Mikor

még gyerek voltam, mindig volt nálunk valaki, barátok, szomszéd gyerekek, aztán mikor nagyobb lettem, akkor is, szóval tulajdonképpen míg el nem jöttem otthonról, ilyen állandó jövés-menés volt...nagyon szerettem. Abba mondjuk nem gondoltam bele, mit jelentett mindez anyunak, az valahogy természetes volt, hogy ő akkor spontánul süt egy tál fánkot a társaságnak, vagy mittudomén. Azért is furcsa így visszaemlékezve, mert ennek ellenére mindig is nagyon szerettem és szeretek a mai napig is egyedül lenni. Szóval egy hétig is ellenék magamban, ha éppen arról van szó. (De erről soha nincs szó.)
Most meg én vagyok ugye az anyuka. Akinek azzal, hogy minden gyerekét akkor és odaszállítja, menedzseli ahova éppen kell, nagyjából el is telik a napja. Túlzok persze, de annyira azért nem, más biztos ügyesebben csinálja ezeket a dolgokat. Az itteni legjobb barátnéimnak van már szerencséjük kamaszkorú saját gyerekekhez, így van némi fogalmam róla, mennyire nemkönnyű dolog néha az ilyesmi...nekem ugyan még elvileg nincs ilyenem, de mintha már alakulna valami. Ugyanis egyik lányom (neveket nem említünk ugye...), előszeretettel űzi azt a szokást, hogy délelőtt a suliban meghív hozzánk néhány gyereket, aztán, (hát meg előtte is) jól elfelejti ezt velem közölni, így akármit is tervezek délutánra, az nagyjából kútba esik, elvégre nem küldhetem haza a közben (számomra) meglepetésszerűen megérkezett vendéggyerekeket, meg különben is el vagyok foglalva azzal, hogy spontán uzsonnát szervírozok fel, próbálom nem megtiltani az összes elképesztő játékötletet (nem, nem nyúlhattok apa gitárjához és esőben NEM mehettek ki bújócskázni a rétre, de kérlek a szekrényemben SE bújócskázzatok...), mert azért nem szeretnék egy BöseMama se lenni, meg aztán arra is gondolnom kell, ha már valakinek baja esik, akkor az ne a másgyereke legyen (meg az enyém sem), elvégre én vagyok itt a felnőtt, aki az egész mindenségért felel. S még azt is észrevettem, ha mások itt vannak, a kedves csemete milyen könnyen szemtelenkedik, próbál mindenfélére rávenni, gondolom hogy villoghasson kicsit a barátok előtt - ami úgy normálisan azért nem így van, legalábbis próbálom magamat meggyőzni, hogy ejsze nem rontottuk el útközben ezt az egész nevelés-dolgot úgy ahogy van.
Szóval állítólag a régi világban nem is tudtak olyanról, hogy (kis)kamaszkor, egyszerűen nem vettek róla tudomást...hát én nem tudom, én csak azt tudom, hogy néha szelíden és könnyedén elgondolkodom mégis a témán (jajsegítség, helpmeplease!) és ura vagyok a helyzetnek, de tényleg...:)