Megmondom

őszintén, nem sok inspirációm van mostanában blogot írni. Mert az, hogy felrakok időnként egy-egy sapkát, az szerintem...illetve hát az is valami. Pedig nagyon vidáman vagyunk ám. Ezen a héten még itt vannak Tibi szülei. Bármit csinálnak, megkérdik, hogy nem zavarnak-e vele...:), pedig engem csak az zavar, ha valaki megkérdi, nem zavar-e. Soha nem válaszolnék "igen"-nel egy ilyen kérdésre.

Sára kapott egy könyvet karácsonyra a tanítónénijétől - minden gyerek kapott egyet - és most derült ki, hogy azt el kellene olvasni hétfőig, és kis összefoglalót írni belőle. Egy csomót zokogott emiatt tegnap. De nem azért, hogy netalán nem leszünk készen hétfőig (nem leszünk), hanem mert hogy annyira nincs kedve németül detektívtörténeteket olvasni, meg hogy az fiúknak való. Úgy egyáltalán, zokoghatnékja volt, és ezt én megértem, nekem is szokott lenni akár minden ok nélkül is. Aztán nekiálltunk az első résznek, úgy, hogy ő olvasta - én fordítottam. Nos, ideje lenne talán hajat festetnem, szerintem annyit őszültem ezalatt. Egyrészt direkt rém helytelenül olvasott, másrészt annyira nincs érzéke a detektívtörténetek átlátásához, hogy az elképeszt. Például. Adott a rendőr, a rendőr kollégája, a lovak, és a lótolvaj. A rendőrkolléga a kritikus pillanatban eltüsszenti magát. A történet szerint "ez legalább a lovak számára szerencsés". Mikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte miért - akkor fogalma se volt. Jöhetnek a kövek, de megkérdeztem tőle, hogy lehet ilyen buta...Ő meg csak nevetgélt.
Közben Annának három sornyi házifeladata volt, de azt órákig csinálta, és millió hibát halmozott fel benne. Persze túlzok, de akkor is.

Estére olyan vagyok ilyenkor, mint egy felmosórongy. Szellemileg-agyilag fáradok le. De nem azért mondom, mert ezek nagyon vidám évek...S így visszagondolva, ez a lovas detektívtörténet önmagában is elég csacsiság, nem is lehet rá másképp reagálni. (Ma következik a második rész, szóljon, ha valakit érdekel a folytatás.)