34.

Ez az én napom, még egy órán át...

A fény-

 képezőgépem az egyik legjobb barátom. Fényt képez számomra, mikor csak a nagy szürkeség van a fejemben és szívemben. Biciklizés közben százszor is megállunk Sárával, mikor csak egy picit is kisüt a nap, vagy szép fűt-fát látunk, vagy csak úgy. Tanítom arra a kevésre, amit tudok és érzek: hogy aranymetszés, hogy fény, ellenfény, s hogy mindez néha nem számít. Közben szívből örülök az örömének, hogy ő is szépnek látja magát a kész fotón, közben próbálom ellesni tőle, akár én is örülhetnék annak, ami van: a megörökített két szép szememnek, körülötte a vékony szarkalábaknak, kicsit oldalt és feljebb az őszülő hajszálaknak. Édes barátaim. Gyertek csak, gyertek,  majd csak lesz valami. Tavasz van és hétfő, megviselt Vergilius és az ő Eklogái lomtalanításból, (Títyrusom, ki a sátras bükk hüvösén heverészel, Erdei múzsádat leheled lágyhangu sipodba...*), Réber László rajzok ugyanonnan. Egyiken felismerem magam, mikor majd öreg leszek és bölcs. Szabad örülni mindenfélének.

(* Fekete István fordítása)

Egy ideje

olyan kedvvel kötögetem a mindenféléket, hogy egyik barátnőm utólag bevallotta, csakis miattam vett magának kötőtűt és fonalakat. Aztán megunta az egészet. A gyerekeknek már régóta próbálom átadni a kötés tudását is, szeretetét is. Talán most sikerül. Napok óta hol elkezdik, hol abbahagyják, kibontják, könnyeznek a túl szoros szemek miatt, talán ők is megunják, hogy majd - remélem - megint megszeressék valamikor. S mind így. Nem egyértelműen sikertörténet, muss ich ehrlich sagen.
A már nem téli, még nem tavaszi erdő nagyon szép. Ha jól figyel az ember, lehet benne látni szigetet, folyót, a folyón hajókat, a fákon házakat, pontosan hármat, kincset, állatokat, virágokat, történeteket.
Én megtanítom őket kötni, ők megtanítanak engem (újból) látni.
Leírtam, lefényképeztem magamnak, hogy megmaradjon, a mai nap emlékére.

Van nekem egy

nagy kosárnyi fonalam, ilyen-olyan színben, vastagságban, minőségben, mennyiségben, egyetlen közös jellemvonásuk lett lévén önmagukban elégtelen mivoltuk. Van nekem egy, nem is egy, hanem kettő, megkezdett és örök időkre abbahagyott szép, színharmóniás horgolt takaróm, mint valami kérdőjelnek a kacskaringója meg a pontja, mert miért akar magának szabályos takarót az, akinek csöppet sem szabályos a lelke. A két dolognak tulajdonképpen semmi köze egymáshoz, talán csak annyi, hogy hozzám jobban illő takarót kezdtem el kötni a haszontalan fonalakból, különböző méretű, színű, vastagságú , majdan összevarrandó téglalapok formájában, melyek mint megannyi kis reménység megtestesítői szimbolizálják, amit magam sem hiszek már, hogy a haszontalan is jó lesz valamire, hogy a megkezdett dolgok is befejeződnek valamikor.

Vevőt keresek

az én szeretett kis kertemre. El kell adnom, muss ich sagen. Mert nyáron elköltözünk a városból, azért. Hogy sose felejtsük el, vándorok vagyunk, kivül is, belül is. Nem vagyok szomorú, szerettem ugyan ezt a kis darab földet, de enyém sose volt, semmi sem az. Így aztán csak úgy mellékesen mondom magamnak, ideje lenne lassan apróhirdetéseket kitűzni, de addig is, ugyanúgy elvégzem napsütötte délutánokon a tavaszi munkákat, mintha csak magamnak tenném. Egy kert az egész világ tán, ezt a pici részt éppen én gondozom most, fáradozásomat pedig, mondjuk hogy, nagyvonalúan egyetlen szál krókusz, néhány hóvirág szépségében fizetik meg...