Ma

én ébresztettem a hajnalt. És majdnem elestem a deres, csúszós fapadlón, mikor kimentem kicsit mezítláb a ködbe dideregni.

Anna-mese.

Úgy alakult, hogy ma Anna végzett leghamarabb az órákkal, ezért megvártam az iskola előtt. Ilyen nagyon örült nekem.


Azt a kevés kettesben töltött időt azzal tettük különlegessé, hogy elmentünk venni nagyon szép gombokat az általam horgolt mamuszra. Emlékszem egy reklámra még azokból az időkből, mikor tévét néztem...felsorolták, mi mibe kerül és a végén hozzátették, hogy az élmény az megfizethetetlen. A szépgombok nagyon drágák, de a hosszas válogatás, tanácskozás élménye, amelyet nem szakít meg egyetlen egy testvér hozzászólása sem...hát az tényleg megfizethetetlen. :)


A mamusz pedig olyan lett, hogy nemtudomhogy, de egyik kicsit nagyobb, mint a másik, pedig számoltam a szemeket...viszont a kisgazdája szerint észre sem lehet venni, és ezekkel a gombokkal igazán nagyon csinos.

Mindenféleségek.

Nincs még egy éve annak, hogy megvettem életem első fonalát elhatározván, hogy én akkor most kötni meg horgolni fogok, és akkor ezek szerint ennyi sok fonalat vettem meg pluszba azóta. Mondjuk olyan rengeteget azért nem kötöttem és nem horgoltam ám. Mert mondjuk az én alkotási ihletettségem is olyan, mint ahogy a dal is mondja: meggyújtom eloltom, meggyújtom eloltom. A szennyestartókosarat azért vettük, hogy a gyerekszobában majd gyorsan lehessen beledobálni a játékokat, vagy úgy egyáltalán gyorsan lehessen beledobálni a szanaszét levő dolgokat, ha váratlan vendég jönne, de inkább a maguktól gyarapodó fonalaimat tartom eztán benne. A szennyest amúgy a világ összes kosara sem tudná már tárolni, mert a mosógép elromlott, és én úgy mosok ideiglenesen kézzel, hogy most már értem miért mondta régen anyu, inkább menjek tanulni, mert nem vagyok való a kétkezi munkára.


Jöhet a tél. De csak miután kötöttem még egy pár zoknit.


Ez egy tál alma. A világ legfinomabb almája. Mert otthonról való, azért.


Ez pedig a legújabb tolltartóm. Csak lefotóztam, hogy megmutassam és el is teszem gyorsan, különben elkérik tőlem egyesek, pedig nekem ez most kell. Jó kis régi fatolltartó, amiben jó ceruzának lenni.

Általában

nem akaródzik beszámolni mindenről, amit elolvasok, mert nem tudom miért nem, de most mégis elmondom, hogy elolvastam Steinbecktől az Édentől keletrét, és legnagyobb örömet az előszóban levő "az alkotás leírhatatlan gyönyörűsége" szófűzés szerezte.

Igazából

kicsit eltűntem, igazából ha nagyon akartam volna, tudtam volna írni, ezek szerint nem akartam nagyon meg sehogysem, de próbálok visszajönni szívvel és lélekkel, igazán. Olyan könnyű lenne néha csak eltűnni, de emlékeztetem magam, hogy tulajdonképpen milyen nagy öröm nekem ez a hely itt és ami jó, arra vigyázni kell.
Voltunk Pápán és visszautazás előtti nap jöttem rá, hogy én nyolc évig éltem ott, de soha nem fotóztam le ezeket a szép épületeket. Így utólag nem is értem magamat.

Nézegetem

itt a jobboldali címkéket, milyen rengeteg van, mondhatni címkefelhőben élek, bár nagyon sokhoz alig tartozik bejegyzés. S ha lenne egy kis hajlamom a statisztikához, akkor megállapíthatnám, hogy csökkenő sorrendben a következő címkék a leggyakrabban előfordulók: gyerekek, daybyday, boloncság, képmutatás, valamiszép, magasfilozófia, mártakertészkedik, ünnep, cikisdolgok, Anna, Enikő, Sára, én.
Dióhéjban: Egy kissé kelekótya ámde fennkölt gondolatokra hajlamos családanya hétköznapjai. Nagyon izgalmas. Elég lenne időnként csak strigulákat húzni a címkékhez, ha nem lennék mindennek a tetejébe - micsoda boldogság az olvasásra hajlamosaknak! - súlyosan grafomán is.

Kissé elkalandoztam. Nevetséges módon így próbálom elterelni a gondolataimat az elterelendőkről. Például arról, hogy nekem most egészen másvalamit kellene csinálnom.

Valami szép vers csak úgy.

Dont't go far off, not even for a day

Don't go far off, not even for a day, because --
because -- I don't know how to say it: a day is long
and I will be waiting for you, as in an empty station
when the trains are parked off somewhere else, asleep.

Don't leave me, even for an hour, because
then the little drops of anguish will all run together,
the smoke that roams looking for a home will drift
into me, choking my lost heart.

Oh, may your silhouette never dissolve on the beach;
may your eyelids never flutter into the empty distance.
Don't leave me for a second, my dearest,

because in that moment you'll have gone so far
I'll wander mazily over all the earth, asking,
Will you come back? Will you leave me here, dying?

Pablo Neruda

Akit hozzám

hasonlóan érdekelnek a nemcsak a cukkinik, de a politika és az irodalom meg effélék is, szóval azoknak ajánlom a Záróra tegnapi beszélgetését Emil Constantinescuval, aki 1996-2000 között volt Románia elnöke. Akkor én még bakfis voltam és nem érdekeltek még a cukkinik, ezért így utólag tudom igazán értékelni ezt az okos, tudós embert.
(A Záróra adásait amúgy is akartam már reklámozni, vagy tán meg is tettem már?...ilyen mindenféle értelmes társalgásokról van szó.)
S ha már ajánlgatás..már napok óta meg akarom említeni Herta Müllert, a legújabb irodalmi Nobel díjast. Kerestem a helyi könyvtárban könyvet tőle, de nem találtam. Gondolom, eztán lesz csak igazán felkapott író. Romániában született, német származású és jelenleg itt él, Németországban. Egyik interjúban beszél a számomra is halványan ismerős otthontalanság érzéséről, Romániában kisebbséginek lenni nem volt egy álom, Németországban pedig valamennyire románnak tartják, hát ez van, néha az ember mindenképpen kilóg a sorból. Persze, a magam életét a legcsekélyebb módon sem kívánom hasonlítani az övéhez, hiszen én önszántamból vándorolok a világban és az más, illetve tudomásul kell venni, hogy mindennek ára van. Visszatérve Herta Müllerre, nem sok írását lehet megtalálni a neten, de egy esszét azért csak találtam a Literán, és be is másolom ide, mert csak úgy. Hátha mást is érdekel.


Szájmennybolt és gyíkbőr cipő
(cerul guri)

Ha az életben semmi nincs rendben többé, akkor a szavak is a mélybe zuhannak. Mert szolgálatába állítja a nyelvet minden diktatúra, legyen az jobb- vagy baloldali, ateista avagy istenes. Első regényemből, amelyet egy bánáti sváb faluban töltött gyerekkoromról írtam, a román kiadó egyebek mellett a KOFFER szót is kiirtotta. A cenzort azért ingerelte a szó, mert a német kisebbség kivándorlását tabuként akarták kezelni. Az efféle birtokbavétel beköti a szavak szemét, igyekszik eltüntetni a nyelvből a szavaihoz tapadó értelmet. Az elrendelt nyelv éppolyan ellenséges lesz, mint maga a megalázott lét. Hazáról ekkor már nem beszélhetünk.

Románul a szájpadlás neve SZÁJMENNYBOLT: cerul gurii. Románul nem hangzik fellengzősen. A román nyelvű káromkodásban mindig új meg új, váratlan kacskaringókkal találkozhat az ember. A német nyelv ebből a szempontból roppantul tartózkodó. Sokszor elgondoltam, hogy ahol a szájpadlás a száj mennyboltozatává tágul, ott mérhetetlenül sok hely van, és a szitkok gáttalanul áradó, költőien gonosz tirádáivá válnak a keserűségnek. Egy jól sikerült román káromkodás már-már forradalom a szájpadlástérben, mondtam román barátaimnak akkoriban. Ezért is tűrik itt az emberek a diktatúrát: dühüket levezeti a szitkozódás.

Már rég folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, de még mindig döbbenten fel-felkaptam a fejem egynémely váratlanul merész fordulat hallatán. A szavak ártatlannak tettették magukat, de a mögöttük rejlő politikai vélemény mégis egyértelmű volt. Néha egész történetet tartalmazott egy-egy szó, s elég volt azt kimondani, a többi már fölösleges is lett volna. A szegénységnek mindenütt velejárója a csótány, ebben az országban is rengeteg volt belőlük. Csótányok helyett itt azt mondták: OROSZOK, a bura nélkül lógó, meztelen villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak nevezték, a szotyolát OROSZ RÁGÓGUMInak. Az utca embere furfangos-megvető szójátékokkal naponta lázadt a Nagy Testvér ellen. A ki nem mondott, rejtett összefüggések csak még hatásosabbá tették a gúnyt. Amikor a hentesnél hús helyett már csak füstölt körmöt lehetett kapni, a disznóláb megkapta a TORNACIPŐ nevet. Az efféle szőröstül-bőröstül politikai megnyilvánulásokat nem lehetett betiltani. A mindennapi élet szerves része volt a szegénység. Aki a tárgyak silányságán tréfálkozott, egyúttal saját magát is gúnyolta. Ám e gúny vágyakozást is rejtett, így vált karizmatikussá. Csakhogy kivétel is akadt: a könnyűipari szakközépiskolában, amelyben egy darabig tanítottam, az egyik tanár, ha felszólított egy gyereket, azt mondta neki: aggregátor. Popescu aggregátor. A gépgyárban egy törpe volt a küldönc, ő hozta-vitte az aktákat a város három pontján lévő gyárrészlegek között. Ha bekopogott, nem lehetett látni, mert feje nem ért föl az ajtó üvegéig. Senki úr volt a neve a gyárban. Vagy ott voltak azok a cigányok, akik a nyomorúságos vályogkunyhót maguk mögött hagyva fűtősségig vagy lakatosságig vitték a gyárban, őket SELYEMCIGÁNYnak csúfolták.

Aki csodálattal adózik a diktatúrában folyamatosan jelen lévő, ötletdús tréfálkozásnak, az ficamait is könnyen megbocsátja. A kilátástalanság talajából sarjadó humor, a kétségbeesés szülte szellemesség könnyen lesz mulattatóból megalázó. Az ugratásnak csattanóra van szüksége, s csak a kíméletlen csattanó az, ami telibe talál. A szó is lehet telitalálat. Ismertem olyanokat, akiknek mindenről eszükbe jutott egy vicc, mindenre volt csattanós válaszuk, mesterei voltak a variációknak és kombinációknak, vérükké vált a tréfálkozás, csak úgy ontották a vicceket. De minthogy folyamatosan gyártották őket, sok viccük a legócskább rasszizmusba csúszott át. Emberek megalázása - ez lett a szórakozás. A gyárban megfigyeltem nem egy olyan munkatársamnál, aki órák hosszat csak mondta, mondta a vicceket, hogy az agya nemcsak a sziporkázó szavak, hanem a mindent és mindenkit megvető gondolkodás rugójára is jár. Vérébe ivódott a viccpoénokban elkerülhetetlenül megnyilvánuló arrogancia. A viccgazdákon észlelhetővé vált a munkahelyi ártalom: lényük eltorzult, célt tévesztettek, és ezt még csak észre sem vették. Így jártak párban a bűnöző államhatalom ellen irányuló, lázító viccek a rasszistákkal. Ahány viccbajnokot én a gyárban megismertem, mindnél érdemes lett volna statisztikát vezetni: hány rendszerellenes viccre jut egy rasszista.
Így volt ez a szólásokkal és a rímbe szedett mondókákkal is, amelyeknek a dallamát oly könnyű megjegyezni, s amelyek olyan kereknek tűnnek, hogy meg sem ütközik rajtuk az ember, hanem készséggel skandálgatja őket. A szólások és képek ellentétéből fakadó humort a szabad piacgazdaságban is kihasználja a reklám. Amikor Németországba kerültem, megrettentem egy költöztető cég reklámhirdetésétől, amely közölte, hogy "Velünk könnyen felkerekednek a bútorai." Nekem egy felkerekedő bútorról a titkosrendőrség tudatos fenyegetése jut eszembe. Egy nap arra mentem haza, hogy távollétemben a szék kisétált a szobából a konyhába. A falról az egyik kép átrepült a szemközti falnál lévő heverőre. Egy berlini buszmegállónál látok manapság egy plakátot: egy női nyak, két, golyó ütötte sebbel. Az alsó sebből kibuggyan egy vércsepp. A plakát az internetet reklámozza. Egy másik plakáton tűsarok lép egy férfikézre. Nem tehetek róla, én komolyan veszem a képeket, megannyi értelmetlen és ezért aljas merényletet, alaptalan támadást nézőjük ellen. Az ilyen kép nem más, mint a kínzással és gyilkolással űzött, furfangos játék. Miért szép egy cipő attól, hogy emberi kézen tapos? Az én szememben a cég ezzel leszállítja terméke értékét. Képtelen volnék megvenni azt a kecses plakátcipőt, hiszen egy széttaposott emberi kéz története tapad hozzá. A roncsolt kéz és a cipő soha többé nem választható el egymástól. Ráadásul a kéz a nagyobb, és betölti az emlékezetemet. A cipő színe, fazonja nem maradt meg a fejemben, annál inkább a kéz, amelyre rálép. Nem is kell többé látnom a plakátot ahhoz, hogy pontosan meg tudjam mutatni, milyen helyzetben volt a férfi keze, amikor ráléptek. Nem csodálkozom emlékezetem önkényes választásán, mert úgy működik, ahogy kell: a brutalitás minden önértékétől megfosztja a szépséget, amely így ellentétébe fordul, és obszcén lesz. Ez történik minden szép emberrel, aki megkínoz másokat, egy-egy szép tájjal, amely emberi nyomorúság színhelye, és ez a sorsa az aszfalton közeledő, szép gyíkbőr cipőnek is, még ha kopogásával magára vonzza is a tekintetem. Engem felzaklat a cipőt ajánló plakát, mert a diktatúra alatt megkínzott emberekre emlékeztet, arra, ahogy tönkretették őket. Ez a kecses gyíkbőr cipő ott a plakáton az én szememben mindenre képes. Szó sem lehet róla, hogy valaha is az enyém legyen, ajándékba se fogadnám el senkitől. Örökké tarthatnék tőle, hogy régi szokását megőrizve egyszer újra a kezére tapos valakinek, anélkül hogy észrevenném.

Efféle plakátot csak olyasvalaki találhat ki, akinek még soha meg sem fordult a fejében, hogy az erőszak fájdalmat okoz és embereket csonkít. Aki ilyen képzettársítással terhel meg egy cipőt, az nem finomítja a szépérzéket, hanem a brutalitás eszközével alattomban rombolja. Ezek a hatalmas és néma plakátok szemünk mindennapi táplálékai. Rossz hírbe hozzák, amit felkínálnak, pedig a szándékuk csak az, hogy felnagyítsák. A plakátok hatalmas mérete és csendje befészkeli magát az agyba. Míg buszra várunk, míg gyerekkocsit tolunk el előttük, míg vásárlásból tartunk hazafelé, fokról fokra süllyed tudatunkban a küszöb, amely felett már eltűrjük, hogy valaki fájdalmat okozzon másvalakinek. A szótlan plakátok érik el, hogy csendben eltompuljon az erőszak iránti érzékenységünk, föladva a civil életben pedig mindenképpen megőrzendő határt. Míg e plakátok makacsul ott feszítenek a szemem előtt, szívesen megkérdezném a reklám- és a cipőgyártókat: tudjátok-e, hogy valójában hová tartotok, merre mutat nálatok a gyíkbőr cipő orra?

Herta Müller
Lendvay Katalin fordítása
Magyar Lettre Internationale 2004, nyár, 53. szám

A mai

nappal véget értek az idei kerti munkák. Soha nem gondoltam volna, hogy megtanulok ásni, de megtanultam és szeretem is csinálni. Az eper át van ültetve egy másik helyre, mert jövőre az eper volt helyére tervezem a zöldséges kertet, hátha több sikerem lesz a mindenféle kis zöldségekkel. A remény hal meg utoljára.

Még hazahoztam a legutolsó virágokat. Néhány félignyílt, féligelnyílt rózsát, csokoládévirágot és milyen szép neve van annak a kis lilának...őszi bánatot.



Ez pedig egy cukkini. A cukkinibokrommal az úgy volt, hogy mikor ideje volt a virágzásnak, virágzott is ezerrel, de a csigák mind megették...ezért csak most tudott végrevalahára teremni egyetlenegyet, de annál szebbet. Azért olyan szép, mert minden igyekezetét ebbe az egybe tette, és mert a miénk. Mindig a miénk a legszebb.

Összezavarodva a számok világában.

Egy héttel ezelőtt 18 fokban, három nappal ezelőtt 8 fokban plusz esőben plusz szélben, ma reggel pedig 2 fokban plusz szélben futottam. Extrapolálva a tendenciát a következő időszakra, november elején -46 fokban plusz hóviharban kellene futnom, de lehet, hogy tévedek, mert ma két 70 körüli kocogó hölggyel találkoztam meg egy kutyával, és arra gondoltam, hogy a 33 évemmel szégyenszemre nem vagyok olyan fitt, mint ők. Egy idő után aztán eszembe jutott, hogy csak harminckettő vagyok.

Nagyon

fontos lenne megtanulnom rendesen palacsintát sütni, de még mindig ott tartok, hogy ilyen kis cafrangos szélű, kissé elégetett példányok kerülnek ki a kezem alól, de mit számít ez, kérdem én, ha egyidejüleg a legszebb gyermekkori emlékké nemesülnek ilyen valószínütlenül pisze kislányok lelkében, ilyen nagyonpiszéékben, ni:


Fő a pozitív gondolkodás, szerintem. Nagyon sokat olvastam a pozitív gondolkodás fontosságáról, és az egyedüli következtetés, amire jutottam: képtelen vagyok követni az ott leírt tanácsokat. Ezek a könyvek csak akkor hasznosak, amikor másoknak adunk tanácsot. Ahogy Oscar Wilde is megmondta: A jótanácsot mindig továbbadom. Ez az egyetlen, amit tenni lehet vele.
Az én mai jótanácsom pedig az, hogy tanítsuk meg a gyerekünket akkor is palacsintát sütni, ha mi reménytelenül nem voltunk képesek még megtanulni.


A közös munka eredménye. Szerintem nagyon szép lett.

Vacsora

után belemerültem valami könyvbe, s mikor egyszer felnéztem, ezt láttam:

Vasárnap

van, viszonylag korán is van még, máskor ilyenkor kelek, hogy még éppen el tudjunk készülni az istentiszteletre...ma nem megyünk, mert nem lesz, ilyen is ritkán van, de Weimarban hagymavásár lévén és (ha nem tévedek) szabadtéri evangélikus összejövetel a főtéren (minden évben más egyház kerül sorra), hát ma mindenki odamegy. Én ugyan nem, mert hagymavásárkor képtelenség parkolóhelyet találni a városban, s én hagymavásár nélkül is csak mélygarázsban merek parkolni, ugyanis ha nem áll legalább három autónyi hely a rendelkezésemre, inkább neki sem fogok semmilyen manővernek. Az egy külön téma, hogy mélygarázsos parkoláskor is gyomoridegem van, de ahhoz női agy szükségeltetik, hogy ezt emberfia megértse, miért is.
Szóval korán van, de már órák óta ébren vagyok. Teát főztem T.-nek és egész napra ételt csomagoltam neki az ügyeletbe. Aztán már nem feküdtem vissza, inkább olvastam, megtartottam az én egyszemélyes istentiszteletemet úgymond...Közben figyelem, mikor ébrednek a gyerekek, mert ágybareggelit ígértem, forró csokival.
S míg az utolsó mondatot leírtam, már ölembe is fészkelte magát egy csöpp kislány, hát így ér véget ez a reggeli bejegyzés... de előtte hadd ajánljam még nektek a Litera netnaplójának utolsó néhány bejegyzését, egy olyan valaki írta (Turi Tímea), akitől szerintem még sok szép írásra számíthatunk a következő években.

Ősz.

Néha

olyan nagyon szép német szókapcsolatokra bukkanok olvasás közben. Például az, hogy atemberaubend schön annyira lélegzetelállítóan szép...és ahogy pontosan van neki magyar megfelelője, hát az nagyon jó. Ilyenektől válik otthonossá egy idegen nyelv.


Amúgy itt nagyon ősz van már, gyakran van köd, kevés a fény...nagyon szeretem.
Délután az jutott eszembe, hogy ez az év, az eddig eltelt része, az egyik legszebb évem. S ahányszor ilyen nagyon őszi tájba fogok kinézni, az kicsit olyan lesz, mint Madeleine teába mártott süteménye, amely felidézi az egész gyermekkort - időtlenné téve a nagyon fontos dolgokat az életben.

Arra

gondolok, elmesélem az estémet. Míg hűl egy kicsit a rooibos teám.
Hónapok óta nem voltam a kéthetente esedékes Hauskreis-ban, hol ezért nem, hol azért nem, hát ma este elmentem.
Végig azon gondolkoztam, vajon a Demut az szelídséget vagy alázatot jelent-e, ugyanis ez volt a téma. Aztán itthon megnéztem a szótárban. Alázatot jelent.
Attól függetlenül, hogy ugye végig azzal sem voltam tisztában, miről is beszélünk egyáltalán, sokat jelentett nekem. Nem nagyon szoktam hozzászólni a beszélgetésekhez, nem azért, mert nincs mondanivalóm, de mire összerakom egy mondat végét is, elfelejtem az elejét...és amúgy is inkább szeretem hallgatni mások gondolatait, mert hát ilyen is kell legyen valaki. Arra gondolok, másoknak is szükségük van olyanokra, akik szívesen végighallgatják őket, hát én megszerzem nekik ezt az örömet.
Ma este ott volt egy nyugalmazott evangélikus lelkésznő, Birgit a neve azt hiszem, picit eddig is ismertem...(végre egy olyan német, aki nem hadar )...annyira jó volt hallgatni, ahogy lassan, nyugodtan beszélt, mély gondolatokat fejtett ki, hát reggelig is elhallgatnám. Kihez is hasonlítsam. Mint Polcz Alaine, pont úgy beszél.
Ő mondta, hogy ahhoz is alázat kell, hogy elfogadjuk mások segítségét. Még akkor is, ha úgy gondoljuk, ezt vagy azt magunk is meg tudjuk csinálni, ráadásul jobban, fogadjuk el a felajánlott segítséget. Nyilván ehhez tényleg kell alázat. Én már sértettem meg halálosan embereket, mert nem fogadtam el nagy büszkén a segítségüket, hát nem lettem boldogabb, ez tény.
Ezenkívül nagyon finom volt a tea, és valaki hozott magával egy egész nagy kerek hagymatortát. Ó egek. Udvariasan kértem egy szeletet ugyan...és nem bántam meg, mert tényleg nagyon finom. Picit hasonlít a pizza ízéhez, de annyira mégsem, hát ezt jól körülírtam. Itt ez nagy specialitás, hát éppen ideje volt megkóstolni. Míg ettük a tortát, mindenki csevegett, receptet kért, szóval ilyen apró emberi dolgok, teakavargatás, ilyesmi, amivel eltelik a rendelkezésre álló idő fele, és arra gondoltam, nem is csak a téma a fontos, nem is csak az okosabbá lételünk a fontos, hanem talán pont ez a hagymatorta és pont ez a receptelkérés, ez az, ami legalább ugyanannyira fontos. De lehet, hogy tévedek.

Jó

móka hosszasan színes leveleket dobálni a kacsáknak.

Ma.

Egy régóta esedékes barátnős reggeli nálam...közben számomra kiderül, még mindig nem értem a hadarós német beszédet. Na mindegy.
Négy darab ölelés, kettő mikor jönnek, kettő mikor mennek...közben arra gondolok, milyen fura, hogy pont itt, ebben a rideg-precíznek gondolt országban kapok - számomra még mindig meglepetésszerűen - jó meleg öleléseket. Néha már én is adok. Ezt is meg lehet tanulni. Az ölelés az nagyon fontos.
Nem vagyok csevegős hangulatban, inkább lassan és keveset beszélek, de nem érzem, hogy ez baj lenne.
Mindkét barátnőm legalább tíz évvel idősebb, mint én. De hát ki számolja. Már régóta nem az évek, a szarkalábak száma a fontos. Tényleg. Mi a fontos?
...
Vagy húsz kiló gyönyörű, fényes gesztenye tevése-vevése az amúgy is kicsi lakásban. A gesztenyék a gyerekek örömére lettek kitalálva. És az anyukák örömére is, hogy legyen min gondolkozzanak, ugyanis ennyi gesztenye visszacsempészése az erdőbe jó kis gondolkoznivaló téma.
...
A zöld sálam kötésének befejezése. Ez én vagyok, rosszul sikerült frizurával, az új sálammal, háttérben egy szép, színes fával.
Ma kaptam egy pici doboz csokit. Már régóta nem veszek csokit magamnak, vagy csak nagyon ritkán. Viszont gyakran veszek másnak. Az ember nem magának vesz csokit, és nem magának ültet fát-virágot, és szerintem ez így pont jó.

Ez a nap

már csak megint olyan amilyen, és a vasárnap színültig töltött reklámújságos postaláda tartalmát is csak ma reggel, olyanamilyen kedvvel gyűrtem bele a papírgyűjtő dobozunkba, és akkor láttam meg, hogy egyik boltban lehet kapni akciósan mindenféle futós holmit...Száz szónak is egy a vége. Vettem magamnak:
1. egy futódzsekit (télire, nyilván nem bundában megy az ember futni télen, mondjuk bundám sincs)
2. egy futónadrágot (nemcsak télire)
3. egy pár futókesztyűt (ezt is a minuszokra gondolva)
4. futótalpbetétet a már létező, olcsó futócipőmbe, minden percben várom, mikor esik szét darabjaira, legalább a talpbetétem legyen normális
5. és mivel a kinézett lépésszámláló kütyü mind elfogyott, mire odaértem, vettem helyette egy másikfélét, ami számolja a
5.1. az aktuális, átlagos, minimális és maximális szívfrekvenciát
5.2. a sebességet
5.3. a megtett kilométert
5.4. a megtett lépéseket
5.5. elvileg mutatja az elégetett zsírmennyiséget is, de nem is tudom, normális, hogy egy ilyen kicsi műszer ennyi mindent mutasson? és nekem eleve nincs is zsírom, mi elégjen
5.6. szóval szerintem nem kellett volna megvennem, késő bánat ebgondolat, gyermekeim apja biztosan nem lesz elragadtatva a vásárfiától, bár arra titokban számítok, hogy a férfiak általában az ilyen kis műszerektől elragadtatódnak azért.

És lelkiismeretfurdalásom is van. Hogy gyerekek milliói éheznek Afrikában én pedig bolondságokat veszek magamnak, lehet engem nyugodtan elítélni. De. Már majdnem feladtam a futást. Múlt szerdán voltam utoljára, akkor sikerült hétszer három percet futnom, közte egyperces gyaloglással, és majd' belehaltam, de határozottam volt endorfin és öröm utána...aztán szombaton nem volt időm kimenni, vasárnap nem volt kedvem, ma megint nem tudok menni, holnap sem, és az az igazság, eszembe jutott, nem is csinálom többet. Pedig nekem nemkevés kínlódás volt egyáltalán eddig eljutni.
Szóval így most próbálom fülön csípni az elillanni óhajtó életkedvemet, főzőskedvemet, takarítóskedvemet és a futáskedvemet, és megint nekiveselkedni, mielőtt újra kellene kezdeni az egész izomláz-mizériát.

Az a legszebb

emlékem, mikor két éves voltam, az ágyon feküdtem a nagyszobában és te sok palacsintát hoztál be egy tányéron. Mikor megettem a palacsintát, simogattad az arcomat és én elaludtam.
A többi legszebb emlékem még nem történt meg.

Semmi

különös, csak eszembe jutott, ahogy Mario mondja az egyik számomra legkedvesebb filmben: Írtam egy verset...ha nem jöttél volna az életembe, soha nem írtam volna meg...


Dearest Don Pablo...this is Mario.
I hope you haven't forgotten me.
Anyway...do you remember that you once asked me to say something nice about my island and I couldn't think of anything?
Now...I know. So I want to send you this tape which, if you want to, you can play to your friends. If not, you can listen to it.
Then you'll remember me...and Italy.
When you left here I thought you'd taken all the beautiful things away with you. But now...now I realise that you left something behind for me.
I also want to tell you that I've written a poem but you can't hear it because I'm embarrassed... It's called "Song for Pablo Neruda." Even if it's about the sea, it's dedicated to you.
If you hadn't come in my life I never would have written it...
(Il Postino)

Ha

a szemem láttára döntötték volna le újra a berlini falat, ha egy egész ünnepi menet trappolt volna át előttem, ha képletesen szólva az egész Kelet és Nyugat-Németország az orrom előtt rázott volna kezet - akkor sem jövök rá, hogy ma Újraegyesítési Nap van...Erre csak akkor jöttem rá, mikor láttam, minden bolt zárva, miközben nekem majdnem üres a kamrám. Na jó, azért éhen csaktán nem halunk. Csak előhalásszuk a leleményességünket.