Voltam

strandon. Ez azért hírértékű, mert kifejezetten nem szeretek strandra járni. A tenger az más. Ott tágabb tere nyílik a képzeletnek. A városi strand alig van nyitva amúgy, ugyanis itt elég hűvösek a nyarak...viszont ma volt vagy 35 fok, tehát muszáj volt elvinnem a lányokat. Jó volt nagyon. Aki él és mozog, mindenki ott volt. Az autójuk is ott volt, de most strandolásról van szó, nem parkolásról. Találkoztunk: az összes osztálytárssal és szüleikkel, a szomszédos biztosítóiroda vezetőjével és kedves családjával, a barátnőmmel, a focicsapat tagjaival és szüleikkel, a logopédus családjával s olyan is ránkköszönt, akit soha életemben nem láttam, pedig jó az arcmemóriám. Tetszett, hogy arab hölgyek is hozták a gyermekeiket. Ők közben hosszú ujjú, földig érő ruhában, fedett fejjel üldögéltek...amúgy szerintem nagyon szépek, mindig megcsodálom őket és a szép ruháikat is.
Minden pici helyen ült valaki, a medencékben több ember, mint víz, a büfénél elképesztő hosszú sor (persze, mi is végigálltuk)...Jó volt nagyon. Én jobbára a víz szélénél álltam és próbáltam a háromfele nézve felvigyázni a gyermekeimet, fél szemmel azért néha a csomagokra is rápillantva. S ha mindezért titokban hálát vártam volna esetleg, csalódnom kellett, mert a végén megharagudtak rám a gyerekek és morogva indultunk haza, hogy ugyan miért nem ígérem meg, holnap is feltétlenül megyünk és visszük magunkkal a barátnőiket is.
Végül is lehet róla szó, nincs nekem kőből a szívem. De csak két esetben:
1. ha hirtelen lazaanyuka lesz belőlem és nyugodtan fogom olvasni a könyvemet, míg az összes, akárhány gyerek ügyesen vigyáz magára a vízben
2. vagy lesz hirtelen még vagy két pár szemem, ennek mondjuk kicsi az esélye, de
3. az is lehet, titokban gonosz leszek, és abban reménykedem, mint a viccben mondta vala az északi ember, hogy az idei nyár éppen mára esett s nekem nem kell többet idén strandra menni.