Lám-lám, úgy telnek sorban a szép új év napjai, hogy nem írok ide semmit, s a sok mindenen túl, amiben szeretnék szebb, jobb és okosabb lenni - a megtett utak leírásának szokását szeretném így, ahogy van mindaddig megőrizni, amíg csak lehet.
Napok óta rendezgetem a konyhámat, a konyhában a szekrényeket, a szekrényekben a polcokat. Életem örökös rendezgetésének vágya mindig a konyhapolcoktól indul el s általában a ködös jövőbe vész.
A gyönyörű hó elolvadt ugyan, de ugyanolyan szépnek látom a hátramaradt sárt is. A külső tájak számomra mindig szeretett, ismerős belső tájak is. Szeretem az erdőt, az erdőben a hosszú sétákat, a sétákban a gondolatokat, beszélgetéseket - mikor van kivel.
Lassan előveszem napok óta félretett fényképezőgépemet, megnézni, milyen szép szürkés a január lencsén keresztül nézve is. Susan Sontag fényképezésről szóló esszéit olvasva rájövök, a fotózás számomra nem több, nem kevesebb: egyszerűen csak jegyzetelés. Ajándék az élettől. Mert tudom előre, nem fogok visszanézni, mégis fontos itt-ott véletlenszerűen jeleket elejtenem: itt jártam, itt éltem, itt szerettem - ebben az évben is.
Wednesday, January 4, 2012
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
8 comments:
Igen , es a te szemeden keresztulszamunkra is szebb lesz a vilag(meg a szurke sar is),nem szolva a kivilagitott toronyrol,vagy a tul bajos copfoskarol!
ahogy mondod, pont így, pillanatkép. és ez jó. nekem.
Rendszeresen hálát érzek, hogy ezt a naplót én is olvashatom. Érzékenyebbé váltam az apró mindennapi szépség és öröm felismerésére.
Köszönöm!
De kell az ilyen írás pihenésre! Belefáradtam az itthoni napi hírek okozta szorongásba, ami most bennem/ bennünk van van, mert nem lehet kikerülni, de valahogy védekezni igen.
Én is naprakész vagyok az otthoni hírekben, csalódott is vagyok és nem is értem...az itteni hírekben is gyakrabban szerepel Magyarország neve, mint én azt szeretném. És nagyon lehet érezni abból a néhány blogból, amit olvasok, mennyire szomorúak az emberek. Nehéz is úgy írni akár egészen másról is, hogy ne úgy tünjön, mintha innen a biztonságos messzeségből nem érdekelne, ami otthon folyik...S talán azáltal, hogy nem maradtunk otthon, nincs is jogunk mondani semmit.
Számomra nagyon fontosak a fotók.Azt hiszem több,mint jegyzetelés...emlék is,kutatás a múltba visszamenve....
Köszönöm,hogy írtál!:)
De jó, hogy megvan a válasz a kérdésre: Vajon mi történik, mit csinál, hogy napokig nincs lejegyzett gondolat!
:) Júlia
de szép volt ez így mára, köszönöm!
Post a Comment