embereket.

Csak gyűjteni, méltatni, megköszönni a velük kapcsolatos apróbb, konkrét emlékeket. 

S olyan nagylelkűen értelmezni, olyan fényes szívvel és lélekkel továbbmesélni őket, amennyire csak lehet.

Tarte Tatin.

Még hátravan néhány óra a hétből, csinálj valami igazán szépet, hangzott a bölcs baráti tanács, miután végigdolgoztam - az alvási és kutyasétáltatási időket leszámítva - hat teljes s hozzá még egy fél napot. 

A sétákból egyébként, mint a gyerekek, mindig hozok haza valami apróságot. Kis tobozokat, virágot, falevelet. Gondolatokat. Mostanában mindig egy-két almát is a zsebemben. 

Ezekből terveztem valami igazán finomat. 

S mert eszembe jutott, mennyire szerettem valaha mindennapi tevékenységeket fotózni, elővettem hozzá a porosodó kamerámat. 

Így búcsúzom a lassan véget érő héttől, így köszöntöm a lassan elkezdődő újat: lassan, szépen, szeretettel.

Az elmaradt bejegyzés pótlása.

Ha tudnék, szeretnék futni, akkor, azt hiszem, csakis valami lassú, eseménytelen, hosszú távú változatban lenne esélyem. Ott, ahol ha egyik szakaszon nem ragyogtam, a másikon még bizonyíthatok. Ahol az egész út számít. Ahol nem az időt, gyorsaságot, eleganciát figyelik - ezek is mind fontosak - , hanem a megbízhatóságot, a kitartást. Természetesen nem csak a futásról beszélek, természetesen nem csak az abszolvált vagy elmaradt bejegyzésekről. Bár azt én sem tudom, honnantól számít valami az igazi életnek, mettől meddig számít csak felkészülésnek, vagy metaforának. Sokszor abban sem vagyok biztos, mi az, ami valóban számít. De a szívem mélyén azt hiszem, minden számít. Az út egészének szempontjából minden apró lépés és továbbindulás hallatlanul fontos.

Köszönöm.

 

Csendesen várnak a csészék a hajnali fényben. Úgy várnak, mint a szívem. Üresen, tisztán. Készülődve. Szolgálatra készen. Tegnap este már nem fértek az asztalon, napközben csak gyűltek, tornyosultak a mappák között. Nap végi imaként, bár van mosogatógépem, kézzel mostam el őket. Egyenként. Vigyázva. Mindegyik csésze egy-egy köszönöm. 

Minden gondolatot megfogalmazhatnék, minden napot elmesélhetnék legalább százféleképpen. Úgy, hogy mindegyik változat igaz lenne. Ez a mindennapok nagy gazdagsága. A sokféle nézőpont, érzelem, a keresés, az őszinte megértés vágya. 

Nap végén megpihenek. Ha becsülettel szembenéztem a felmerülő kérdésekkel, békére találok bizonytalanságban. Nem ejt kétségbe a befejezetlen gondolatok, tennivalók sokasága. Az összes lehetséges változatot egyetlen, megharcolt, alaposan végiggondolt szó felé vezetem. Köszönöm.

Hajnalban.

Abban a pillanatban ért házunk elé a kukásautó, mikor elkezdtek zúgni a harangok. 

Én valahol a kettő között, résnyire nyitott ablaknál, középen, az ebédlőben felállított ideiglenes irodában, egy laptop előtt. Néhány percig, míg a szemét be nem kerül az autóba, keverednek a hangok. 

Az egyik tömjénillatú pillanatokat idéz, színes templomablakon át rám sugárzó fényt.

A másik fáradt estéket, mikor még összeszedem az utolsó erőmet s elmosogatok.

Az egyik ünnepélyes. 

A másik mindennapi. 

Mindkettő imádságra indít.

Mindkettő szent.

Jó reggelt.

 

Hajlamos vagyok túlcsordulni. 

Ez a gyengeségem, ez az erősségem. 

A gyermekem mondta, mikor hazajött egy-két napra, hogy anya, te olyan vagy, mint a tűz.  

Én vagyok az, akit szembenevetett a minap egy barátnője, mikor azt próbáltam neki elmagyarázni, hogyan kell szépen, kedvesen nemet mondani. 

Ha olyasvalaki kell, aki éjfélkor még nekifog kenyeret sütni, vagy reggel nyolckor úgy áll fel az asztaltól, hogy már dolgozott aznap négy órát: itt vagyok. Hajat mosok, kiszellőztetek, beadom a kutyának a gyógyszereket s főzök egy második csésze kávét. Kezdődhet a nap.  

Persze. Tudom. Fontosak a határok. Elengedhetetlen az egyensúly, a self-care. 

De a világnak olyanokra is szüksége van, akik túlcsordulnak. Akik égnek. Akik időnként az erejüket meghaladva dolgoznak, a határaikat túlszárnyalva szeretnek. 

Törékeny edény a bánat.

 

Már ébredéskor a kezembe veszem. 

Le nem tenném egész nap. 

Néha azért muszáj. A konyhapultra, a laptop mellé. 

Zajlik az élet, határidők lebegnek a fejünk felett.

Időnként majdnem elfelejtkezem róla.

Majd észbe kapok. Magamhoz ölelem újra.

Drága kincsként hordozom. 

Az is. A szeretet ára.

 

Táncoló kis pillangó a remény.

A lelkét is kiteszi egyetlen mosolyért.

Közelről nézve látni, 

mennyire tépett a szárnya,

mennyire apró és egyszerű,

elgyötörten is milyen gyönyörű.

Írásgyakorlat.

 

Este van. Az asztalon, az asztal melletti polcon különböző tárgyak. 

Mindegyik egyedi történettel. 

Egy félig üres tintásüveg - múlt karácsonyra kaptam ajándékba egy töltőtollal együtt, amellyel azóta is minden nap írok, pici, nyugtákból hajtogatott papírhajók - a lányom készítette őket még mielőtt elköltözött, már nem tudom, mit vásároltam, de az egyiken a "Kleine Schätze" szavak olvashatóak, s én ennek megfelelően őrzöm őket, egy doboz gyufa - legutóbb, tegnap este, a vendégeinknek előkészített gyertyafényes vacsorához használtam őket, egy illatos, száradó gyógynövénycsokor a kis, fehér porcelánkannában - a falu postahivatalában vettem három euróért, a bejárat melletti asztalkán valaki saját készítésű horgolásokat, hímzéseket tesz ki rendszeresen eladásra, néhány napja virágcsokrok is voltak egy vederben, először elmentem mellette, majd visszafordultam és kiválasztottam egyet. 

Mindegyikről, mindenről lehetne írni, színesen, hosszasan.  

Az élet tele van apró történetekkel, melyeket túl ritkán tartunk a fénybe.  

A felszínes rétegeket ha lebontogatom, mindegyik mélyén ugyanaz a magot, ugyanazt a lényeget találom.

De ez végtelenül személyes. Majdhogynem titok.

Ezért mindenki csak saját maga keresheti meg.

Vasárnap.

Imádkoznak az utcák. 

Valaki számontartja rajtuk a lépések nyomait. 

Összegyűjti a sport- és tűsarkú cipők, a bakancsok, szandálok lenyomatait.

Össze az apró tappancsokét az aszfaltról.

Átragyogtatja a reggeli napsugarak fényét az út szélére esett, kettéhasadt műanyagpoharakon.

Őrzi a macskakövek közé szóródott konfettiben az elmúlt ünnepek emlékét.

Egyszerre éneklik a világ utcái, hogy kyrie s hogy gloria.

Irgalmazz, Uram, annak, aki elveszett, eltévedt vagy összetört.

Dicsőség és gloria, Uram, minden ragyogásért, a remény minden, a kétségbeesésnek ellenálló, apró morzsájáért.

Ámen.

A szív számít.

 

Eredetileg azért léptem be ebbe könyvklubba, mert szeretek olvasni - mondja -,  maradni pedig azért maradok, mert szeretek veletek beszélgetni. Mindketten hamarabb érkezünk, együtt választjuk ki az asztalt, majd mindketten kávét rendelünk. Ő az, aki legkésőbb csatlakozott a csoporthoz, s egy ideig minden alkalommal megemlítette, mennyire idegen neki a könyv, s mennyire furcsa, hogy néhány, egymásnak tulajdonképpen ismeretlen ember rendszeresen találkozik.   

Szinte biztos voltam benne, hogy elmarad. 

Aztán egyszer csak, ki tudja mitől, hogyan, megtört a jég. 

Szinte láthatóan, hallhatóan omlottak le a láthatatlan falak. 

S azon talán valóban, még nekem is gondolkodnom kellene, miről is szólt a ma megbeszélt fejezet. 

De a kedvességet, őszinteséget, a derűs hangulatot nem fogom elfelejteni.

Az emberi lélek apró gesztusokban megnyilvánuló végtelen szépségeit őrzöm, míg élek.

A szépség néha halkan érkezik.

Egy lépcsőházba tévedt s gyengéden a balkon korlátjára helyezett pillangó hosszas időzésében. Egy éjszakán s egy fél napon át gyűjtötte a bátorságot a továbbrepülésre, majd végül akkor szánta rá magát, mikor senki sem figyelte. 

A hajnal csendjében. Az éjszakára szorongó gondolatok, érzések nyomták rá a bélyegüket. A reggeli fény eloszlatja az árnyakat. Nyilvánvalóvá teszi a helyzetek, a néha rosszul eső szavak mögött rejlő szív fájdalmát, jóságát. Segít meglátni a lényeget.

A házunk tele vendégekkel. Fiatalok. Kedvesek. Még javában alszanak. Azt hiszem, ez a legszebb. Egy régi, zeg-zugos ház, a szobákban napon szárított, friss ágyneműhuzat, az asztalokon virág, a tűzhelyen teli fazekak. 

Egy-egy régi, zeg-zugos szív, mely keresi és megteremti a szépet.

A világ összes szépsége közül - mindenütt, ahol lélegzik és él és dobog -  ez a legszebb.

Reggeli gondolatok.

Minden nap írsz a blogodba? - kérdezte kíváncsian valaki, aki egyébként nem is olvassa. Csak néha minden nap. Általában adventben. De néha máskor is, mint például most, ha kihívom saját magamat. S nem bánod meg? Az efféle kihívásokat? Persze hogy megbánom. Általában már a második nap. 

Előre tudom, hogy utólag majd még sokszor, sokszor megbánom. 

Mint ahogy az összes többi kalandot is, aminek valahol valaha nekivágtam. 

Hit, család, házasság, tanulmányok, feladatok, álmok, haza, otthon, otthonok, országok, házak, lakások, nyelvek, barátságok - nekem mindegyik nehéz. Mindegyik nagyon fontos.

Meg-megbánom az elindulás merészségét, mikor reggelenként ott állok üresen, érzésem szerint érdemtelenül, mert az élet eme hihetetlen gazdagságát egyszerűen nem lehet kiérdemelni. 

A szent dolgokhoz nem lehet, nem szabad magától értetődöttséggel nyúlni.

Szeretnék minden reggel a szívem mélyéig megrendülni. 

Ha úgy tetszik, rendszeresen megbánni az elindulást, majd mégis továbbmenni. 

Nem akarom azt a benyomást kelteni, hogy könnyű. 

Mert semmi sem könnyű, aminek tétje és értéke van. 

Ha nem is mindig tudom, merre, azt tudom, hogyan: mindig szeretettel.

Égbolt elvitelre.

Még mindig keresem a megfelelő mértéket. Hol túl sok vagyok, hol túl kevés. Néha az agyukra megyek, mert túl sok mindent akarok. Máskor megbántom őket azzal, hogy túlságosan a háttérbe vonulok.

Mindegyiknek másra, máskor, más-más intenzitással lenne szüksége.

Belőlem pedig csak ez az egy van.

Az egyetlen, ahol úgy érzem, nincs mit elrontani, az az anyaposta. Rendszeresen leülök írni nekik. Gépelek, préselek, ragasztok. Matricákkal díszítek minden borítékot. Eltelik az egész nap csupán csak azzal, hogy dedikálom a könyvemet. Mindegyiknek hosszasan, egyedien. Tudva, hogy valószínűleg csak jóval később fog sokat jelenteni. 

A lehetetlent szeretném: egy összehajtogatható égboltot. 

Hogy amikor elfogy az, ami van, elő-elővehessék. S mint egy nagy, kék, menedéket nyújtó sátrat, maguk fölé terítsék, mikor a legnagyobb szükségük van rá. 

 

Karbantartási napló.

Tulajdonképpen túl szép volt a reggel ahhoz a tennivalói listához, amit még álmosan, egy csésze kávé mellett írtam össze magamnak. 

Hűvös volt a levegő és tiszta, a napsugarak pedig fénnyel vonták be a szemközti dombokat.

Egy ilyen napot, gondoltam, kint kellene tölteni valahol, a szabadban. 

A tennivalók közül egyik sem minősült sürgősnek. 

Nem dőlt volna össze a világ, ha nem mosom ki a kedvenc ruhámat. 

Ha nem varrom meg egy-két öltéssel a vasalás közben felfedezett apró lyukakat a férjem pólóin. 

Ha nem vágom le a szobanövényekről a megsárgult leveleket. 

Ha nem szánok időt a naplóírásra, csendes imára.

Ha nem dobom ki a hűtőszekrény mélyén fonnyadó hagymákat. 

Ha nem teszek rendet a kenyeres fiókban. 

Ha nem varrom vissza a gombot a frissen mosott paplanhuzatra. 

Nem dőlt volna össze a világ. 

 

Mégis: ez az igazi gazdagság. 

Egy nap, amit nem kér számon senki. Amit bármivel eltölthetek.

S én boldogan választhatom a karbantartási feladatokat. 

Az apró, láthatatlan, hosszú távon alapvetően fontos munkákat.

Vendégkönyvek.

Mindenütt megtalálhatóak. Hotelekben és esküvőkön. Ott van minden valamirevaló kiállításon. Templomokban és hegycsúcsokon felállított keresztek lábánál. Mert az emberek fontosnak érzik megörökíteni, akármilyen múlandó formában, jelenlétük bizonyítékaként, hogy itt jártam, ezt gondoltam.   

Egyik kedvenc foglalatosságom beleolvasni ezekbe a feljegyzésekbe, még mielőtt, természetesen, ott hagyom a sajátomat is. Dicséret, köszönet, kritika, érzések, gondolatok, ahány ember, annyiféle megnyilvánulás. Különösen szeretem, ha valaki egy anekdotát, történetet mesél el. 

A lakóhelyünk körül sok kisebb-nagyobb domb- és hegycsúcs van, már ismerem szinte mindegyik vendégkönyvet. Tegnap felfedeztünk egy újat. Új csúcs, új vendégkönyv. Beleolvastam. Az egyik bejegyzést egy Emmi nevű nő írta és felelevenít egy 1943-ból származó családi emléket. Egy ugyancsak Emmi nevű kislány a Michael nevű öccsével ott járt a Gsengetstein nevű csúcsnál, s a kisfiú, a legszebb vasárnapi ruhájában, átbújt a kereszttől balra levő résen, majd visszajött a jobbra fekvő résen szutyokmatyiként. Ennyi. Ennyi a történet. Annyira kedves. Szinte látom magam előtt, ahogy évtizedeken át mesélik újra és újra, először a gyerekeknek, majd az az unokáknak, gazdagon megterített vasárnapi asztal mellett. Szinte hallom a nevetést, nem mintha maga a történet olyan hallatlanul vicces lenne, vagy újszerű, de soha nem az számít, mit, csak az számít, hogyan. A legérdekesebbet is lehet unalmasan, a leghétköznapibbat is lehet ízesen, vidáman, szeretettel. 

Hetvennyolc év után a hajdani Emmi lánya, vagy talán inkább unokája eljött a régi helyre, megkereste és megtalálta a keresztet, a réseket. 

És otthagyott, mindannyiunknak, egy apró, szívmelengető történetet.

Szomjúság.

 

Néhány forró, fülledt nap után esik az eső. Először csak néhány csepp, éjszaka. Félálomban hallgatom a nyitott ablakon át. Tompán érnek földet az aszfalton, a háztetőn.

Mikor reggel friss perecért indulok, épp hogy csak szimatol. Később olyanok a szürke felhőkből aláhulló, vessző alakú cseppek, mintha gyerekek rajzolták volna az ákombákom tájba. Fellélegez a kert. Kitárják karjaikat a fák. Az emberek az ég felé fordítják az arcukat. Míg esik, elfelejtik a gondokat. 

Esik és esik. A hajamra, a karjaimra, a lelkemre. Felüdít igazakat és hamisakat, jókat és gonoszokat. Lemossa a port a balkonok korlátairól. Beszivárog a föld réseibe. Tócsákat képez az utcán s a szomszéd ház garázsán. Nézem az ablakon át, nézem a balkonról, nézem a kertből, közvetlen közelről. Odaállok a felhők alá. Engedem, hogy megpuhítsa szívem megkeményedett részeit. Van, ami - akárcsak a növényeim, amiket elfelejtettem locsolni - menthetetlen. Ennyi szépség láttán könnyebb remélni, hogy valahol mélyen van még egy kis láthatatlan, élő rész. Valamikor talán kihajt. 

Visszatérve a házba a világ legotthonosabb mozdulatai: ahogy elkészítek egy csésze teát, ahogy felveszem a kötött pulóvert, majd leveszek a polcról egy agyonolvasott Thomas Mann kötetet.

Egyedül.

 

Az egyedüllét egyik leggazdagabb formája közvetlenül azután jön létre, miután várva-várt, szívesen látott vendégek rövidebb-hosszabb együtt töltött idő után hazaindulnak. Ilyenkor, még mielőtt lecserélném a szobákban az ágyneműket, érzem magam a legnagyobb biztonságban. Csak ebben a pillanatban vagyok egyedül, nem a világban.   

E pillanat olyan, mint az érett gyümölcs. Tele van édes szabadsággal.

Elmosogatom a nagy fazekakat. Már csak ilyenkor vannak mindennapi használatban. Kitakarítok, leviszem a szemetet, beindítom a mosogatógépet. Visszateszem a polcokra a könyveket, amelyek szóba kerültek. Helyet keresek az ajándékba kapott faliképnek.  

Lassan rend lesz és tisztaság. S kívül-belül csend.  

Fürdősót szórok a kádba s megengedem a vizet. A konyhában frissen főtt kávé illata terjeng.   

Egyedül vagyok.  

De nem egyedül a világban.

A jelenlét ajándéka.

 

Ülünk a megterített asztal mellett, beszélgetünk. Arról, hogy egy közösségben minden embernek megvan a maga feladata. Senki sem felesleges. Mindenki pótolhatatlan. Talán én fogalmazom meg, de nem ez a fontos, mert vannak gondolatok, melyek csak a másokkal való eszmecserében születnek meg, egy hosszú, délbe nyúló reggeli végén, morzsák, összegyűrt szalvéták s üres kávéscsészék felett: 

a legfontosabb emberi szolgálat a jelenlét szolgálata. 

Nem a beszéd, a szónoklás vagy az írás szolgálata. 

Nem az emberek vagy angyalok nyelvén való szólás szolgálata. 

Nem a prófétálás, nem a hegyeket elmozdító hit, nem az adakozás, nem a végsőkig való odaadás szolgálata. 

A legfontosabb szolgálat sokkal emberibb. Egyszerűbb. Sokkal kézzelfoghatóbb és - látszólag - jelentéktelenebb. 

A legfontosabb ajándék: a jelenlét. Egyszerűen csak lenni akkor is tudok, ha ennyire fáradt vagyok, mint ma reggel. Akkor is, ha semmi nagyszerűvel nem szolgálhatok. 

Itt vagyok. S ez elég. Olyan kevésnek tűnik. Nehéz elhinni, pedig igaz, hogy valóban ez a legtöbb, amit adhatok.

Vállkendő.

És akkor eljön néha egy-egy pillanat, amire nem lehet felkészülni. 

Amit nem lehet kivédeni. Aminek lehetetlen ellenállni. 

Amikor, mint a mesebeli hallgatag királylány,

képtelen vagyok letenni kezemből a megkezdett kötést. 

Kötök ülve, állva, járkálva, fekve. 

Kötök kint és bent. 

Munka közben, pihenés közben. 

Mintha nem lenne sürgősebb dolgom, 

mintha nem létezne más a világon, 

csak a következő sima vagy fordított szem. 

Mintha legalábbis határidő szorítana,

vagy azzal, hogy sietek, jóvá tehetnék valamit, 

amit valaki valahol tönkretett. 

Éjfél utánig üldögélek a lámpa fénye mellett.

S hajnalban kelek, hogy még napfelkelte előtt 

a gombolyag végére érjek. 

Néha nincsenek imába formálható szavaim.

Ezért kötök.

Nem csak úgy lazán, langyosan, hobbiként.

Hanem mintha rajtam múlna, 

hogy puha, meleg kendő kerüljön

a didergő világ vállára.

Félúton.

Egyszer majdnem megvettem húsz euróért egy Your life in weeks posztert. Ez egy, az emberi élet hosszát többé-kevésbé nagylelkűen megbecsülő falikép, melyen az élet minden hetének jut egy-egy apró négyzet. Vásárlásnál meg lehet adni a születési dátumot, ez esetben a megélt heteket jelképező négyzetek már besatírozva érkeznek. A még ezután következők színezése a vásárló feladata, hétről-hétre. Végül lemondtam róla. Lelki érettségben még messze nem tartok azon a szinten, hogy ne érintene fájóan a napok megállíthatatlan pergése. Nem nehezíteném a saját életemet azzal, hogy folyton a szemem előtt tartom, mennyi idő telt el, s ha minden jól is alakul, körülbelül mennyi maradt. Ehelyett inkább a homokórát fordítom meg időről-időre. A felső része a múló időt jelképezi. Az alsó pedig - s ez valahogy mindig megvigasztal - a reményt, hogy valaki valahol, valamilyen általam felfoghatatlan módon az összes eltelt időt számontartja, végtelen tenyerében szelíden felfogja. Nem vész el a semmibe egyetlen aláhullott homokszem sem.

A tegnapi bejegyzéshez érkezett egy hozzászólás, miszerint ez volt az ötvenedik. A távoli célként kitűzött százból. Én magam nem számolom. Csak teszem a lépéseket. Némelyik könnyű. Némelyik nagyon nehéz. Néha magam sem értem, miért indultam el s mi visz előre. Talán csak azért tartok itt, talán csak azért tartunk mindannyian az életünk összes területén itt, mert időnként arra gondolunk reggelenként: lehet, hogy aminek nekifogtam, végül nem sikerül. Lehet, hogy útközben elfáradok. Vagy nem látom már az értelmét. Nagyon is elképzelhető, hogy még a cél előtt feladom. De ha el is jönne az a nap vagy az a pillanat - ez a mai, ez a mostani még nem az.

A világ legnagyobb üvegpiramisa.

Tanulok újra és újra friss szemekkel nézek a környezetemre, ott, ahol a mindennapjaim zajlanak. Keresem a különlegest a számomra megszokottban, hogy kicsit botcsinálta idegenvezetőként, másoknak is megmutathassam.

Mikor munkába sietek, kicsit mindig csodálkozva nézek a turistákra, akik térképpel a kezükben keresik a látnivalókat. A kisváros talán egyetlen egyedülálló látványossága a környéknek munkát adó üveggyár előtti, kristálypoharakból készült piramis. Üvegpiramis minden bizonnyal máshol is van, de nálunk van a legmagasabb. 93665 darab kristálypohárból készült. Két héten át építették tizenöt évvel ezelőtt mindenféle ragasztó vagy a poharakat másféleképpen összetartó segédeszköz nélkül. Természetesen mérhetetlenül büszkék vagyunk rá.

Nincs semmi kézzelfogható vagy pénzben mérhető haszna. Nem gondolnám, hogy bárki emiatt fog több poharat, üveget, vázát venni. Egyszerűen csak megépítették, a játék, a poén kedvéért. Így tizenegy év után - éppen ideje volt már -, miután hetente többször is elautózom mellette, végre megálltam s én is lefényképeztettem magam előtte.

Vendégekkel.

A gilisztaűző varádics s a fehér üröm most már mindig titeket fog eszembe juttatni. Ahogy nem tudtuk eldönteni, akarjuk-e vagy sem, de aztán nagy kanyarodással mégis megfordultunk s visszaautóztunk az út jobb oldalán elterülő nagy parkolóba, oda, ahonnan a legszebb kilátás nyílik a völgyre. Szerettük volna, hogy mikor majd hazautaztok, vigyétek magatokkal a kilátást is, s a történeteinket. A parkoló szélén virágok nyíltak, az a szép sárga, amiből már olyan régóta szeretnék a kertbe. Most már tudom a nevét is. Megtanultam tőletek. Gilisztaűző varádicsnak hívják, s a mellette nyíló másik, az a fehér üröm. Hozok belőlük haza is egy keveset. Megszárítva, egy kis vázában még sokáig elállnak. Emlékeztetői maradnak egy hosszú, csodálatos, gazdag nyárnak.