Véletlenül

eszembe jutott, miért is akartam én év elején mindenáron egy kertet...eredetileg egy pici, saját készítésű levedulazsákot szerettem volna ugye. Ezért ma - míg matekeztünk a gyerekekkel, és mivel ez nálunk csak úgy megy, ha fizikális és lelki valómmal én is ott vagyok mellettük, de azért nem is akarom hosszasan a ceruzájuk mozgását bámulni, mert elalszom - szóval közben elkészítettem ezt a kis zsákot. Szeretem. :) És akkor most így várom nagy örömmel, hogy ma este átfordíthassam a naptár lapját, mert a szeptember az olyan nagyon szép.



Esténként már időben kell(ene) lefeküdni a suli miatt, ezért nagyon ritkán jut idő hosszabb felolvasásra, de egy icipici mesére azért általában sort kerítünk. Aktuális kedvenceim a Mészöly Miklós mesék. Azokból is a leg-leg az A pipiske és a fűszál című, hát azt akárhányszor olvasom - és nagyon szépen olvasom ám fel- a gyerekek mindig nevetnek. Mondhatni, mindahányan pipiske-rajongók vagyunk, de legjobban azt hiszem, én. Akkor én most be is másolom ide, ha valaki esetleg nem ismerné, amolyan őszi ajándékul.

Láttatok már pipiskét?
Olyan apróka madár, hogy akár a markotokban is elférne. Barna a háta, fehér foltos a szárnya. Kint lakik a réten, bokrok alá rakja a fészkét.
Nagyon jókedvű madár. Ahogy felkel a nap, a pipiske is talpon van. Mint a nyíl, fölrepül a magasba, és ott dalolgat. Ha megunja, megint csak visszaszáll a mezőre.
Egyszer éppen a mezőn csicserikélt. Meglátott egy fűszálat.
— Nicsak, milyen nagy fűszál! Nagyobb, mint én! Mi lenne, ha kihúznám?
S mindjárt belecsimpaszkodott, elkezdte húzni erősen.
Odament a barázdabillegető és a tövisszúró gébics. Az egyik a farkát billegette, a másik a csőrét csattogtatta.
— Mit csinálsz, pipiske? ― kérdezték kíváncsian.
— Kihúzom ezt a fűszálat!
— Aztán miért húzod ki?
— Azért, mert nagyobb nálam! ― szólt hetykén a pipiske.
A két madár összenézett, elnevették magukat.
— Tudod mit, pipiske? Ha már kihúzod, húzd ki ezt a bokrot is, ez is nagyobb nálad.
A pipiske bólogatott.
— Bizony azt is kirántom, csak előbb a fűszállal végzek.
S húzta, húzta ― míg csak el nem szakadt.
Akkor egyszeriben hátrahömpörödött, és a fenekére csüccsent.
Azt hiszitek, mérges volt?
Cseppet se.
Talpra ugrott, s azt kiáltotta:
— Én is így akartam!
Aztán, mint a nyíl, fölrepült a magasba, és ott csicserikélt. Mikor megunta, visszaszállt a mezőre, és bebújt a bokor alá.
Ha a bokrot is kihúzta volna, bizony nem tudom, most hol aludna.

Egy

rakat képet töltöttem fel a hétvégéről...lassan átválok fotóbloggá. Nem ám, nem is. Ja, és közben kicsit rózsaszínesíetlenítettem itt a hátteret...már éppen ideje volt, így sokkal jobban tetszik. Tényleg nem vagyok rózsaszín, semmilyen szempontból.

Reggel a tónál

Szépia táj

Hétvégi pillanatképek

"Egy dal...

...s te újra mellém ülsz
És lobog a tábortûz..."

Semmin

sem lehet olyan jól örökharagba keveredni, mint néhány fel nem mosott lépcső tényállásán. De tényleg, én ezt tudományosan megfigyeltem. Eddig kétszer laktunk olyan helyen, ahol a lépcsőház takarítása közös feladat (lett volna), és mindannyiszor létrejött az a jelenség, mikor a kezdetben sülve-főve együtt kávézó szomszédok és szomszédasszonyok egyszer csak már nem is szólnak egymáshoz, mert állandóan azt érzik, hogy ők többször felmosták a lépcsőt, mint a másik, még akkor is, ha nem.
Mondjuk én szerencsés vagyok, mert ritkán érzek bárki irányába olyasmi késztetést, hogy sülve-főve együtt legyek vele, így kevésbé is fenyeget a koszos lépcsők okozta lelki törés. Csak nevetgélek magamban, hogy bár jelenleg csakis engem érint ez a téma - lévén hogy a mi szembeszomszédjaink azok akik kb. hetente kétszer csöpögtetik végig a lépcsőket mindenféle ragaccsal s észre sem veszik - mégis a többi pedáns lakó esett örökharagba velük. Én tulajdonképpen hálás vagyok, mert egy tízperces pluszmunka árán ilyesmi érdekes megfigyeléseket végezhetek, sőt le is írhatom, s ráadásul még attól sem kell tartanom, hogy bárki érintett véletlenül elolvassa majd, vagy ha igen, érteni úgysem fogja.

Ma

kimentem a kertbe. Kissé elaludtam reggel, ezért az ezt követő kapkodás ellensúlyozásaként egy kis kerti munkára vágytam. Egy egész veder szilvát tudtam szedni. Bio. :)


A szederbokron is találtam néhány szem gyümölcsöt, ezt így ágastul hazahoztam a gyerekeknek. Megérdemlik a kényeztetést, mert délutánonként sokat és keményen tanulunk.


S amúgy, ez az egész őszi hangulat hatására játszani kezdtek a szavak a fejemben..- így sikeredett ez a kezdetleges haiku*.

Érett szedret és
illatos hamvas szilvát
hoztam. Itt az ősz.

* A haiku egy japán versforma. Eredetileg 17 szótagból kell állnia ( 5-7-5 elosztásban), de ma már írnak másféléket is. Tulajdonképpen egy pillanatképet örökít meg, amit aztán lehet is meg nem is továbbgondolni. Az olvasó tevékeny alakítója a versnek, mert tőle függ, hogy elképzeli-e ezt a képet és továbbgondolja-e.
Én nagyon szeretem. :)

Mióta

lába kelt a régi fotómasinámnak, amivel annyira jól tudtam mindenféle apróságokat fényképezni, nem csináltam makrofotókat. Ha valami mégis annak látszott, az csak véletlenségből sikerült.
Pedig hozzám közel állnak ezek a kis mindenféle apróságok, de például tudom, van akinek az is fárasztó, hogy végignézze az ilyen képeket, nem beszélve arról, milyen idegesítő lehet engem végignézni, mikor nekifogok szemlélődni.
Szóval, előkerestem a napokban az a régi, használtan vett makrolencsét, amit azért tettem el jól, mert egyszer kipróbáltam és sehogyse tudtam vele boldogulni.
Csak hát közben meg volt egy olyan szép szál virágom!...szóval elővettem.
És még mindig nem tudok vele bánni, meg hát a fényképezés technikai része nekem kínai és az is marad ...igazi női agyam van... ezért hogy mégis foglalkozom ilyesmivel, az csak azért van, mert egyrészt hiszek a csodákban, másrészt meg rajzolni ennyire sem tudok.
Viszont egy szép virágot akkor sem lehet nyomtalanul elhervadni hagyni.

Curiosity

Gyermekkori történetek

Meglestem

a legkedvesebb évszakom lopakodását...

Akkorára

felfújtam magam, mint egy mérgespulyka. Matekezünk ugyanis. (Nem passzióból, nyilván.) Tehát. Adott egy olyasmi feladat, hogy például: Egy iskolakoncerten 285 néző vesz részt. Egy következő, kettes számú iskolakoncertre 84 lelkes nézővel több megy el. Kérdések: 1. Hány néző megy el a második koncertre? 2. Hány néző vesz részt összesen a két koncerten?
Miután hosszas türelmes, majd (bevallom férfiasan,) mind türelmetlenebb magyarázgatás után is azt látom, nem és nem érti, s egyhamar nem is fogja érteni az egésznek a lényegét, kiderül: ő úgy képzeli, hogy az a 84 ember, aki pluszba jött el a második koncertre, az csak bepillantott a terembe és tovább is állt. Tehát nem kell őket beszámolni sehovase. És különben is nincs értelme ennek az egész összevissza számolgatásnak, mert igenis sokkal érdekesebb elképzelni, milyen számokat játszanak a koncerten, milyen ruhába vannak felöltözve az emberek, és igenis sokkal érdekesebb azon kuncogni, hogyan lesz lassanként lilaszerű az édes jó anyja feje. ( Jean, hozza ide kérem a vérnyomáscsökkentőmet! )

Még csak

reggel nyolc óra, de én már ki is vagyok nyiffanva. Még mindig, mint mindig pengeélen táncolunk reggelenként, hogy elérjük-e az iskolabuszt vagy nem érjük el. Olyan hat - hét percnyire van tőlünk a megálló és általában utolsóként futunk be a várakozó tömegbe. Ma olyan érdekesen alakult, hogy mikor Enikő felszállt a buszba, még minden rendben volt, de mikor integetni akartam, hát látom, hogy keservesen sír...közben elindult a járgány. Mint egy olimpikon rohantam haza, két perc alatt megtéve az utat, fel a lakásba az autókulcsért (a jogsit azt hiszem, itthon felejtettem), be az autóba és hát szép 60-70-essel elaraszolgattam az iskolába. Ott is rohantam egyet és pont akkor értem oda az osztály elé, mikor Enikő még mindig sírva éppen be akart menni. Míg levegő után kapkodtam, kiderült, hogy két darázs megcsípte a lábát, pont abban a pillanatban, ahogy beszállt a buszba...ha az őserdőben laknánk, és nem Németország közepén, azt is mondhatnám, egy termetes kígyó harapott a lábába, annyira szimmetrikusan kapták el. Szóval így. Jó, hogy elmentem, mert szegénykém nem tudta volna elmagyarázni, ugyan mi búja-bánata van, s igaz ugyan, hogy egyelőre vegyes érzelmeket táplál az egész helyzet iránt, de azért alapvetően - holmi darázscsípéses esettől eltekintve - jókedvűen indul reggelenként, akárcsak Vackor :), az első bééébe.
Ui. S még én panaszkodtam, hogy nekem sehogysem megy a reggeli futás...

Voltam

strandon. Ez azért hírértékű, mert kifejezetten nem szeretek strandra járni. A tenger az más. Ott tágabb tere nyílik a képzeletnek. A városi strand alig van nyitva amúgy, ugyanis itt elég hűvösek a nyarak...viszont ma volt vagy 35 fok, tehát muszáj volt elvinnem a lányokat. Jó volt nagyon. Aki él és mozog, mindenki ott volt. Az autójuk is ott volt, de most strandolásról van szó, nem parkolásról. Találkoztunk: az összes osztálytárssal és szüleikkel, a szomszédos biztosítóiroda vezetőjével és kedves családjával, a barátnőmmel, a focicsapat tagjaival és szüleikkel, a logopédus családjával s olyan is ránkköszönt, akit soha életemben nem láttam, pedig jó az arcmemóriám. Tetszett, hogy arab hölgyek is hozták a gyermekeiket. Ők közben hosszú ujjú, földig érő ruhában, fedett fejjel üldögéltek...amúgy szerintem nagyon szépek, mindig megcsodálom őket és a szép ruháikat is.
Minden pici helyen ült valaki, a medencékben több ember, mint víz, a büfénél elképesztő hosszú sor (persze, mi is végigálltuk)...Jó volt nagyon. Én jobbára a víz szélénél álltam és próbáltam a háromfele nézve felvigyázni a gyermekeimet, fél szemmel azért néha a csomagokra is rápillantva. S ha mindezért titokban hálát vártam volna esetleg, csalódnom kellett, mert a végén megharagudtak rám a gyerekek és morogva indultunk haza, hogy ugyan miért nem ígérem meg, holnap is feltétlenül megyünk és visszük magunkkal a barátnőiket is.
Végül is lehet róla szó, nincs nekem kőből a szívem. De csak két esetben:
1. ha hirtelen lazaanyuka lesz belőlem és nyugodtan fogom olvasni a könyvemet, míg az összes, akárhány gyerek ügyesen vigyáz magára a vízben
2. vagy lesz hirtelen még vagy két pár szemem, ennek mondjuk kicsi az esélye, de
3. az is lehet, titokban gonosz leszek, és abban reménykedem, mint a viccben mondta vala az északi ember, hogy az idei nyár éppen mára esett s nekem nem kell többet idén strandra menni.

Egy kis eső...:)

...de kérlek, kérlek szépen, csakis maximális hanggal és fülhallgatóval. :)

Szóval akkor

a merített papír. Nagyjából egy magyar és több angol leírásra akadtam (itt meg itt is), olvassátok el, mert hasznos.
Először is szükséges némi papírhulladék, de ne fényes reklámpapír legyen, hanem sima papír, újságok, papírzsebkendő, ilyesmi. Ezeket apró darabokra kell tépni, meleg vizet ereszteni rá és egy éjszakányit áztatni kell. Nálunk kettőt is ázott, nem lett semmi baja. A papírokat is egy hétig tépkedtük, ez a legnehezebb része amúgy, mert elég unalmas tevékenység.
Áztatás után adagonként összeturmixoltam az egészet, néha tettem hozzá egy kis vizet, érzés szerint. Aztán tettem az egészbe egy kis feloldott tapétaragasztót, valahol olvastam, hogy ez amiatt jó, ha majd festeni akarunk a papírra, ne szaladjon szét rajta a festék. Nem tudom, lehet, anélkül is működne. A végére lett egy ilyesmi keverék.


Ha elolvassátok a belinkelt útmutatókat, ott arról szól a fáma, hogy kellene két egyforma fakeret, az egyikre kellene egy szúnyoghálót vagy valamit kifeszíteni, és akkor függőlegesen bemeríteni az egészet a masszába és vízszintesen kivenni, és akkor az egészet valamire ráborítani és még onnan egy szárítóra tenni...Ez mind szép, de egyrészt nem tudok fakeretet csinálni. Másrészt sem tudok fakeretet csinálni. Ezért vettem az üzletből egy ilyen kerek valamit, nem egészen tudom, mi az eredeti rendeltetése, de nekem most éppen jó. Erre kanalazok ki kis adagonként a masszából és olyanra formálom, amilyenre akarom.


Hagyom jó lecsöpögni és akkor jól átborítom valamire, ahol megint elrendezem, elsimítom olyan vastagságúra és alakúra, amilyenre csak akarom valamint nyomkodhatok rá préselt levelet vagy virágszirmot. Ezek után addig várok, amíg megszárad, aztán felszedem. Ha hullámosra sikeredik, akkor beteszem egy könyv lapjai közé, szépen kisímul.

Nem sok

reményt fűztem hozzá, mikor tegnap este az első merített papír darabbal maszatoltam (a múlt évi iskolai füzetlapokat hasznosítottuk újra), viszont ma délután észrevettem, hogy de igen, működik. :) Kicsit ilyen, kicsit olyan, de a miénk. A kerti rózsákról szedett szirmok díszítik. Szeretnék utánaolvasni a természetes színezőknek (hagymahéj, ilyesmi) és színes papírt is készíteni. Kezdek telhetetlen lenni...:)

Jó ötlet

volt naplót kezdeni a gyerekekkel, bár ők teljesen átírták az én elképzeléseimet és valami sokkal szebbet hoznak ki belőle. Egyrészt nincs idő naponta elővenni, viszont időnként tematikusan írnak-rajzolnak-ragasztanak valamiről. Eddig olyan témákról, mint:
- mi az, ami örömet szerez
- mi a szeretet
- mi a barátság
Én meg közben odavagyok persze és mindent, de mindent megcsodálok és nagyon örülök, hogy a ceruzáink, festékeink napi használatban vannak.

Kis esti zene

Míg a két kisebbik egymást cincálja a másik szobában, ő apa gitárját pengeti és énekel hozzá. Nem szeretnék sehol máshol lenni ezen a világon. :)

Maradjunk

annyiban, hogy a mai nap olyan volt, amilyen, viszont a legzizzentebb nap is tartogat mindenféle kis szépségeket, csak résen kell hozzá lenni. :)
Például fogalmam nincs, miről szól ez a könyv, de soha életemben nem láttam még ehhez fogható szép könyvborítót. A színek, az egész kompozíció...nagyon szép. Pénzt is adtam volna érte, de ingyen el lehetett hozni a könyvtár bejáratánál elhelyezett könyvesdobozból.


Ezt a szépséges piros világítótornyos bélyeg pedig egy közönséges nem is tudom milyen levélen érkezett...szép példájaként annak, hogy az öröm (vagy inkább az Öröm? ) néha picire préseli magát és csak úgy bekúszik az ember lakásába, postaládájába.

Az utóbbi

időben keveset voltam a kertben, de ma igen...virágot akartam szedni. Jó érzés volt aztán ilyen kosárral hazajönni, valahogy mintha barátságosabban köszöntek volna az emberek. :)
(Ó, és már megint nem tudom a virág nevét...)


A lehullott szirmokat is összeszedtem többek között.


Itthon szétosztottam a virágokat mindenféle kis vázába, edénybe, amit csak találtam. Normális vázám nincs is.


Mindhárom gyereknek külön csokrot tettem az asztalára.


Azt pedig este, Anne Shirley-felolvasás közben vettük észre, mennyire szépen látszik, ha átvilágít a lámpafény a vízen.

Tegnap

este a kedvemért Weimarba mentünk kicsit sétálni. Utcazenét szerettem volna hallgatni, meg lefényképezni a kis, belvárosi boltok előtti virágdekorációkat...de a zenészek hazamentek, a boltok bezártak, mire odaértünk...a nap pedig épp csak a sétány apró részletébe sütött be a fák között. Az árnyékból a fénybe kilépve keletkezett ez a kissé szürreális hangulatú kép. Nagyon szép pillanat volt, pont olyan, mintha az idő egy pillanatra elfelejtene múlni.

Nem azt

mondom, hogy közeledik az ősz, de néhány előhírnökét mindenesetre elcsíptük s hazahoztuk asztali dísznek, a rajtuk levő pici esőcseppekkel együtt. Az én okos kicsi lányom pedig azt mondja, látott egy olyan nénit, aki pont olyan mint én, csak neki teljesen más volt a haja és teljesen más volt az arca.
Én az ilyesmit teljesen el tudom képzelni amúgy. Emlékszem, mikor egyszer egy óvoda mellett mentem el és megszólított egy kisfiú...tudni akarta, hogy én vagyok-e az anyukája. Ezek nem mosolyognivaló dolgok, mert a gyerekek nem úgy nézik a hasonlóságot, ahogy a felnőttek...hogy hogyan, én sem tudom, mert sajnos rég voltam gyerek és elfelejtettem.

Mikor

még gyerek voltam, mindig volt nálunk valaki, barátok, szomszéd gyerekek, aztán mikor nagyobb lettem, akkor is, szóval tulajdonképpen míg el nem jöttem otthonról, ilyen állandó jövés-menés volt...nagyon szerettem. Abba mondjuk nem gondoltam bele, mit jelentett mindez anyunak, az valahogy természetes volt, hogy ő akkor spontánul süt egy tál fánkot a társaságnak, vagy mittudomén. Azért is furcsa így visszaemlékezve, mert ennek ellenére mindig is nagyon szerettem és szeretek a mai napig is egyedül lenni. Szóval egy hétig is ellenék magamban, ha éppen arról van szó. (De erről soha nincs szó.)
Most meg én vagyok ugye az anyuka. Akinek azzal, hogy minden gyerekét akkor és odaszállítja, menedzseli ahova éppen kell, nagyjából el is telik a napja. Túlzok persze, de annyira azért nem, más biztos ügyesebben csinálja ezeket a dolgokat. Az itteni legjobb barátnéimnak van már szerencséjük kamaszkorú saját gyerekekhez, így van némi fogalmam róla, mennyire nemkönnyű dolog néha az ilyesmi...nekem ugyan még elvileg nincs ilyenem, de mintha már alakulna valami. Ugyanis egyik lányom (neveket nem említünk ugye...), előszeretettel űzi azt a szokást, hogy délelőtt a suliban meghív hozzánk néhány gyereket, aztán, (hát meg előtte is) jól elfelejti ezt velem közölni, így akármit is tervezek délutánra, az nagyjából kútba esik, elvégre nem küldhetem haza a közben (számomra) meglepetésszerűen megérkezett vendéggyerekeket, meg különben is el vagyok foglalva azzal, hogy spontán uzsonnát szervírozok fel, próbálom nem megtiltani az összes elképesztő játékötletet (nem, nem nyúlhattok apa gitárjához és esőben NEM mehettek ki bújócskázni a rétre, de kérlek a szekrényemben SE bújócskázzatok...), mert azért nem szeretnék egy BöseMama se lenni, meg aztán arra is gondolnom kell, ha már valakinek baja esik, akkor az ne a másgyereke legyen (meg az enyém sem), elvégre én vagyok itt a felnőtt, aki az egész mindenségért felel. S még azt is észrevettem, ha mások itt vannak, a kedves csemete milyen könnyen szemtelenkedik, próbál mindenfélére rávenni, gondolom hogy villoghasson kicsit a barátok előtt - ami úgy normálisan azért nem így van, legalábbis próbálom magamat meggyőzni, hogy ejsze nem rontottuk el útközben ezt az egész nevelés-dolgot úgy ahogy van.
Szóval állítólag a régi világban nem is tudtak olyanról, hogy (kis)kamaszkor, egyszerűen nem vettek róla tudomást...hát én nem tudom, én csak azt tudom, hogy néha szelíden és könnyedén elgondolkodom mégis a témán (jajsegítség, helpmeplease!) és ura vagyok a helyzetnek, de tényleg...:)

Engem

cenzúráznak itthon, az a helyzet, szóval ezentúl nem írhatok bármit és bármiről...pedig az illető aprónépek nem is olvassák a blogot, de tudnak a létezéséről, és ha rájuk nézve nem túl hízelgő véleményt kialakító viselkedést produkálnak (egyszerűen próbálok fogalmazni:), rám szólnak, hogy ezt nehogy meg merjem írni. S igazuk is van, mert ugyan ki szeretné, ha kedves családtagja nyilvánosan elmélkedne a mindenféle esendőségeiről...úgy hogy ezentúl még jobban fogok igyekezni, nehogy valakiről kompromittálót írjak, csakis és tényleg csakis saját magamról, ami megintcsak rém nehéz lesz, lévén hogy alig van hibám...

Hát ezt is

megértük...Mármint Enikő iskolakezdését. Errefelé nagy népünnepély van ilyenkor és legfontosabb momentuma az ún. Zuckertüte ünnepélyes átadása a kis elsősöknek. Ezt a szülő állítja össze, így próbálva - egy nagy zsáknyi édességgel - elérni, hogy ami hasznos és jó, az édes is legyen, vagy nem is tudom...Elnézve a többi gyerek díszes, hatalmas csomagját, arra gondoltam, mi is kellett volna legalább egy toronyórát láncostul ráaggassunk a miénkre...:) Szóval ezt elmulasztottuk, és ugyan ilyen szerényen-kéken ( és puffos ujjú ruhában, akárcsak Anne Shirley :)- de annál nagyobb várakozással és örömmel léptünk rá a mindenféle tudás (intézményes) megszerzésének kacskaringós útjára...:)